A szép 20. századot elhallgatták előlünk

Szeretsz dolgokat nulláról indítani, felépíteni, gyökeresen megváltoztatni. Most meg úgy fest, hogy beleülsz a készbe.

Ez csak a látszat. Ádámnál és Évánál kell kezdenem. 2011 számomra is minimum elgondolkodtató esztendő volt. Bogányi Tibor egyébként abban az évben szerződött a PFZ-hez, engem pedig akkor hívtak vissza a Miskolci Bartók+ Operafesztiválhoz, hogy állítsam talpra a 2001-ben alapított, éppen hullámvölgyben lévő rendezvénysorozatot. De már korábban is kísértett engem az a jelenség, hogy egyfajta kettősségben élek: ambiciózus muzsikusként kortárs darabokat játszom, amelyek sem nekem, sem a közönségnek nem tetszenek. 2011-ben vettem egy nagy levegőt, és kiálltam a nyilvánosság elé azzal, hogy ez így nincs jól. Az opera drága, de nem múzeumi műfaj. Csak az a hosszú távú megoldás, ha a közönség megértését kereső attitűddel születnek kortárs operák. Ennek érdekében a zeneszerzőkhöz szóló felhívást tettem közzé.

Mire jutottál?

Arra, hogy a 20. században a sokak megszólítására képes klasszikus zene vagy annak a nagy része Kelet- és Közép-Európában született. Végiggondoltam, hogy az elmúlt harminc év két legnagyobb sikere a Magyar Állami Operaházban Janáček Jenůfája és Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbethje volt; a közönség, a kritika és a társulat összeborult: mindannyian együtt voltunk az örömben. Szép lassan összeállt bennem a kép, hogy szerintem nekünk fontos közép-európai mondanivalónk van. És volt már az elmúlt 20. században is, akárcsak az itt született, innen Amerikába elszármazott szerzőknek. Nem biztos, hogy az egész 20. század olyan volt, mint amilyen kép most él bennünk róla. Mintha – ki merem mondani – a szép 20. századot elhallgatták volna előlünk... Missziómmá vált, hogy ezt a széles közönség számára érdekes és értékes időszakot fölfedezzük.

A második lépcsőben fölismertem, hogy ezek a művek bizony a mi régiónkban keletkeztek. Elkezdtem ezt mantrázni, és amikor láttam, hogy itt se sikerül, ott se sikerül fesztivált csinálni, itt sincs pénz, ott sincs pénz, azt mondtam, hogy nagyon mélyről fakadóan úgy érzem, ez a feladatom. Úgy gondoltam: jó, én leszek a brand, és megkeresek intézményeket, színházakat, zenekarokat, igazgatókat, és elmondom, hogy ez a küldetésem. Szeretnék ilyen darabokat vezényelni, esetleg rendezni. Lehet-e? Így indult el a diskurzus Horváth Zsolt igazgatóval. Elmondta, de tudtam is, hogy a Pannon Filharmonikus Zenekar nagyon magas színvonalú munkát végez, de kellene az életükbe valamilyen új szín. Ehhez hozzájön a Kodály Központ. Az a lényeges összetevő, hogy ilyen háza, amit én hardvernek nevezek, a Müpán kívül senki másnak nincs az országban.

Bogányi Tibor a PFZ első vendégkarmestereként itt marad.

Szakmailag rendkívül előnyös ez a felállás. A zenekari építkezésben jó, hogy – amint elmondtad – a készbe ülök bele. Nagyon megtisztelő, és így haladó szinten tudok beszállni a munkába. Nem magát a zenekart kell megcsinálni, hanem vérpezsdítésként újfajta célokat lehet kitűzni. Szívesen fölépítenék még egyszer az életben egy kicsi, de nagyon hatékony operatársulatot, amely igen magas minőségű operajátszásra hivatott. Most már nem lehet más az életmisszióm, mint hogy ezt a csodálatos 20. századi termést megismertessem a közönséggel. Ezzel talán tudok valamit mutatni még egy olyan rendkívül erős zenekarnak is, mint a tényleg nagyon jó karmesterekhez szokott PFZ-nek. Természetesen ha egy karmester huzamosabban és többször dolgozik egy zenekarral, akkor az ízlésvilága rányomja az együttesre a bélyegét. Tibor profi csellista, én is csellóztam, számunkra tehát fontos a vonóshangzás, a nagy romantikus vonóstónus. Úgyhogy biztosan fogunk még rajta dolgozni. És a repertoár, amiről beszélek, tehát a századforduló és a 20. századi romantika nagyon kéri ezt a nagy vonóshangzást.

Más együttesek, például a Müpában is, egyre gyakrabban játszanak operát; igaz, alkalmazkodva a koncerttermi körülményekhez. Egy időben az volt a mondás, hogy a budapesti Opera előadásai azért olyan porosak, mert nincs verseny.

Nem tudom, hogy ez a koncertszerű játék igazi konkurencia-e, de biztos, hogy a művészetnek mindenféle versenyhelyzet jót tesz. Ezt mi, művészek nem mindig szeretjük, nem is mindig kellemes, de a zenetörténet fényesen bizonyítja.

Az MMA színházi tagozatának konferenciáján, ahol te is beszéltél, a vidéki operajátszás sanyarú helyzete volt a téma.

A konferencia utóhatásáról nem tudok. Én ott arról beszéltem, milyen fantasztikus hely a Kodály Központ, amelyben el tudok képzelni alternatív operajátszást. Elmondtam, hogy a lakosság jóval nagyobb része él a vidéki nagyvárosokban és vonzáskörzetükben, mint Budapesten. Azt is hangsúlyoztam, hogy egy rossz operaelőadás rosszabb, mint a semmi, mert egyszer és mindenkorra közönséget veszíthetünk általa. Az opera maga a szellemi fényűzés, gazdagság – ezért találták ki. Ha mindig spórolós verziót mutatunk be a közönségnek, akkor az opera lényege csorbul.

Hihetetlen jelentősége van a vidéki operajátszásnak, minden szempontból megalapozza a műfajt. Vidéken tud egy énekes generáció fölnőni, gyakorlatban megtanulni a szakmát – egy repertoárszínházban erre nincs idő. De amit én most a közép-európai eszme világszintű terjesztéséről gondolok, az egy másik „fiókban” van a fejemben. Az aprópénzre váltott lényege a szellemiségen felül az, hogy közös pályázati kiírások révén jöjjenek létre a régió színházaival aktív párbeszédek, koprodukciók, közös versenyek. Nem a legnagyobbakkal, hanem azokkal, amelyek hozzánk hasonló ambícióval, színvonalasan képesek velünk együttműködni. Pécs akkor válhat centrummá, ha megvannak a csápjai, és kinyújtogatja őket.

Természetesen beizzítom a kapcsolataimat, megkeresem a zenészbarátaimat a Kárpát-medence, a volt Monarchia területéről. Mivel ez a téma sokféleképp foglalkoztat, jó tizenöt-húsz éve élő a kapcsolatom Lucca zenei életével, ami most már Livornóra is kiterjedt, sőt Firenzét és Torre del Lagót is említhetem. Gyakran mondom az olasz barátaimnak, hogy „szerintem ti ide, Közép-Európához tartoztok”. Somolyognak, meleg szívvel fogadják. Szellemiségben valóban idetartoznak: Nino Rota vagy Respighi ugyanazt a zenei vonalat képviselte, amiről a szép 20. századi zenére vonatkozóan én beszélek.

Nyitóképen Kesselyák Gergely Liszt Ferenc-díjas karmester, operarendező. Fotó: Molnár Ágnes