Akik látták már Tapasztó Ernő valamelyik rendezését, tudhatják, hogy mi sem áll távolabb tőle, mint a konvencionális értelmezés. Élvezeti színházról és összedőlő homokvárakról beszélgettünk anélkül, hogy komoly állításokat fogalmaztunk volna meg a világról.
Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak – a Csokonai-műből fakadóan is – erősen elrajzolt előadás. Más előadásaidban is gyakran használsz groteszk elemeket. Miért fontos számodra ez a látásmód?
Élvezeti színháznak hívjuk, amit csinálunk. Az abszurd, a groteszk belőlem jön: nem tekintek a világra lineáris rendszerként. Ezért is szerettem a Tiger Lilliessel készült Rosencrantz és Guildenstern előadásunkat, amelyben élő zenével kevertük meg egy kicsit a történetet, megmutatva a fonákját. Vannak bevésődött színházi emlékeink. Régen gyakran hangzott el olyasmi, hogy például „ez a Csehov-előadás motívumaiban emlékeztet az 1957-es moszkvai bemutatóra”. Számomra ez nem mond semmit, hiszen fogalmam sincs arról az előadásról:
csak a közelmúltban történtekre tudok visszacsatolni, vagy a közeljövőhöz kapcsolódhatok.
Nagyon szeretem az erős szerzőket, mert – bár egyszerű alföldi gyerek vagyok – érzem, Shakespeare, Csehov, Tolsztoj miként gondolkodna egy-egy mai helyzetről. Csokonaira is kortársamként tekintek; kommunikálok vele, hogy a színrevitelnél mi fér bele, hol mire gondolt.
Annak ellenére, hogy gyakran dolgozol klasszikus szövegekkel, látszólag erősen a saját képedre formálod őket.
Ebbe a Csokonai-szövegbe sem nyúltunk bele olyan erősen.
Akkor rosszul fogalmaztam, hiszen az előadás jelentős része a szövegen kívüli történetekre, a vizualitásra apellál.
Nagyon szeretek erős képekkel dolgozni. Addig neki sem fogok, amíg nem látom, hogy egy előadás elejétől a végéig hogyan fog kinézni: kell néhány meghatározó kép. Miközben a társulattal közösen építjük fel a produkciót.
Látszólag improvizatív elemekkel.
Ezt a legnehezebb elérni: hogy a nézőben azt az érzést keltsük, ez könnyedséggel előadott történet, miközben rendkívül alaposan össze van rakva, mindenki pontosan tudja a dolgát.
A kisvárdai szakmai beszélgetésen stílbravúrként emlegették az előadást.
Ehhez elengedhetetlenek a képek. Én nagyon sok festményt nézek, és mind elraktározom őket a fejemben. Ha van egy izgalmas kiállítás valahol, akkor a feleségemmel megnézzük: néha napokig visszajárunk egy-egy tárlatra. Rengeteg filmet nézek, időnként megállítom őket, és egy-egy képet lefotózok.
A képzőművészet közelebb áll a színházhoz, mint bárki gondolná.
Okozott nehézséget rendezőként, hogy a magyar színjátszás sokkal inkább szövegcentrikus?
Tekintve, hogy soha nem tanultam ezt a szakmát, hiszen színész vagyok, nem. Nem is akarom megtanulni, hiszen a színháznak nincs receptje. Minden előadás új, mindig elölről kell kezdeni. Nagyon veszélyes, ha valaki betéve tudja a szakmát, mert előbb-utóbb rutinná válik. Én is készítettem román nyelvű előadást rutinból, nem is sikerült. Nehéz a hagyományos színházi keretek között dolgoznom, ahol a színészek kettőkor leteszik a szerepüket, és annyi. Aradon a társulat baráti közösség: a Karnyóné is úgy született, hogy próbáltunk húsz százalékot, beszélgettünk nyolcvanat. A művészetben bármikor bármi megtörténhet.
És téged ez a felszabadultság érdekel a színházban.
Igen, gondolj bele, hogy az ember tud egy soha nem létezett világot teremteni. És ez a lényeg. Miért készítenék olyasmit, ami volt? Az olyan, mintha egy festő egész életében Picasso-utánzatokat festene. Mondok egy másik példát. Ha az ember Arles-ban jár, végigjárhatja azokat a helyeket, amelyekről Van Gogh a híres képeit festette. A Langlois hídról többet is festett. Elsétáltam oda. Poros út visz ki Arles-ból, búzamezők mellett. Egyszer csak felbukkan a híd, és azt érzed: a művészet sokkal jobban kifejezi a valót, mint a híd élő látványa. Ez a művészet lényege. A színházban is az a szép, ha beszippant: elrugaszkodsz a racionalitástól, és mész a történettel. Éppen egy magyar pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály talált erre egy remek kifejezést: a flow élményt. A gyerekeknél ez ösztönösen működik, egészen önfeledten átadják magukat a játék örömének.
A színházcsinálásban is az a jó, ha tudunk olyanok lenni, mint a gyerekek, akik a homokozóban játszanak, és bármiből bármi lehet.
A homokvár éppúgy szétfolyik, éppen olyan megismételhetetlen, mint egy színházi előadás. Olyanok vagyunk mi is, mint a rossz gyerekek a homokozóban.
Hogyan lehet elérni, hogy az önfeledt homokozásból ne szülessen túlburjánzó produkció?
Nem könnyű. Általában rengeteg ötletünk van, és jól kell döntenünk, hogy mit hajítunk ki. Ha a rendszer jól van felépítve, akkor sok minden belefér. Például a Karnyóné egyik szereplője, aki folyton aktuális – Csokonainál háborús – híreket mesél, miért ne mondhatná el a hétvégi magyar–francia meccs eredményét?! Ez az én focimániám miatt van, de ha megmarad az előadás logikáján belül, akkor működik. Mi az előadás első perceiben lerakjuk az alapokat, kulcsokat adunk a nézőnek, hogy megfelelően dekódolhassa, amit lát, és onnan már magától működik a szerkezet. Ez a társulat nem akar szentenciákat vagy valamilyen súlyos és komoly állítást megfogalmazni a világról, ezért mindenféle sulykolás nélkül elmondja, amit szeretne.
Ami még fontos számomra: a halál. Halál nélkül nincs jó színház, és ez még a Játék a kastélyban előadásra is igaz. A legnagyobb vígjátékban is benne kell legyen a halál lehetősége, szépsége, fájdalma, szorongatása. Éppilyen fontos a szerelem, a szexualitás, hiszen ezek azok a dolgok, amikkel az ember egész életében nem tud mit kezdeni, és ezek mozgatják egy előadás dinamikáját. Tévedés, hogy a színház onnan fentről jön. Sokkal inkább lentről: ez pokoli műfaj. Le kell menni a legmélyére, hogy a közönségnek megadhassuk a katartikus élményt. Volt olyan román bemutatóm, amit két előadás után levettek, mondván: nehéz. Én viszont abban hiszek, hogy annak van értelme, ami nehéz, ami kihívást jelent. Mi másért volna érdemes?!
Nyitókép: Tapasztó Ernő. Fotó: Németh Mónika
