A Szépművészeti Múzeum legszebb grafikái

A Szépművészeti Múzeum a Leonardótól Miróig kiállítással ünnepli a grafikai gyűjtemény 150. évfordulóját és a múzeum újranyitását.

Ez a kiállítás tökéletesen alkalmas arra, hogy rádöbbenjünk, micsoda kincseket rejt a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteménye. Mert az intézmény bizony olyan sztároktól is őriz egy-egy grafikát, mint Leonardo, Van Gogh, Lautrec, Picasso vagy Miró.

Most egészen közelről élvezhetjük például Leonardo fejtanulmányait, amelyeket a firenzei városháza tanácstermének legendás csataképéhez készített. A szöveg alatti arctól nehéz szabadulni: a rajta tükröződő intenzív érzelmek a képhez szegezik a tekintetünket. A bestiális őrület ábrázolódik a firenzei kapitány szemében, amelyet a közelharc adrenalinlökete váltott ki. Mivel a krétarajz nem a portré igényével készült, jelen van benne az a fajta spontaneitás és lendületesség, amitől bravúros dinamikája lesz az ábrázolásnak.

Aztán itt van Picasso Szegényes teríték című grafikája, ami mély érzékenysége folytán ragadja meg szemlélőjét. A mű különlegessége az, hogy Picasso ismert grafikáinak sorában csupán a második, mégis rendkívüli technikai tökélyű és festőiségű. A kompozíción vak férfi öleli párját; szögletes testtartásuk, vékony ujjaik, egyszerű ruházatuk szegényes mindennapjaikról árulkodik. A lírai mű alapvetően igen borús a fényeiben is. Az alakok portrészerű ábrázolása, az éles és puha kontúrok párbeszéde varázslatossá teszik ezt a grafikát.

A kiállításon szerepel Schiele Ölelkező nők című rajza is, ami az alkotó házasságkötésének évében készült. A kompozíció zavarba ejtő nyíltsággal ábrázolja a szerelmi aktusban összefonódó női testeket, szokatlan felülnézetből. A két nő a nézőre szegezi tekintetét, így a befogadó voyeurré válik, aki betolakszik a szerelmesek intim együttlétébe. A szokatlan képkivágás hatására a testek egészen közel kerülnek hozzánk. Az alakok teljesen kitöltik a képmezőt, emiatt a jelenlétünket még inkább oda nem illőnek érezzük, mégsem vagyunk képesek elszakadni a kompozíciótól.

Hasonló melankóliát közvetít Lautrec Ülő bohócnő című litográfiája. Múzeumtörténeti értékét növeli, hogy – Lautrec másik 230 grafikájával együtt – a művész halála után pár évvel került Budapestre.

A sík hatású, nagy, színes felületek, az átlós elrendezés és a szokatlan nézőpont a japán metszetek világát idézi. Ebben az egyetlen grafikában összesűrűsödve jelenik meg a 20. század eleji párizsi mulatók világa, bohémsága, szemérmetlensége. Lautrec képes megmutatni a színfalak mögötti valóságot: azt, hogy a csillogó színpad és a jelmezek mögött megfáradt, kizsigerelt és gyakran boldogtalan figurák vannak. Hogy a bohócok arcáról leolvad a mosoly, ha lemegy a függöny.

Remek ötlet volt Lautrec bohóca mellé installálni Rippl-Rónai József Moulin Rouge című képét, ami ugyanazt a hangulatot közvetíti, mint Lautrec litográfiája. Sőt elég jól tanúskodik a párizsi alkotó hatásáról, hiszen az üresnek ható és akvarellel kitöltött részek dinamikus váltogatása Lautrec technikájával rokonítható. A Rippl-Rónai-életműben ritkaságnak számít a nagy méretű, akvarellel színezett rajz, ami fényképkivágatban örökíti meg a mulató kavalkádszerű forgatagát.

Ezen a tárlaton a kollekció legérzékenyebb rajzai és grafikái is láthatók.

Olyanok is, amelyek sérülékenységük, fényérzékenységük folytán csak igen ritkán kerülhetnek ki a raktár óvó környezetéből.

A válogatásban különleges helyet foglal el Cézanne provence-i tájképe, mivel a múzeumnak ez az egyetlen akvarellje a művésztől. A komponálási mód még a klasszikus tájképeket idézi, hiszen jól elkülöníthető egymástól az elő-, közép- és háttér. Ám a kompozíció előremutató is, hiszen már jól érzékelteti Cézanne későbbi, kubista korszakát. A művet költőivé teszik az áttetsző, tünékeny színfoltok és az üresen hagyott fehér felületek, amelyek miatt könnyed, légies, játékos. És bár úgy tűnik, hogy a színfoltok esetlegesen kerültek a képre, ha jobban megnézzük, valójában geometrikus rendszert alkotnak. A horizontális elemek tágítják a teret, míg a szabályos ritmusban elhelyezett függőlegesek felosztják a képmezőt és megtörik a monotóniát.

A tárlat nagy érdeme, hogy nemcsak a gyűjtemény legbecsesebb kincseit tárja elénk, hanem arra is rámutat, hogy a tusrajzoktól az akvarelleken át a litográfiákig milyen sokféle grafikát őriz a múzeum.

Rávilágít arra is, hogy a Szépművészeti gyűjteményezési stratégiája éppúgy kiterjed a kortárs alkotókra, mint a régi nagy művészekre. Látható például Drozdik Orshi Individuális mitológia című sorozatának egyik darabja, amit a nemzetközi nőművészet fontos alakja 1975-től, ars poeticaként készített. Az Individuális mitológia rajz- és ofszetsorozatában Drozdik „én-szerepmodellekről”, „nőtestábrázolásokról”, a papírmunkákhoz kapcsolódó performanszaiban pedig „újrajátszott énről” beszélt. Az alkotó saját testét, szerepeit vizsgálja. Ceruzával, valósághűen rögzített alakjának bizonyos részeit a radírozás személyes gesztusával törölte, elhomályosította. Így ez a mű – mint a feliraton olvashatjuk – egyszerre szól a jelenlétről és az eltűnésről, a teljességről és a hiányról, a felismerhetőségről és a felismerhetetlenségről, a testiségről és az érzékiségről, a szabadságról és korának női identitásképéről.

Már rögtön a belépéskor kortárs művel fogad a kiállítás. Maurer Dóra 13 nyoma a gyűjtemény egyik legfrissebb darabja, amit az alkotó idén, a százötven éves jubileum alkalmából adományozott a Szépművészeti Múzeumnak. Maurer így mesél az archív pigmentnyomat születéséről: „A mozgásváltozás megfigyelését fotóval dokumentálom ma is, ilyen például a 2016-ban készített, 13 nyom című digitális fotósorozat. Tizenhárom napon át napról napra rögzítettem a reggeli felkelésem nyomait a matracon (földön alszom). Ezek a lepedővonalak, a gyűrődésnyomok, a testmozgás nyomai szintén rajzok. Tehát a bizonyos mértékig behatárolt kézművesmunkát felváltotta a digitális nyomtatás, amely gyorsabban, frissebben, életközelibben reagál az adott jelenségekre.”

A Maurer-mű a gyűjtemény legújabb darabja, de rögtön mellette szerepel az egyik legrégebbi is.

Ismeretlen cseh művész iniciáléja, amelyen Jákob álmát festette meg. A pergamenre készült apró, színes rajz a cseh Kutná Hora közelében fekvő sedleci ciszterci kolostor számára készült liturgikus szövegeket és énekeket egybegyűjtő, többkötetes kódex egyik lapjáról származik. A mű azért is különleges, mert a sedleci kéziratokat később a legtöbb illusztrációjuktól megfosztották. A kilenc megmaradt miniatúra közül nyolc a Szépművészeti Múzeumba került.

Különlegesek azok a képek, amelyek egy-egy életmű fontos csomópontját jelölik. Van Gogh A nueneni kert télen című tollrajza azután készült, hogy az alkotónak sem műkereskedőként, sem lelkipásztorként nem sikerült megvetnie a lábát. 1883-ban visszatért a szülői házba, és szigorú rajzstúdiumot írt elő a maga számára. A paplak kertjéről számos tollrajzot készített: ezen a részletgazdag kompozíción drámai erővel kapaszkodnak egymásba a faágak, amelyek összekuszáltságukban a visszavonultan dolgozó művész belső magányának lírai dokumentumaként is értelmezhetők.

Hasonlóan fontos Aba-Novák Vilmos New York című akvarellje, amely a művész amerikai útjáról tudósít. Aba-Novák 1935-ben négy hónapot töltött a tengerentúlon, hogy kapcsolatokat építsen. Ez ugyan nem valósult meg, viszont a nagyváros az akvarell felé terelte az alkotót. A kompozíción a jellegzetes New York-i panoráma tárul elénk: a művész az emberek helyett az épített környezetre koncentrált. Később ezeket az akvarelleket festményekké fejlesztette volna, ám a kompozíciók végül sosem kerültek vászonra.

A kiállítás 44 munkát mutat be, amelyek a maguk nemében mind különlegesek, híven reprezentálva a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményének gazdagságát.

Jó ötlet volt a kiállítást Joan Miró játékos, vidám, meseszerű kolorista művével, a Vándormadárral zárni. Habár ebben a műben rejtetten megbújik az alkotó szorongása és félelemérzete, szabadon kavargó vonalai az univerzum tágasságát idézik, és még Kant is eszünkbe jut róla: „Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.”