Általában megérzésből választ, és a darab találja meg önt, mondta korábban. Így volt ez a Boldogtalanok című előadás kapcsán is, amelyet a Magyar Színházak 33. Kisvárdai Fesztiválján is játszottak?
Régóta ez az egyik kedvenc magyar darabom. Most pedig minden úgy alakult, hogy ezzel kellett foglalkoznom. Nálunk az a szokás, hogy évente csak egy előadást rendezek, de a lezárások miatt az általunk meghívott rendezők nem tudtak átjönni a határon, ezért alakult úgy, hogy az idei évadban két darab rendezése is rám hárult. Az egyik Csehov Sirálya, a másik pedig Füst Milán Boldogtalanokja. Gyorsan kellett dönteni. Amikor a könyvespolcot nézegettem, megakadt a szemem a Boldogtalanokon, és rájöttem, hogy több szempontból is érdemes ezzel most foglalkozni.
Egyrészt a járvány miatt?
Igen, hisz a boldogtalanság nagyon dolgozott bennünk az elmúlt másfél évben. De most, hogy úgy tűnik, már kifelé tartunk ebből az egészből, teljesen más érzések vannak bennem, mint akkor, amikor elkezdtünk ezzel az anyaggal dolgozni. Akkor benne voltunk a közepében, a társulatban többen is megfertőződtek a munka közben, így a boldogtalanság is mást jelentett, mint most.
„Folyamatosan olyan impulzusok értek, amelyek a határtalan boldogság ellenkezőjét váltották ki belőlem. Biztos emiatt is kellett nekem pont most ezzel foglalkoznom” – nyilatkozta. Segítette önt valamiben, hogy foglalkozhatott ezzel az anyaggal?
Igen. De a témákkal gondolati síkon foglalkozom. Kérdéseket teszek fel, amelyekre vagy kapok, vagy nem kapok választ, de a színházat semmiképp sem használom terápiaként. Persze sokszor fájdalmas a munka, de ebben a közegben ez is jól tud esni. Nem tudok róla, hogy az előadás bármit is megoldott volna bennem, egy viszont biztos: több kérdésem lett.
Mik azok?
A boldogság keresése. A boldogság fogalma. Mitől jön létre? Kétszer egymás után boldog leszek-e ugyanattól a dologtól? Úgy érzem, hogy a világ polarizálódik. A világjárvány miatt a gondolkodás a végletek felé megy: előre, hátra, jobbra, balra. Az előadás világa ezért lett fekete és fehér.
A felvonások között Füst Milán naplórészleteit lehet olvasni a vetítővásznon. Szerintem jól működtek, kapcsolódtak a darabhoz. Mi volt velük a célja?
Csupán technikai okból volt erre szükség: a felvonások között ki kellett tölteni az időt. Eleinte nem volt meg a struktúra, aztán felmerült, hogy a szünetekbe kell valami, ezért Keresztes Franciska dramaturg Füst Milán-idézeteket gyűjtött. Olyanokat, amelyek egy picit a darabbeli helyzetre is utalnak. Én is nagyon szeretem őket, de tulajdonképpen a véletlen hozta úgy, hogy ezek szerves részei lettek az előadásnak.
A színészeket kamerával veszik a színpadon, és a háttérben elhelyezett mozivásznon is látni lehet őket. Amit a kamera megmutat, azt kinek a szemén keresztül látjuk?
Ez azért van, hogy ami a színpadon zajlik, még közelebb kerüljön a nézőkhöz. Hogy a jelenetek ne csak akkorában legyenek láthatók, mint a színházban megszoktuk, hanem háromszor akkorában. A boldogtalanság problémája ugyanis ma sokkal nagyobb, mint amennyire az arcunkon látszik. Tehát a kamera inkább nagyító, mintsem szem. Megjegyzem: mindegy, hogy én mit mondok vagy mit szeretnék üzenni, mert amennyien vagyunk, annyiféleképp fogjuk értelmezni az előadást, és ez így van jól.
Kellékként a szájmaszk és a kézfertőtlenítő is előkerült.
Ez azért is érdekes, mert fél éve teljesen másképp működött a színpadon, mint most. Akkor aktuális volt, most viszont már erőltetettnek és feleslegesnek érzem.
Feltűnt, hogy a darab erősebben épült a női karakterekre, és a színpadi jelenlétük is erősebb volt, mint azokban az előadásokban, amiket korábban láttam.
Úgy gondolom, hogy Huber mellett Róza és Vilma hordozza a tragédiát. A színházi tragédiát én a nőkkel, a női sorsokkal azonosítom. Szerintem a nők boldogtalanabbak a Boldogtalanokban, mint a férfiak.
Egyszer azt mondta, hogy a vizuális formákban a költőibb képeket keresi. Ez most is így volt?
Ez mindig változó, legalábbis számomra. Képileg egyszerű előadásról van szó, hisz csak egy asztal, nyolc szék és egy nagy képernyő van a színpadon. Otthon eredetileg hatvan néző előtt játszottuk volna a darabot, de a járványügyi szabályozások miatt egyszerre csak harmincan nézhették meg.
Ezért került a nézőtér a színpadra?
Igen, technikai okból volt erre szükség. Kisvárdán százhúszan voltak, ami szerintem picit sok volt. Úgy éreztem, hogy más energiák szabadultak fel, és nem működött minden úgy, mint otthon. De lehet, hogy csak a kényelmesség és a megszokás mondatja velem, hogy harminc embernek könnyebb játszani.
„A jelenlegi városvezetés is »figurabarát«, és ez egyfajta nyugalmat ad nekem, mert az ő odafigyelésük és törődésük nélkül nagyon könnyen ellehetetlenedhet egy ilyen kis színház működése” – nyilatkozta 2017-ben. Most milyen a helyzet?
Azóta más városvezetés van, amelyik szintén „figurabarát”. De itt nem a politikai szempontokat kell nézni, hanem a város megítélése a fontos. Gyergyószentmiklós ugyanis nagyon kis város, a Figura léte ezért folyamatosan megkérdőjeleződik. Nyíltan kell beszélnünk erről a problémáról, mert mindig szőnyeg alá volt söpörve. Én viszont nem szeretem a problémákat elhallgatni. Esetünkben szerencsére nincs szó politikai kérdésről, hanem azon van a hangsúly, hogy kis városunkba milyen színház kell. Igyekszünk minél jobban végezni a dolgunkat, a többi nem rajtunk áll. Erdélyben, kisebbségen egyébként is mást jelent egy magyar kulturális intézmény, mint Magyarországon. Más a jelentése, a feladata, és másképp kell hozzáállni. Nem plusz és nem mínusz, egyszerűen más.
Fenyegeti-e veszély mostanában az erdélyi, a székelyföldi és a partiumi színházakat annak tükrében, amit a nagyváradi társulat ellen tervez a helyhatóság?
Felháborítónak tartom azt, ami Nagyváradon történik. Szélsőségekben gondolkodnak, és úgy látom, hogy a döntésképes pozíciókban lévő emberek sokkal többet mernek, mint szabadna. Nemcsak azt hiszik, de el is hiszik magukról, hogy mindenhez értenek; hogy jobban értenek a kultúrához, mint a szakemberek. És itt kezdődnek a problémák. A nagyváradi helyzet ennek a mintapéldája. Spórolás címszóval bármit el lehet hitetni az emberekkel, főleg a mostani bizonytalanság idején, amelyben vagyunk és amelyben tartanak bennünket. Ha megszüntetjük a színházat és más kulturális intézményeket, mert „úgyis ugyanazt csinálják”, majd pedig összevonjuk, -mossuk, -tapasztjuk őket valamivé, annak az emberek még örülnek is, hisz spórolás történt: olcsóbban „létrehozták” ugyanazt. Ha ez tényleg így tudna működni, akkor megérteném, de itt arról van szó, hogy hozzá nem értő emberek értékeket számolnak fel, taposnak földbe, ami szerintem felháborító. Akkor pedig kifejezetten, ha magyar társulatról van szó.
Fotók: Tugya Vilmos
