Másfél évtizede meghatározza a temesvári Csiky Gergely Színház arculatát, irányvonalát; igazgatóként olyan alkotókat vonz Temesvárra, akik kortárs színházi eszközökkel, pregnáns megfogalmazásban reflektálnak korunkra. A Jászai Mari-díjas Balázs Attilával európaiságról, hétköznapi szerepekről, tehetség és szerencse viszonyáról beszélgettünk.
Idén Temesvár Európa kulturális fővárosa, és ez a repertoárotokon is megmutatkozik. Elképesztő energiákat mozgósítotok: a világhírű Andrei Șerban rendezésében állítottátok színre Robert Icke A doktor című drámáját, Silviu Purcărete értelmezésében mutattátok be Az ember tragédiáját, repertoáron Visky András Caravaggiója és a rendkívül komplex, Temesvárra íródott Párhuzamos város-trilógia. Kemény maratonnak ígérkezik ez az év. Milyen eredményt vársz, mivel lennél elégedett?
Ha sikerülne új embereket bevonzani, ha a társulatunk ismertté válna Európa más régióiban is, az visszaigazolása lenne mindannak, amit a színházról gondolunk. Temesvárra általában a kultúrák metszéspontjaként tekintünk. Mi igyekszünk ezt kihasználni: sok elismert magyar, román, szerb, szlovén, de akár olasz vagy bolgár alkotóval is dolgozunk, bátran merünk kísérletezni. Tudjuk, melyek az új színházi trendek, mit játszanak a berlini vagy a New York-i színházban, de mi továbbra is úgy szeretnénk európai színházat csinálni, hogy a saját hangunk megmaradjon, vagyis ne utánozzunk. Silviu Purcărete és Andrei Șerban mellett szívesen jön hozzánk például Kokan Mladenović, aki főként az exjugoszláv országokban elismert. Bemutatónk készül az idei TESZT fesztiválra Marco Chenevier-vel: ő rendezi és koreografálja az előadást, amelynek munkacíme: Hogyan legyünk jó európai polgárok? Marco minden előadása kritika a világ aktuális történéseiről. Most az Európához fűződő viszonyunkat vizsgáljuk meg, vagyis azt, hogy mennyire kell igazodnunk Európához. Úgy gondolom, ha csak behódolunk, polkorrekt módon beállunk a sorba, akkor fakók, szürkék leszünk, pedig az lenne a dolgunk, hogy kíváncsivá tegyük Európát; hogy érdekelje, kik vagyunk.
A műsorkínálatban két előadás is szerepel, amelyben rendezőként veszel részt. A Napnak húgával, ragyogó csillagval, illetve a Semmi rendezői feladatai mellett a Caravaggióban neked kell megmutatnod az őrült festő zsenialitását. Közben igazgatod a színházat, és ha kell, elugrasz hatszáz kilométerre, Bukarestbe, hogy a román kultúra napján átvedd a színháznak odaítélt államfői kitüntetést. Hogyan tudsz ennyi lovat megülni egyszerre?
Sehogy. Nem nekem kell mindent megoldanom, én csak a frontember vagyok, a csapattal közösen találjuk ki és hajtjuk végre az elképzeléseinket. Nekem az a feladatom, hogy megteremtsem a környezetet, a hangulatot, amelyben mindenki a maximumot tudja nyújtani. Ez nyilván nem mindig működik. Ha becsúszik egy hiba, akkor ki kell kapcsolni az automata pilótát: javítani kell, alkatrészeket kell cserélni, hogy a nagy, ólomlábakon álló gépezet stabil maradjon.
Ez a gépezet a régi magyar színház épületében működik. Egy fedél alatt az operával, a román színházzal, sőt a német társulattal is osztoztok a hajdani bálterem helyén kialakított színpadon. Ez sok szempontból egyedi helyzet, itt valamennyi társulat stabil közönségre vágyik. Kinek játszik a Csiky Gergely Színház? Temesvár lakosságának alig öt százaléka magyar.
A népszámlálás azt mutatta, hogy a lakosság fogyásának mértékével arányosan a magyar közösség, így a közönségünk is fogy. Temesvár tranzitváros. A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt ingoványos itt a talaj. Nehéz elképzelni, de gyakorlatilag vízben áll az épület, és ez látható is az alagsorban. Helmer és Fellner, a bécsi tervezők annak idején cölöpökre állítva képzelték el a színházat, és ettől itt egy kicsit minden fluid, nehezen megfogható. Sokan dobbantónak használják a várost. Eleinte fájt, hogy sok jó színész csak dobbant nálunk, de ma már büszke vagyok erre. Aki kíváncsi a házunkra, az otthonunkra, az bejön. Sok a román nézőnk is, ők nálunk találták meg a színházukat. Tisztában vagyok azzal, hogy zárt közösség vagyunk, ezért próbálom fesztiválokkal, rendezvényekkel oldani, széttörni ezt a burkot.
Eszerint a TESZT, azaz a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó is a nyitás céljából született. Mit nyer a közönség, és mi a fesztivál hozadéka számotokra?
A TESZT-tel eleinte a szomszédos térségeket: Szerbiát, Magyarországot és Romániát céloztuk meg, ezt később kiterjesztettük a Balkánra, aztán Európára. Új tendenciákat, kísérletezési formákat próbálunk megmutatni; annak keresztmetszetét, ami a régió színházaiban történik. Az előadások általában két lépéssel előttünk járnak, és arra törekszünk, hogy évről évre behozzunk egy-egy lépést. Olyan előadásokat hívunk meg, amelyek a mi szellemiségünket képviselik. Ezeket többnyire egyetlen témára fűzzük fel, az idei fesztivál témája a fluid, a fluiditás.
Egyszer azt mondtad, hogy valószínűleg nem lettél volna igazgató, ha a gimnázium reálosztályában nem tanítanak nektek annyi mateket. A tanárok akkoriban arra ösztönöztek, hogy mateket és fizikát tanuljunk, mert az egy meg egy még a kommunizmusban is kettő (kivéve amikor nem).
Sokat köszönhetek a mateknek, a logikának. Amikor a régi iskolám meghívott egy évfordulóra, párhuzamot vontam Pitagorasz tétele és a Rómeó és Júlia között: ismerni kell a szögeket, vagyis meg kell találni a megfelelő nézőpontot, meg kell látni a metszéspontokat, azaz a konfliktushelyzeteket, és csak úgy kapjuk meg az eredményt, ha az egészet fokozzuk, négyzetre emeljük. Erről szól a színház: felfokozott érzelmekről, amelyek erős szituációkat hoznak létre.
A felfokozott érzelmek miatt választottad a színészetet? Szükséged van az extrém lelkiállapotokra?
Hát persze, hogy szükségem van! Ugyanis nem értek semmihez. A zenésznek egyszerű a dolga: veszi a hegedűjét, és eljátssza a mondandóját, az énekes megél a torkában lévő gyémántból, a táncos a testével mindent el tud mondani. De nézzél meg egy színészt. Konyít ugyan mindenhez, de valójában csak az érzéseivel tud dolgozni. A lelkét viszi vásárra azért, hogy meg tudja fogni a te lelkedet. Elhiszi magáról, hogy orvos, király, betörő. Elhiszi azért, hogy el tudja hitetni veled. És ettől a pillanattól kezdve több életet él.
Te más szempontból is több életet élsz, például újabban rendezel is. Miért?
A pandémiás helyzetben ott álltunk nyolc újonnan szerződtetett fiatal színésszel, és akkoriban se rendezőt, se más alkotót nem lehetett hívni. Szatmáron próbálkoztam már rendezéssel, a Semmi című regény kapcsán volt is elképzelésem, ezért belevágtam. Nem szeretnék visszaélni a helyzettel, de vannak dolgok, amelyeket így tudok-szeretnék elmondani. Ha a színész megelőlegezi a bizalmat, én meg kivárom azt a kegyelmi állapotot, amikor szintet tud lépni, mélyebbre tud ásni, és meg tudja keresni magában az adott érzelmet, akkor működik. Sokszor türelmetlen vagyok... meg kell tanulnom kivárni a megfelelő pillanatokat.
Ezt várod el színészként a rendezőktől?
Azt várom el, hogy partnerek legyünk. Ha bizalmi viszony van köztünk, akkor nem kell kínlódni, csak bábáskodni: engedni, hogy a dolgok megtörténjenek. Elfogadom a hierarchiát, nem ellenkezem, hanem kérdezek. Ez tulajdonképpen szerződés, amelyben mindkét félnek jogai és kötelezettségei vannak, és az a lényeg, hogy mindketten nyerjünk vele.
Látom, hogy szerződésekben, menedzserfejjel gondolkodsz... Színészként büntetlenül játszhatsz akármit, igazgatóként nem.
Ez igaz, de végső soron a színházigazgatás is szerep. Ha az ember jól tudja elhelyezni a hangsúlyt egy tárgyaláson, annak meglesz az eredménye. Ha így fogom fel, fölül tudok emelkedni az akadályokon, és nem őrülök bele. És ehhez az is kell, hogy számíthassak a csapatra.
Jó pár vargabetűt leírtál, mióta a székelyudvarhelyi amatőr színtársulatban rád osztották a kis herceg szerepét. Mielőtt Temesváron megállapodtál, Marosvásárhelyen és Bukarestben dolgoztál, és közben sokat játszottál román színházi közegben is. Mit hoztál onnan magaddal?
Elsősorban játékosságot, és kettős idézőjelben mondom: szemtelenséget. Ez a szakma elsősorban alázatot követel: alázatot a színpad, a szöveg, a kollégák, a rendező, az alkotócsapat iránt. Sikerült megőriznem egyfajta szemtelenséget, hályogkovács látásmódot: „vágjunk bele, majd lesz valahogy”. Ez a fajta szemlélet román sajátosság. A magyar színjátszás sokkal higgadtabb, átgondoltabb, kevesebbet kockáztat. Volt szerencsém nagy színészek mellett felnőni Bukarestben; jó mesterektől tanulhattam, akik segítettek tudatosítani bizonyos folyamatokat.
Említesz párat a mestereid közül?
Udvarhelyen például Szász-Mihálykó Mária volt a mesterem. Később Victor Ioan Frunză, akivel elég hosszú időn át dolgoztunk együtt; mellette tapasztaltam meg először a korlátlan bizalmat.
Ő rendezte a Lorenzacciót, amely mérföldkő volt a temesvári színház életében is. Mit jelentett számodra az a szerep?
Gátszakadást. Ott szűntem meg jófiúnak lenni. Lorenzaccio komplex, de roppant hálás szerep, a reneszánsz életérzés átfogó megfogalmazása.
Kétségtelen, hogy az a fajta színész vagy, aki lángolsz a színpadon. Égetted-e már meg magad vagy a környezetedet?
Vannak szerepek, amelyekben az ember nem ég, de olyanok is, amelyekben porig. Ilyen volt számomra eljátszani Hamletet, Peer Gyntöt, Lucifert vagy Caravaggiót. Mindenki más szűrőn át nézi a világot, és ebből adódhatnak konfliktusok: ha éppen égek, akkor nem értem, hogy a környezetem miért nem.
Említhetted volna IV. Henriket is...
Henrik esetében egy meghasadt elme működését kellett megértenem. Amikor az ember beszáll egy ilyen mókuskerékbe, vállalja, hogy megéli a kettős tudatállapotot. Én biztosan nem fogok a bolondokházába kerülni, mert az őrületet már megéltem. Ebből a szerepből nagyon nehéz kiszállni, és ezt a folyamatot a környezetnek sem lehet könnyű elviselni.
Konkrétan hogyan küzdesz meg a szerepből való kiszakadással?
Meghatározó pillanat a smink letörlése. Szimbolikus. Az az igazság, hogy nagyon nehezen jön le; néha olyankor is súrolom, amikor már nyoma sincs. Nem akar lekopni, ott marad, beül a ráncokba. Egy idő után az ember már meg tudja nevezni a ráncait: ez Henrik, ez a tanár a Leckéből, ez Hamlet.
Befolyásolják a hétköznapjaidat a karakterek?
Nem, ezt nem tapasztaltam. De lehet, hogy erről inkább a környezetemet kellene megkérdezni.
Mit tekintesz kudarcnak a munkádban?
Azt leírja a kritika.
Nem sok kritika születik az erdélyi magyar színjátszásról...
Van egy fiatal generáció, amelyik hallatja a hangját.
Szóval számít a kritika.
Hát persze hogy számít, hiú emberek vagyunk. De többet számít a kritikus szavánál az, hogy érzem-e az este folyamán a változást. Ha nem érzem, akkor az előadás nem jutott át a negyedik falon. Az egyértelműen kudarc. De nem szeretek róla beszélni, hogy ne kelljen újra megélnem. Inkább új kihívásokat keresek.
Így lett belőled maratonfutó?
Az régen volt. Megijedtem, hogy az egyik műsort nem fogom bírni tüdővel, ezért elkezdtem rendszeresen futni. Ma már passzív módon csinálom, jólesik. Hat évvel ezelőtt ennek a már-már függőségnek a mellékhatásaként szerveztük meg először a színészvilág sportjátékait (az Actor's World Championshipet – a szerk.), azóta minden év szeptemberének első hétvégéjén Temesvárra várjuk a színházi embereket, hogy különböző sportágakban összemérhessük az erőinket. Kitűnő alkalom a gőz kiengedésére és a barátkozásra.
Nem hinném, hogy az a színész vagy, akinek vannak szerepálmai. Vagy mégis?
A jó szerepekhez tíz százalék tehetség kell, a többi szerencse. Nekem volt alkalmam 12 évesen eljátszani a kis herceget, 26 éves koromban Lorenzacciót. Lorenzo de’ Medici 26 éves korában halt meg. Krisztusi korban játszottam a Hamletet, a szerep szerint ő is annyi volt. A legtöbb férfinál negyvenéves kor körül beüt a válság, én akkor játszottam Peer Gyntöt. Most, ötvenévesen Caravaggiót játszom. Ez mind ajándék a sorstól. Azt tapasztaltam, hogy ha intenzíven élem az életet, akkor a szerencse rám talál. Nem tudom megmondani, hogy hatvanévesen mit játszanék szívesen, de arra készülök, hogy majd bevonzom a nekem való szerepet.
Fotó: Beliczay László / Kultúra.hu
