Már pályakezdőként csodálatos szerepeket kapott, és bármilyen magasra tették a mércét, ő játszi könnyedséggel ugrotta át. Londonban és Olaszországban ünnepelt énekesnő volt, ő mégis itthon akart bizonyítani, legfőképp’ az édesanyjának. Komlósi Ildikóval a Kékszakállú herceg vára főpróbája előtt beszélgettünk a Müpában.

Judit szerepe végigkísérte a pályáját. Mindig érezte, hogy mi áll jól, mi való Önnek?

Az ember a pályája első szakaszában, amikor – mondjuk úgy – profivá válik, komolyan hallgat a tanárai, mentorai szavára.

Mikó András már a pályája kezdetén a lírai szerepek felé terelte Önt.

Ő olyan dolgokat látott bennem, amelyekről nekem akkor még sejtelmem sem volt. Lírai mezzo hangom volt, amelynek bár volt drámai ereje, egyáltalán nem állt készen arra, hogy felvállaljak például egy Verdi repertoárt. Mikó András főrendezőként kiváló szerepeket gondolt ki számomra: akadémistaként énekeltem az Eljegyzés a kolostorban Claráját, majd rögtön egy igazán nagy falat, A rózsalovag következett, amelyről akkor még nem is hittem, hogy ennyire elevenembe talál. Hamarosan egyike lettem a meghatározó rózsalovagoknak, tizenöt évig énekeltem Octavian szerepét világszerte, és imádtam.

Mikor jött el az, hogy már nem mások látták meg Önben egyik-másik szerepet, hanem azt érezte, hogy én most itt tartok, nekem ez következik?

Megmondom őszintén, mindössze egy-két ilyen szerep volt. Sorra jöttek a felkérések, és én egyre csak elutasítottam őket, mert nem éreztem, hogy készen állok rá lelkileg, hangilag, technikailag. Nyolc éve talált meg A trubadúr Azucenája, amelyről mindenki úgy vélte, hogy nekem való, mégis időbe telt mire megtaláltam a kulcsot a cigány asszony szerepéhez, és a magam képére formáltam. Ma már úgy érzem, különösen jókor jött, hogy Dmitrij Csernyakov rendezésében eljátszhattam Azucenát Szentpéterváron.

Komlósi Ildikó és Molnár Levente Bánk bánban
Fotó forrása: Magyar Állami Operaház

Szeptember elején a Berlini Rádió Szimfonikus Zenekarával énekelte Az árnyék nélküli asszony dadáját, és a kritikák a hangja, előadásmódja mellett a színészi játékát dicsérték, noha ez koncertszerű előadás volt. Ennyire fontos, hogy „maga képére szabja” a karaktert, és belülről építkezzen?

Ha egy figura nem a lelkemből építkezik, akkor csak üres hang marad.

Egy koncertszerű előadáson, de még próbán sem tudom elképzelni, hogy azok a színek megszólaljanak, ha nem átgondolt, lélekből táplálkozó előadásról van szó. Élni kell a szerepet, különben semmi értelme! Az árnyék nélküli asszony ráadásul nagyon különleges szöveg, amelyben a dada igazán sokféle oldaláról mutatkozik meg, így kiváló játéklehetőséget nyújt az árnyalt ábrázolásra.

Hofmannsthal librettója irodalmi értékű szöveg, de akadnak olyan operák, ahol nehezebb megtalálni az árnyalt karaktereket, vagy mondanivalót.

Attól művész az ember, hogy ezeket felfejti, és ha kell, hozzágondolja, láttatja. A tökéletes átélésnek meggyőző ereje van. Minden egyes néző, hallgató másra és másként fogékony, nekem mégis meggyőződésem, hogy ha én ezeket az energiákat küldöm feléjük, akkor az mindannyiukban megpendít egy húrt és hatni fog.

Komlósi Ildikó
Fotó: Éder Vera / Budapesti Nyári Fesztivál

Most olyan szerepekről beszélünk, amelyeket akár tíz, húsz, harminc évig énekel. Bartók Juditját több mint százötven előadásban játszotta. Ilyenkor idővel nyilván változik a karakter.

Judittal megyünk kéz a kézben. Érdekes, hogy ezt a figurát is Mikó András látta meg bennem, és azt mondta: „az egyik legjobb szereped lesz, mert te vagy Judit”. Akkor én ezt még nem igazán értettem, talán nem is mentem annyira mélyére a szerepnek. Csaknem tíz évvel később kezdem beleásni magam a Judit-témába. Rengeteget változtam. Bármily’ furcsa, az évek során egyre megfontoltabb, szerényebb és alázatosabb lettem.

Komlósi Ildikó és Palerdi András a Kékszakállú herceg várában,
Hamar Zsolt karmester rendezésében
Fotó: Csibi Szilvia

Mert az ember pályakezdőként olyan, hogy „ide nekem az oroszlánt is”?

Ebben éppen nem változtam, ma is szívesen gyürkőzöm az oroszlánnal. Inkább arról van szó, hogy olyan fiatalos elánnal vág bele az ember. Ha felteszik a mércét kétszáz centire, akkor játszva ugorja át, és azt gondolja:

ennyi az egész?

Úgy hittem, nehézségek nincsenek is; hiszen szeretem, amit csinálok, Mikó András azt mondta, hogy jól csinálom, Mihály András pedig egyenesen nagyszerűnek nevezte, és én elhittem. Egyszerűen hittem.

Mikor bizonytalanodott el?

Nem is elbizonytalanodásnak, inkább sokknak mondanám. Harmincnégy éves koromban megláttam magamról egy tévéfelvételt, és egészen elborzadtam. Rájöttem, hogy ez a fiatal elán tévútra vitt. Az ember persze mindig igyekszik titkolni ezeket a nehézségeket, pláne ha épp a Milánói Scalában van szerződése. Akkor már Rómában éltünk, így kerestem ott egy énektanárt.

Míg a karrierem első periódusát a teljes, ösztönös átélés jellemezte, mindent kiénekeltem magamból, amim csak volt, később meg kellett tanulnom úgy játszani, hogy bár ma is mindenem odaadom, mégis megfontoltabban gazdálkodom a hangommal, az erőmmel. Csodás alapokat kaptam Berdál Valériától, ám Mirella Paruttóval – aki ugyancsak kiváló tanárom lett – lényegében újra tanultam énekelni.

De közben fellépett?

Igen, bár ekkor voltam várandós a fiammal, és ez lehetőséget adott kisebb lélegzetvételre. A rózsalovagot énekeltem a bécsi Staatsoperben, ami után egy üzenet várt Zubin Mehtatól. Azt írta, nem tud megvárni, de beszéljünk, mert van egy remek ötlete. Azt találta ki, hogy csináljuk meg az Ariadne Naxos szigetént a Teatro del Maggio Musicaléban, és én játsszam a Komponistát. Akkor azt kértem Mirellától, hogy ezt az egyet hadd csináljam meg. Beleegyezett, így a fiam születése után hat héttel már ismét színpadon álltam, viszont utána lemondtam hat hónapot, zömében amerikai fellépéseket, és fél évig jóformán csak skáláztam.

Azt hittem, beleőrülök.

Nehezen viselem ezeket a helyzeteket, mert tombol bennem az energia, a mai napig alig bírok megülni egy helyben. Mikor ismét énekelni kezdem, már úgy éreztem, túlcsordul a lelkem. Santuzza volt ezt követően az első szerepem, majd rögtön utána a Don Carlos Ebolija, ami nem kis szerep, szóval rögtön a sűrűjébe csöppentem. Érdekes volt, hogy 28 évesen megkaptam Amneris szerepét itt, Magyarországon, elénekeltem három előadást, majd visszaadtam, mert úgy éreztem, nem vagyok készen rá; én annyira szeretek énekelni, nem mehetek tönkre ebben. Akkor már számos helyen énekeltem külföldön, a Pavarotti-énekverseny gyorsan meghozta a nemzetközi felkéréseket, mégis rettentően vágytam arra, hogy itthon legyek.

Miért?

Anyumnak akartam bizonyítani, akinek keveset számított az, hogy én Pavarotti-énekversenyt nyertem, vagy csodásabbnál csodásabb helyeken léptem fel külföldön. Azt érezte igazi sikernek, ha halott a rádióban, látott a tévében. Érdekes, hogy aztán ismét itthon kötöttem ki, elsősorban azért, mert a fiam – a kiváló oktatás miatt – Budapesten tanult tovább. Ez az igazi boldogsága az én Anyumnak, aki most 94 éves.

A 30 éves színpadi jubileuma apropóján beszélt arról, hogy a Pavarotti-énekversenyen nem énekelt hibátlanul, mégis meggyőző tudott lenni. Kár a tökéletességet hajszolni?

Én sosem kívántam tökéletes énekes lenni. Számomra hallgatóként is az a fontos egy koncerten vagy előadáson, hogy a szívemig hatoljon, beleborzongjak, magával ragadjon. Emberek vagyunk, nem gépek, és az élő előadásnak éppen ez a varázsa. Ha úgy érezném valaha, hogy lám, ezt tökéletesen csináltam, akkor kellene abbahagyni.

Tanít?

Inkább segítek. Az énekeseknek mindig akadnak nehézségeik, előfordul, hogy az ember nem találja a megfelelő eszközöket, amelyekkel kifejezi magát, egy tapasztalt énekes irányt mutathat ebben. A tanítás korántsem csak technika, sokkal inkább pszichológia. Meg kell értenem a növendékeket, megtalálnom az egyéni kulcsot mindegyikükhöz. A mesterkurzusaimon ráadásul mindig közösséget is építek, hiszen együtt, egymást segítve, vagy egymás hibáiból tanulva boldogulunk.

Milyen feladatok várják az évadban?

Pekingben tartok egy tíznapos mesterkurzust – azt én inkább pihenésként tartom számon –, majd dolgozom a pályakezdésem 35. évét ünneplő hangverseny összeállításán.

Hogyan tartja karban a hangját?

A mai napig járok kontrollra Misura Zsuzsa operaénekeshez, aki szerintem nagyszerű technikát képvisel, és őszinte figyelemmel dolgozik velem, ha kell, ízekre szed, én pedig hálás vagyok ezért.