Régóta készülünk már erre az interjúra, mert korábban, amikor még egy szerkesztőségben dolgoztunk, nagyon felkeltetted a figyelmemet a régi idők történeteivel. Valamit szakmai és emberi értelemben egyaránt nagyszerűnek éltél meg ott, és hangsúlyozni szoktad, hogy a Ludas Matyi milyen tekintélyes és népszerű lap volt. Mi hiányzik ma neked a leginkább abból, amit annak idején jelentett?
Valóban, a Ludas Matyi meghatározó élménye volt az életemnek. 17 évet töltöttem el ott, miután 1973. szeptember 1-jén 18 évesen, gyakornokként odakerültem. Nálam többségükben jóval idősebb és már elismert emberek dolgoztak ott. Az egyik legfiatalabb, Lehoczki István 23, Dallos Jenő pedig 33 éves volt: velük barátkoztam össze a leghamarabb. De a nagy öregeket, az 1945-ös alapító tagok némelyikét is megismerhettem még, akik ekkor már a hetvenes vagy a nyolcvanas éveikben jártak. Például bejött néha a szerkesztőségbe Királyhegyi Pál, aki élő legenda volt, és pozitív személyiségével, kedvességével, szellemes anekdotáival gyorsan jókedvet csinált, maga köré vonzotta a kollégákat. Én meg – mivel a szobám középre nyílt, és a tördelőszoba amúgy is központi helye volt a szerkesztőségnek – sok mindent láttam-hallottam.
Gyorsan, egy-két hónap alatt befogadott a csapat, és voltak, akik barátian viszonyultak hozzám, például Sajdik Ferenc, Balázs-Piri Balázs és Dallos Jenő. Nem gondoltam, hogy hosszabban maradok. Érettségi után a Képzőművészeti Főiskolára jelentkeztem, de nem sikerült bejutnom, így hát munka után kellett néznem. Földes György, a főszerkesztő-helyettes támogató volt, és karrierlehetőségeket vázolt számomra. „Itt annyi mindent csinálhatsz – mondta –, karikaturista és újságíró is lehet belőled!”
Jó hangulatú munkahelyet ismertem meg a Ludasban. A viccmesélésben Peterdi Pál járt az élen, aki mindig reggel kilenckor érkezett, miután a margitszigeti két körét lefutotta, és ő maga nevetett a legnagyobbakat a viccein. Szilágyi György pedig, aki amúgy a Rádió munkatársa volt, időről időre felolvasta nekünk az aktuális humoros versét, ez afféle szertartás volt.
Amikor odakerültem, Tabi László volt a főszerkesztő. Első nap be kellett hozzá mennem tisztelgő látogatásra, de túl sokat nem foglalkozott velem. Amúgy is inkább a karrierjét építette, nem a Ludasra koncentrált. Elsősorban azt tartotta fontosnak, hogy a címlap rendben legyen. Sikeres és népszerű ember volt: játszották a színdarabjait, írt a Népszabadságba, és időnként a tévében is szerepelt. A Ludas többi munkatársára is az volt jellemző, hogy mind megvolt a maguk útja, aktívak voltak máshol is.
Hogyan zajlott a szerkesztőségi munkába való bevezetésed?
Földes György javaslatára, kemény felvételi után már 1973 októberében beiratkoztam a MÚOSZ hároméves tervező- és tördelőszerkesztő-akadémiájára. Ott is én voltam a legfiatalabb, mert a hallgatók többsége már hosszabb ideje a sajtóban dolgozott. A szerkesztőségben pedig egy nálam negyven évvel idősebb kollégától, Antal Ferenctől, a mindennapok sodrában sajátítottam el a rajzolt forgatókönyv, a tördelt laptükör készítését és a tipográfiára vonatkozó gyakorlati ismereteket. Noha eredetileg csak egy évig akartam maradni, Földes atyai tanácsát megfogadva végül is hosszabb távra rendezkedtem be a Ludasnál, és akkortól fogva, hogy három évvel később a sulit befejeztem, már a Ludas Matyit és egy kivételével minden kapcsolódó kiadványát én tördeltem.
Nagy ambícióval dolgoztam. Arra törekedtem, hogy lehetőleg minden számba csinálhassak valami eredetit. Például a középső oldalpár háttereit, amelyeket én rajzoltam-festettem ecsettel, tussal, tollal. Az az oldalpár hétről hétre egy-egy meghatározott témáról szólt, többek közreműködésével. Az egyik ilyen művem Árkus József figyelmét is felkeltette (közben ő lett a főszerkesztő). Olyannyira, hogy átjött a tördelőszobába, és megdicsérte azt az oldalpárt, ami tőle nagy dolog volt. Balázs-Piri és Sajdik is értékelték, és gratuláltak. Nemcsak a napi munkában, hanem a lap 1976–77-ben lezajlott áttervezésében is benne voltam: Sajdikkal és Hegedűssel dolgoztunk össze. Nemcsak kenyérkeresetnek tekintettem a laptervezést, hanem mint szakmai kihívás is nagyon izgatott. Már mindig alig vártam, hogy egy-egy Life vagy Stern magazinhoz mint ihletadó forráshoz hozzájuthassak.
Rólam az Új Ember értekezletein többször rajzoltál portrét és karikatúrát is. Gondolkodtál rajta, hogy karikaturista légy?
Nem, noha biztattak, Peterdi különösen. De a karikatúra nem az én műfajom, ahhoz speciális beállítottságra, látásmódra van szükség. A 17 év alatt tíz-tizenöt rajzom azért megjelent a lapjainkban, de mindig tudtam magamról, hogy olyan jó karikaturista, mint Sajdik, Hegedűs vagy Krenner Pista, nem leszek soha. A rajzolás és a festés viszont mindmáig hozzátartozik az életemhez.
Kiknek a munkásságát becsülted a legtöbbre, és kikkel voltál a legjobb viszonyban?
Úgy emlékszem, mindenkivel jóban voltam. Ez részben a helyzetemből adódott, mivel tőlem is függött, hogy kinek hány rajza került be a lapba. Heti három kötelező volt, de aki többet teljesített, prémiumra számíthatott, és ez inspirálólag hatott a kollégákra. Aki viszont mínuszba került, annak levonhattak a béréből. Muszáj volt striguláznom, hogy ki hogyan áll. Amikor valakinek több rajza volt, esetleg ki kellett tőle vennem egyet, hogy egy másik kollégáét tehessem a helyére.
De hogy kivel keveredtem barátságba, az ettől független volt. Hegedűssel, Sajdikkal, Endrődivel, Lehoczkival, Brennerrel és Krennerrel lettünk különösen jóba, Brenner Gyurival össze is jártunk. Sajdik Feri épp a napokban mesélte, hogy egyik éjjel velem álmodott, pedig már 31 éve, hogy nem dolgozunk együtt. Sajnos azóta sokan meghaltak az egykori munkatársak közül, és már annak idején is gyakran jártunk temetésre. Nem csoda, hiszen a régiek közül jó néhányan az 1900-as évek elején születtek. Szegő Gizi egykor Rippl-Rónai József, Szűr-Szabó József pedig Vaszary János tanítványa volt, és én szívesen hallgattam a mestereik emlékét idéző történeteiket.
Eszerint a karikaturista kollégáid érzékeny művészemberekként működtek, annak minden hátulütőjével? Mennyire voltak szeszélyesek vagy megbízhatatlanok?
Egyáltalán nem. Fegyelmezetten és nagy gyakorlattal dolgoztak. A karikatúra olyan műfaj, amely speciális látásmódot követel. Várnai Gyuri mesélte, hogy amikor a koalíciós időkben ifjú karikaturistapalántaként 11 karikatúráját bevitte a Szabad Szájhoz, a főszerkesztő, mivel tetszett neki, amit látott, így bocsátotta útjára: „Ezeket most közöljük, te meg jövő hétre hozz újabb 11 rajzot!” Mire Gyuri elfehéredett, mivel azt a 11-et hosszú hónapok munkájával gyűjtögette össze. „De tudod – mondta nekem évtizedekkel később –, aztán nemcsak a következő hétre lett meg a 11, hanem azóta is minden héten. Vagy ha nem is éppen 11, mindig pontosan annyi, amennyire szükség volt.” Mert az ember megszokja, hogy már témakereső szemmel járja a világot. Az újságírás is ilyen. A Ludas afféle „humorgyár” volt, amelynek hétről hétre megbízhatóan le kellett hoznia ugyanazt a mennyiségű humoreszket és karikatúrát, lehetőleg magas színvonalon. Ez kizárólag profi hozzáállással, munkastílussal volt lehetséges.
Valami miatt eddig főleg csak a karikaturistákat emlegetted azok között, akikkel baráti viszonyba keveredtél. Az újságírókkal kevesebb kapcsolatod volt?
Igazad van, róluk eddig még nem beszéltem. Pedig közülük is többekkel baráti viszonyban voltam. Például Mikes Györggyel, aki olvasószerkesztő, később pedig főszerkesztő-helyettes volt, alkotótársával, Somogyi Pállal; Sós Andrással, a Ványadt bácsi szerzőjével, na és Ősz Ferenccel, aki azonban már 1975 elején, 44 évesen elhunyt. Az 1980-as évektől Mikes Gyuri fia, Laci is bedolgozott hozzánk, és vele is jóban lettünk.
A Ludas Matyi egy bizonyos időszakban a harmadik legolvasottabb magyar lap volt a Népszabadság és a Rádióújság után. Mit érzékeltetek ti ebből a mindennapokban? Milyen reakciókat váltott ki, ha megtudták rólad, hogy a lapnál dolgozol?
Felcsillant az emberek szeme, és általában irigykedtek, hogy milyen jó nekem, hiszen elsőként láthatom a karikatúrákat. 1975–76 táján volt olyan időszak, amikor 650 ezer példányban jelentünk meg. A Népszabadság valóban megelőzött bennünket, de azt sokan ingyen kapták, ránk viszont nem sajnálták a pénzt az emberek.
Jó érzés volt, hogy sokan szeretik a lapot. Tudtam, hogy az ismeretségi körömben többen az előfizetői. De az ismertség, a népszerűség együtt járt a felelősség terhével, így amikor büszkeségében éppen kihúzta volna magát az ember, már egy kicsit össze is görnyedt aggodalmában, hogy mi lesz, ha elrontunk valamit, vagy valamivel felbosszantjuk a Tájékoztatási Hivatalt. Árkusnak a sokat emlegetett eset után, amikor a karikaturista az áremelkedésekre utalva az augusztus 20-a feliratot a címlapon áthúzta, és 26,50-re módosította, több hónapos pártiskolai továbbképzésre kellett mennie büntetésből.
Rajzot egyszer kellett kivennünk közvetlenül megjelenés előtt. Várnai Gyuri karikatúrája volt az, és a ballisztikus rakéták korlátozásáról szóló SALT-tárgyalásokhoz kapcsolódott. Cartert és Brezsnyevet ábrázolta, amint mindketten befogják az ágyújuk csövét. A tárgyalások azonban Afganisztán szovjet lerohanása miatt kudarcba fulladtak, így a rajz repült.
Kik voltak a szerkesztőség gyakori vendégei, mi vitte őket hozzátok? Kikkel alakultak ki jó beszélgetéseid?
Rátonyi azért jött, mert rovata volt nálunk, szeretett írni. Érkezéséről mindig a fekete törpeuszkárja vakkantásából értesültünk, amely a gazdit megelőzve ért fel az emeletre. Úgy barátkoztunk össze, hogy egyszer szombaton jött be, amikor csak én voltam a szerkesztőségben. Érdekelte, hogyan készül a lap, én pedig szívesen beavattam a kulisszatitkokba. Akkortól egészen a kilencvenes évekig, haláláig jó viszonyban maradtunk. Máig őrzöm az újévi üdvözlőlapjait.
A bejárók jelentős része Peterdi Pali baráti-ismerősi köréhez tartozott. Többször jött például az akkor még ismeretlen vidéki színész Sas József, és ott, a fülünk hallatára dudorászták össze egyik-másik közös dalukat. Antal Imre, még Tamási Eszter is megfordult nálunk néhányszor. De az ilyesmit akkoriban mindenki természetesnek találta, mert sokkal nyitottabbak voltak a szerkesztőségek, mint manapság: átjártunk egymáshoz, nyüzsgő-pezsgő élet jellemezte a sajtót. Én is gyakran vendégeskedtem másoknál, például a Film Színház Muzsikánál, az Ország-Világnál meg az Új Tükörnél.
A párt erősen rajta tartotta a szemét a Ludason, fontos lapként tekintett rá. Mit lehetett ebből érzékelni, voltak-e rázós esetek? A főszerkesztők nehézségeiből, taktikázásából ti mennyit érzékeltetek?
A szerzők tudták, milyen témákat kell kerülni vagy óvatosan kezelni, a belső fékek működtek. Árkus pedig általában ügyesen lavírozott. A kötelezőket mindig hozta, tehát a nagy állami ünnepekre dupla oldal készült középre politikusok felismerhető karikatúráival. Ezzel aztán egy-két hónapra mindig letudtuk a dolgot.
Visszatekintve úgy tűnik, a Ludas időnként elég keskeny mesgyén mozgott: a szorosabb pártfelügyelet, a politikai irányvonalhoz való hűség és a „rosszalkodás”, a dorgálást érdemlő írások, karikatúrák között sokszor nem is volt olyan nagy a távolság. Mindenesetre állandóan a tűz, a fontos történések közelében érezhettétek magatokat, és az, hogy időről időre kisebb csínytevéseket is megengedtetek magatoknak, sajátossá, kissé talán skizofrénné tette a helyzeteteket.
Amikor én a laphoz kerültem, a legsúlyosabb évek már mögöttünk voltak. A hetvenes évek már az úgynevezett kádári konszolidáció időszaka: a nyomás kisebb, a szabadság valamivel nagyobb. A legfelsőbb vezetőket nem lehetett bírálni, de a tervhivatal elnökével meg a Patyolattal már kötözködhettünk. Aztán a gorbacsovi fordulat, a peresztrojka a nyolcvanas években újabb enyhülést hozott, és merészebbé tette a szerzőinket. De arról, hogy melyik rajz vagy írás kerülhet be a lapba, melyik nem, nem elsősorban politikai okokra való tekintettel döntöttek a vázlatértekezleteken. Hanem a rajz, a téma minősége, szellemessége számított. Ha nem jutottak dűlőre, megmutatták, felolvasták a hivatalsegédnek vagy az egyik titkárnőnek, és attól függően vetették el vagy tartották meg, hogy ők nevettek-e rajta.
Tabit vagy Árkust tartottad jobb főszerkesztőnek?
Arra emlékszem, hogy Tabi büszkén hangoztatta a pártonkívüliségét, de azért a Népszabadságnál volt rovata. Mindkettőjükről elmondható, hogy a lappal, a készítésével, a napi teendőkkel csak annyit foglalkoztak, amennyit éppen szükségesnek tartottak, a munkatársakkal való kapcsolatukban pedig az „élni és élni hagyni” jegyében működtek. Árkusban tetszett, hogy az ajtaját nyitva tartotta, és hogy politikai értelemben igyekezett a határokat feszegetni. Becsülni való volt benne az is, hogy ha kellett, kiállt a munkatársakért.
Gyakorló katolikusként milyen volt a helyzeted a szerkesztőségben? Tudták-e rólad, hogy templomba jársz, voltak-e lelkiismereti problémáid? Ért-e bármiféle hátrány?
Volt, aki tudta; volt, aki nem. Hátrány soha nem ért miatta, de senkit nem is provokáltam vele.
Amikor a lelkiismereti problémákról kérdezlek, a Ludas sikamlós karikatúráira, az in flagranti jelenetek gyakori ábrázolására, a szexualitásra mint fő viccforrásra is gondolok, amelyek bizonyos vélemények szerint reklámot jelentettek a hűtlenségnek, a promiszkuitásnak.
Azért nem azok a rajzok domináltak, sőt én inkább a „futottak még kategóriába” sorolnám őket. A világ sokszínű, és az emberek nem mind tökéletesek, még az egyházak tagjai sem. A szabadságot becsülő közösségekben sok minden előfordulhat. És ami szintén fontos: a humorhoz szabadság és felszabadultság kell. Szabad légkör. Ez jellemezte például azokat a napokat, ötletelést, „elszabadult” viccelődést, amely során Mikes és Somogyi a szerkesztőségben kitalálták, megírták a műsoraikat.
Szerinted minek tulajdonítható, hogy éppen egy vicclap vált annyira fontos és közkedvelt kiadvánnyá abban az időben? Mi lehetett a fő vonzerőtök?
Én inkább szatirikus hetilapnak szeretem nevezni a Ludast. Annak idején az a hír járta, hogy pártvonalon fontosabb lapnak tartják, mint a Népszabadságot. A „komoly” sajtóról tudták az emberek, hogy szelektíven közli a híreket, és hogy a teljes igazság megismeréséhez a Szabad Európát, az Amerika Hangját és a BBC magyar adását is meg kell hallgatni. Bennünket viszont nem szorítottak annyira erős korlátok közé, mint a sajtó legnagyobb részét. Hogy a párt szócsöve nem voltunk, az biztos. Sokkal inkább szelep, amelyen ki lehetett engedni a fáradt gőzt. A humorban mindig van több-kevesebb lázadás. És azt se feledjük, hogy az az idő a magyar karikatúra nagy korszaka volt.
A nyitóképen Sajdik Ferenc, Mészáros Ákos és Majláth Mikes László látható.
Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
