A Szent Korona a föld alatt, bunkerben és hordóban
Magyarország legfőbb nemzeti ereklyéje, az államiság és a függetlenség szimbóluma az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, majd az azt követő időszakban drámai viszontagságokon ment keresztül. Hogyan került a föld alá, aztán a 20. században bunkerbe, majd később hordóban ismét a föld mélyére? És az Egyesült Államokba? Majd onnan haza?
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a Szent Koronának a magyar államiság szimbólumaként kiemelt jelentősége volt. A forradalom kitörésekor a budai Várban a koronaőrök felügyelete alatt állt, akik hagyományosan a főnemesi családok tagjai közül kerültek ki. E méltóságot ekkoriban két országgyűlési képviselő, báró Perényi Zsigmond és báró Vay Miklós töltötte be, ők feleltek a korona biztonságáért. A forradalom előrehaladtával, amikor a Habsburgok és a magyar kormány közötti konfliktus kiéleződött, a nemzeti ereklye őrzése egyre nagyobb kihívást jelentett. A magyar kormány igyekezett biztosítani, hogy ne kerüljön az osztrákok kezére, hiszen az a törvényes hatalom birtoklását szimbolizálta volna részükről.
A forradalom idején a Szent Korona a magyar címer része maradt, ám 1849-ben, a Habsburg-ház trónfosztását kimondó debreceni országgyűlési határozat után levételének szimbolikus jelentősége volt. A trónfosztás deklarálta Magyarország függetlenségét, és a Kossuth-címer ezt a törekvést fejezte ki: a hagyományos magyar pajzsot ábrázolta, de a Szent Korona nélkül, babérkoszorúval körülvett, egyszerűbb formát öltött, hangsúlyozva a köztársasági eszmét és a Habsburgoktól való elszakadást. A címerben történt változás azonban nem csökkentette a királyi jelvény jelentőségét: szimbóluma maradt a nemzeti szuverenitásnak, amelyet mindenáron meg kellett védeni.
A szabadságharc bukása és a korona kimenekítésének tervei
1849 nyarára a szabadságharc helyzete kritikussá vált. Az osztrák és orosz csapatok előrenyomulásával a kormány és a koronaőrök előtt két lehetőség állt: vagy elrejtik az ereklyét Magyarországon, vagy külföldre menekítik – másképp Habsburg-kézre kerül. A külföldre menekítést törvény tiltotta. Az 1608-as koronázási eskü is előírta, hogy a Szent Koronát az ország területén kell őrizni, kivéve végszükség esetén. Bár a helyzet erősen végszükségszerű volt, a kormány végül úgy döntött, belföldön rejtik el a koronát.
A kimenekítési tervek kidolgozásakor a magyar vezetés Debrecenben, a szabadságharc ideiglenes fővárosában őrizte a koronát és a koronázási jelvényeket, vagyis a jogart, az országalmát, a kardot és a palástot.
Szemere Bertalan döntése
Az utolsó forradalmi kormány miniszterelnöke, Szemere Bertalan kulcsszerepet játszott a korona elrejtésében. 1849 augusztusában, a szabadságharc bukása után felismerte, hogy a korona elvesztése végleg alááshatja a magyar függetlenségi törekvéseket. Miután a koronaőrökkel és más bizalmi embereivel konzultált, úgy határozott, hogy a koronát és a koronázási jelvényeket Orsova közelében, a Duna partján rejtik el. Ez a helyszín stratégiai szempontból alkalmasnak tűnt, mivel az országhatár közelében feküdt, így a korona elrejtése után az akció résztvevői gyorsan külföldre menekülhettek.
Szemere döntése nem volt könnyű, hiszen a Szent Korona elásása szimbolikusan is a szabadságharc végének beismerését jelentette. Ugyanakkor a miniszterelnök abban bízott, hogy a korona elrejtése csak átmeneti megoldás, és a magyar függetlenség helyreállítása után az ereklye visszakerülhet a nemzet birtokába. Szemere személyes felelősséget vállalt a műveletért, és gondosan megszervezte a korona elrejtését, hogy az osztrák hatóságok ne tudjanak a nyomára bukkanni.
A titkos akció
Augusztus 23-án Szemere és bizalmas emberei, köztük Házmán Ferenc és Rónay Jácint, Orsova közelében, egy elhagyatott Duna-parti területen ásták el a Szent Koronát és a jelvényeket. Titokban, éjszaka. A koronát speciális, vízálló fadobozba helyezték, amelyet ólomlemezzel béleltek ki, hogy megvédjék a nedvességtől és a korróziótól. A dobozt a Duna partján, egy fa tövében, körülbelül másfél méter mélyen ásták el, majd a helyszínt gondosan álcázták, hogy ne lehessen észrevenni.
Szemere és társai pontos térképet készítettek a rejtekhelyről, hogy később visszataláljanak. A korona elásása szimbolikus gesztus is volt: azt fejezte ki, hogy a magyar nemzet még a vereség pillanataiban sem adja fel a függetlenség eszméjét. Az osztrák hatóságok azonban hamarosan nyomozni kezdtek a korona után, mivel tudták, hogy birtoklása a magyarok számára szimbolikus jelentőségű kérdés. Végül 1853-ban találták meg, ugyanis egy magyar emigráns, bizonyos Kiss Miklós elárulta a helyszínt az osztrákoknak. A koronát kiásták, és Bécsbe szállították, ahol a császári kincstárban őrizték egészen a kiegyezésig.
Újra itthon – de csak átmenetileg
A Szent Korona 1867-ben került vissza Magyarországra, és ismét a budai Várban őrizték. Egy darabig.
A 20. században újabb viszontagságok vártak rá. A második világháború végén, 1944-ben a nyilas kormány a szovjet csapatok elől menekítve a koronát először Veszprémbe, majd Velembe szállította, ahol egy bunkerben őrizték. 1945 tavaszán a koronaőrök, Pajtás Ernő vezetésével, Ausztriába menekítették az ereklyét, és Mattsee közelében egy hordóban elásták, hogy elrejtsék az előrenyomuló szovjet hadsereg elől. Az amerikai csapatok azonban rátaláltak, miután a koronaőrök fogságba estek, és elárulták, hol a rejtekhely.
A koronát az Egyesült Államokba szállították, ahol különböző helyszíneken őrizték, végül Fort Knoxban, az amerikai aranykészletek mellett helyezték el. A hidegháború alatt a korona visszaszolgáltatása politikai kérdés volt, mivel a magyar emigráció és az amerikai kormány egy része úgy vélte, hogy a „kommunista Magyarországon” nincs biztonságban az ereklye. Az enyhülés időszakában, a hetvenes években azonban megkezdődtek a tárgyalások a visszaszolgáltatásról.
Jimmy Carter amerikai elnök döntése alapján, aki a Szent Koronát a magyar nép szimbólumának tekintette, a korona és a koronázási jelvények visszakerültek Magyarországra. Az American Airlines gépe 1978. január 5-én szállt le Ferihegyen, és másnap a Parlamentben Cyrus Vance külügyminiszter ünnepélyesen átadta az ereklyéket a magyar nép képviselőinek. Kádár János, amerikai kérésre, nem vett részt az eseményen. A koronát restaurálás után a Magyar Nemzeti Múzeumba helyezték, majd 2000. január 1-jén az Országház kupolacsarnokába szállították, ahol ma is látható.
A Szent Korona története – miért ferde a kereszt?
A Szent Korona, Európa egyik legrégebben használt koronázási ékszere hányatott modern kori sorsa ellenére nem ekkor sérült meg: a kereszt 1638-ban ferdült el a tetején.
A tudományos konszenzus szerint a korona két részből áll: a görög koronából (Corona Graeca) és a latin koronából (Corona Latina), amelyeket valószínűleg III. Béla (1172–1196) idején illesztettek össze. A görög korona bizánci eredetű, Dukász Mihály császár és Géza magyar király ábrázolásával, míg a latin korona a keresztpántokkal és latin feliratokkal készült, feltehetően más kegytárgy részeként. A két rész összeillesztése nem tökéletes, ami a korona egyedi jellegét adja. A hagyomány szerint I. István 1001-ben II. Szilveszter pápától kapta, ám a mai korona ebből az időből nem származhat, mivel a jelenlegi ereklye később, valószínűleg a 12. században készült. A korona szimbolikája az állami folytonosságot és a Szent Korona-tant testesíti meg, amely szerint a korona a magyar állam jogi személyisége, a királyi hatalom forrása. Ez a tan az Anjou-kortól a második világháború végéig meghatározó volt a magyar alkotmányosságban.
A Szent Korona keresztje valószínűleg 1638-ban, III. Ferdinánd király feleségének, Ausztriai Mária Annának a koronázása során ferdült el, amikor a koronaládát erőszakkal kellett feltörni, mivel valószínűleg rossz kulcsot hoztak hozzá Bécsből. A baleset során a kereszt megdőlt, amit később sem igazítottak ki, így ez máig a korona jellegzetes vonása maradt.
