Ha Miskolcon járnak, feltétlenül menjenek el a színészmúzeumba, és kérjék meg Mikita Gábor színháztörténészt, az intézmény vezetőjét, hogy vezesse végig önöket az állandó kiállításon. Feledhetetlen élmény lesz. Amit alább olvashatnak, egy ilyen séta leirata, de nem képes visszaadni Mikita úr igaz meséinek atmoszféráját. Ha vele tartanak, sok-sok szellemalakot: rég eltávozott színészóriásainkat fogják maguk mellett érezni.
Hogy Miskolcon színészmúzeum legyen, azt a pályáját az ’50-es években megkezdett Gyarmathy Ferenc, a színház karakterszínésze harcolta ki. Tervét azzal az elkeserítő felismerésével indokolta, hogy a színészek emlékét általában senki sem ápolja, a vidéki színészekét pedig végképp nem. Megszállott ügyszeretete minden akadályt legyőzött: az intézményt 1996-ban megnyitották, ő pedig az ünnepségen, nagybetegen ugyan, de még ott lehetett. Különös paradoxon, hogy míg színészként talán nem maradt volna fenn a neve, múzeumalapítóként egész biztosan halhatatlanná vált.
Mi indokolta, hogy éppen Miskolcon alapítsák meg ezt az intézményt? Az, hogy az ország első magyar nyelvű, 1823-ban alapított színházának városáról van szó (igaz, „a másik magyar hon”, Erdély a kolozsvári színházzal két évvel megelőzte). Korábban a mai múzeum helyén állt a színház, de 1843-ban leégett, és a megmaradt részeit felhasználva tábornoki lakot húztak fel itt, a katonaság pedig az új színház építése céljára átengedte a maga üres Széchenyi utcai telkét.
A miskolci színház kezdeti időszakát jelentős színészegyéniségek neve fémjelzi. Akár színművészetünk keltetőfészkének is nevezhető, sőt még azt sem túlzás állítani, hogy abban az időben Miskolc mentette meg a magyar színjátszást. Alapítói a városhoz kötődő színészek: Laborfalvi Róza, Déryné, Megyeri Károly, Telepi György és Egressy Gábor voltak. Déryné először 1815-ben, a játszóhelyét vesztett pesti társulattal talált itt otthonra. Ifjú férjével érkezett, ám annak erőszakos természete miatt nem volt hosszú az együttélésük. Pályája lezárultával mégis Miskolcra és a diósgyőri vár gazdatisztjeként működő Déryhez tért vissza, amire egyrészt a férj visszacsábítási kísérletei, másrészt megélhetési nehézségei vették rá. A paradicsomi Diósgyőr másokat, köztük Telepit és Egressyt is visszavonzotta Miskolcra, akár hosszú évek távolléte után is: sokan láttak benne varázslatos enyhelyet, és ennek nyomán valóságos színészkolónia verődött össze a városban.
A város 1816-os látképén jó láthatók a dombok szőlőültetvényei. A mai Avasi lakótelep területén mindenütt ilyenek voltak, a miskolci bor pedig akkoriban híresebbnek számított, mint a tokaji aszú. Jól jellemzi az egykori szemléletet, a város önképét az a mondás, hogy nem is nevezhető miskolci polgárnak az, akinek nincsen avasi pincéje és színházbérlete. A minorita szerzetesrend által az iskolai programba beépített színjátszás, az iskoladrámák előadásai révén már a 17. századtól az itteni élet elmaradhatatlan alkotóeleme volt a színházi időtöltés; olyannyira, hogy a városházi gyűlést rendszeresen a diákszínjátszók produkciójának megtekintése céljából hívták össze. Sokatmondó az a tény is, hogy 1815-ben az Életképekben Benke József tollából a miskolci Hamlet-előadásról jelent meg magyar földön az első szerepelemző kritika – azzal a két kitétellel, hogy Benke Miskolcon tapasztalta meg először, „mit tud tenni az aktor a publikummal”, továbbá hogy sok helyen látta már a Hamletet, de ez volt a legjobb.
A második, azaz a mai szín-házat 1857-re sikerült megépíteni. Az 1843-as tűz után közadakozási akcióba kezdtek, részvénytársaságot hoztak létre, és részvényjegyek vásárlásával igyekeztek a nemes cél érdekében tenni, ám a szabadságharc lelassította a folyamatot. Végül aztán mégis eljött a nagy nap, és mivel Ferenc József abban az évben éppen körutat tett hazánkban (erről szól a Walesi bárdok), az volt a terv, hogy meglátogatja a várost, és részt vesz a díszbemutatón. Amikor a helyi nemesség kilovagolt elé a határba, köztük volt a hírhedten császárhű Szirmay István gróf is, aki a szabadságharc idején afféle partizáncsapat élén segítette a Habsburgokat. Úgy esett azonban – és ezt sokan isteni jelként értelmezték –, hogy miután forró vivátot kiáltott uralkodójának, leveselkedett a lováról, és szörnyethalt. Bár ez nyilván nem állt szándékában, életáldozatával óriási szívességet tett Miskolcnak, Ferenc József ugyanis a gyászesetre való tekintettel lemondta a nyitóesten való részvételét, amely így politikai helyett tisztán kulturális, feszengős protokollesemény helyett pedig megható ünnep lehetett. Az esti előadás főszereplője az az Egressy Gábor volt, akit mint korábbi szabadcsapat-vezetőt halálra ítéltek az osztrákok, de ő akkor szerencsére – az emigráló Kossuth oldalán – már árkon-bokron túl járt (később pedig kegyelmet kapott, és hazatérhetett).
A kiállításon megtekinthető a színház legrégibb jelmeze: Kecskeméti Irmáé, amelyet a századforduló táján egy népszínműben viselt. A jelmezeknek a díszletekhez – például a háttér által ábrázolt falusi házhoz, palotához, erdőhöz vagy börtönhöz hasonlóan –, sokféle történet hangulatához kellett illeszkedniük, és nem az egyes színdarabokhoz készültek. A színészeket az államosításig arra kötelezték, hogy saját pénzükből varrassanak jelmezt maguknak. A Csárdáskirálynő A lyányok, a lyányok… című dalának „Új műsorhoz új férfi kell” kezdetű sorát általában félreértik: a színésznők ledérségét hallják ki belőle, pedig valójában erre a keserves helyzetre utal. Ha nem akadt támogató, nem volt pénz a következő ruha elkészítésére, és azt a karrier bánhatta. Mezey Máriától fenn is maradtak olyan, miskolci időszakában írt levelek, amelyekben jelmezpénzért könyörög az apjának.
A népszínművet, amely addig uralta a színpadokat, az 1860-as években kiszorította az operett. Latabár Endre igazgató ebben az időben hatvanas fejjel franciául tanult annak érdekében, hogy lefordíthassa a kor legnépszerűbb, pikáns, lázadó, „erkölcsromboló” zenés szatíráit, amelyeket az ő jóvoltából Kassa és Miskolc közönsége láthatott elsőként – jó tíz évvel a pesti előtt! Nem mellékes az sem, hogy a Latabár dinasztia innét indult sok évtizedes útjára. Ennek érzékeltetője a Latabár Árpád, Endre unokájának utazóládájában őrzött két, úgynevezett szereplevél (amely annak a színésznek a szövegét tartalmazta, akié volt, a többieknek viszont csak a végszavait). Érdekességük, hogy Latabár Rezső, Endre unokája és Kálmán, a dédunokája aláírása egyaránt rajtuk olvasható annak a dokumentumaként, hogy egymástól örökölték szerepeiket és szerepleveleiket: a „dinasztikus” kapcsolat ezen a kézzelfogható módon is kimutatható.
Valamivel odébb a néző kellékeit tekinthetjük meg, és Szeleczky Zita (egykori miskolci középiskolás!) fotósorozaton mutatja be a legyező titkos nyelvét, amely Mikita úr szerint a mai hangulatjelekhez hasonló üzenetek küldését tette lehetővé ismerkedő fiatalok számára. Ezen a ponton Lengyel Menyhért, A csodálatos mandarin eredetijének szerzője is szóba kerül, aki pesti színigazgató és hollywoodi forgatókönyvíró is volt, azt viszont kevesen tudják róla, hogy miskolci diákként szerette meg a színházat.
Sok híres színész nevelődött a városban, köztük Bilicsi Tivadar, Dajka Margit, Kiss Manyi, Bessenyei Ferenc, Komlós Juci, Inke László vagy Pécsi Sándor. Miskolc rangját mutatta, hogy noha a vidéki színházak utánjátszó helyek volt, a Magyar Színház A szűz és a gödölye-előadásának 1938-ban itt volt az ősbemutatója. Az itteni színjátszás kiválóságát igazolja az az anekdota is, amely szerint Móricz Zsigmond egyszer a vidéki színházakat általában minősítő, színvonalukat alacsonynak nevező megjegyzést tett, mire az akkori igazgató, Sebestyén Mihály tiltakozó levelet küldött neki. Móricz pedig – aki a felesége rokonai révén maga is miskolci kötődésű volt – titokban beült egy itteni előadásra, és annyira tetszett neki, hogy engedélyezte a darabjai miskolci színrevitelét.
A nagyteremben mintha a kulisszák mögé kerülnénk: a teljes pályáját Miskolcon töltő Fehér Tibor – A tanú börtönőre – és Dajka Margit öltözőjébe pillanthatunk be. Fehér sminkkészletének erős, rikító színei arról tanúskodnak, hogy a színpadon a férfiaknak is mindent el kell követniük a reflektorok fakító hatásával szemben. Az erdélyi Dajkának Kiss Manyiéhoz hasonlóan itt indult a magyarországi pályája (egykori budapesti emlékszobájának anyaga a miskolci múzeumhoz került, ennek anyagából válogattak). Öltözőasztalán mély vallásosságára utaló Szent Antal-képek mellett azt a bohócfigurát tekinthetjük meg, amely Huszárik Zoltán Csontváry-filmjében szerepelt. Az alkotásban fontos szerep jutott Miskolcnak: Csontváry a színház színpadán és nézőterén mondja el a monológját. Huszárik másik nagyjátékfilmjének, a Szindbádnak is van miskolci vonatkozása: a korcsolyázós jelenetet Lillafüreden, a Hámori-tavon forgatták.
Tanulságos, a kolozsvári éveiből származó anekdota Dajkáról, hogy mivel az ottani társulat tagjaként az összes női szerepet megtanulta, állandóan ő ugrott be a beteg kolléganők helyett. Igen ám, de mivel mindegyiknél jobb volt, egy idő után már senki sem mert beteget jelenteni, nehogy a szerepe nélkül maradjon. Mikita úrnak erről eszébe jut, hogy a beugrás vagy egy-egy szerep „megöröklése” sorsalakító lehet a színész számára. Bóni gróf például Latabár Kálmánnak csupán az egyik szerepe volt a sok közül, Rátonyit viszont, aki átvette tőle, a magyar operett egyik legfényesebb csillagává tette. Feleki Kamill pedig Miska pincérként írta be magát az operett aranykönyvébe, noha Miskáé korábban csupán néhány mondatos szerep volt a Csárdáskirálynőben. Gáspár Margit, a Budapesti Operettszínház igazgatója azonban az ’50-es években Honthy Hanna kedvéért átíratta a darabot (azóta is mindenütt ezt a változatot játsszák). Mivel azonban nem mindenki bízott abban, hogy a színpadon működni fog, az a döntés született, hogy először Miskolcon, miskolci színészekkel próbálják ki. És annyira működött, hogy aztán a városban érdekelte a Csárdáskirálynő a legtöbb nézőt – ami egy ilyen sikerdarab esetében óriási szó. A Jancsó–Hernádi-féle, kifordított, parodisztikus Csárdáskirálynőt is itt mutatták be 1980-ban, és a szerzőpáros, mivel ismerte az eredeti, a miskolci Jenbach Béla által írt librettót, a cselekményt visszahelyezte a városba. A pályája kezdetén álló Igó Éva Stazit alakította benne, és a színikritikusok díját nyerte el, amivel már egész fiatalon országos hírnevet szerzett.
Színháztörténeti jelentőségű tény, hogy Darvas Iván itt léphetett először újra színpadra a börtönből való szabadulása után. Az anekdota szerint az útlevél, azaz az országból való szabad távozás és a miskolci szerződés között kellett döntenie – és ő Miskolcot választotta. Koncz Gábor miskolci diák volt, Margittai Ági itt kezdte a pályáját, majd a ’90-es években újabb nagy korszakát töltötte a miskolci színházban. A Brecht-darabok magyarországi sorozata szintén – hol máshol? – Miskolcon, Horvai István rendezéseivel indult: 1958-ban a Koldusoperával, majd 1961-ben az Arturo Uival, Sztankay Istvánnal a főszerepben.
Az egyik falon híres színészek Miskolcra vonatkozó vallomásait olvashatjuk. Darvas Iván Tündérkertnek nevezte a várost, Agárdy Gábor a második szülővárosának, Bessenyei pedig úgy emlékezett, hogy színésztársaival együtt itt tanult meg igazán szeretni.
Belepillanthatunk abba a filmfelvételbe, amelyen 1980-ban Major Tamás rendezi az itteni Tartuffe-előadást Szerencsi Évával, Dégi Istvánnal és Körtvélyessy Zsolttal. Fontos tudni, hogy Szerencsi Éva Miskolcon ekkor, 1979–81-ig, azaz két évad erejéig kiléphetett a naiva szerepkörből, míg amikor Budapestre, a József Attila Színházba visszatért, ismét visszazárták a skatulyába.
A brit gyártmányú világosítópulthoz érve, amelyet itt fényorgonának neveztek, a színházcsinálás gyakorlatába pillanthatunk be. A tekintélyes szerkezet 1959-től 1990-ig becsülettel szolgált, és még memóriája is volt. Valóban olyan, mint egy orgona, pedáljai is vannak. A kiállításba beépítették régi híres előadások, a Bánk bán, a Lear király és a Mária főhadnagy díszletelemeit, ily módon mintha még a falakból is a színház szelleme áradna.
Egy színpadszerűségen bábok üldögélnek: ennek a bábszínház harmincéves jubileuma és a múzeum tíz éve indult pedagógiai programja, a Beavató színházi mesék a magyarázata, amelyet szakértő szerzők bevonásával Mikita úr talált ki és valósított meg.
A kiállítás az Ilyen nagy szerelem 1960-as miskolci előadásának is emléket állít. A darab csak három estén át ment itt, ám Latinovits Zoltán, a társulat tagja és a szerelmét alakító, Budapestről vendégszerepelni érkezett Ruttkai Éva számára egy életre szólt az előadás: kettőjük között valóra vált, ami a színpadon történt.
A kiállítás utolsó sarka az emlékezésé: az örökös tagokra és a miskolci színészként elhunytakra egyaránt itt hívják fel a figyelmet. Köztük olyanokra is, akik annak idején előadás közben lettek rosszul, vagyis szinte az utolsó lélegzetvételükig játszottak. Miskolcon őrizni akarják az emléküket, hogy ne legyen igaza a múzeum egykori alapítójának, és soha egyetlen színészről, színházi emberről se feledkezzünk meg hálátlanul.
Nyitókép: a Miskolci Nemzeti Színház egy 1900 körüli képeslapon. Forrás: Wikimedia Commons
Fotók: Éder Vera / Kultúra.hu
