„A színpadon is jól bánok a színészekkel” – Interjú Török Ferenc rendezővel

A Bella figura Yasmina Reza 2015-ben bemutatott darabja, hétköznapi történet némi csavarral. Miért tartotta izgalmasnak?

Rudolf Péter kérte, hogy olvassam el, érdekel-e. Először is egy nagyon jó francia drámáról van szó, amely már több országban sikert aratott, az ősbemutatót Berlinben tartották. Ilyenkor mindig izgalmas, hogy Magyarországon hogyan lehetne színpadra állítani. A szöveg remek: a jelenkor hétköznapi problémáiról szól, ami nagyon hiányzik a színházi kínálatból, és a nézők is szeretik. Vicces, közönségbarát, miközben mély, fájó és kegyetlen.  Egyszerre komédia és tragédia.

Yazmina Reza darabjaiban igyekszik
megmutatni a különböző élethelyzetek fonákját, groteszkségét.

A történet vége abszurdba hajlik, már-már szürreális elemekkel, van benne például egy húszperces vécé-jelenet. Valóban hétköznapi helyzetből indul. Borisz – akit Stohl András alakít – elviszi a szeretőjét egy étterembe, ezzel hosszú évek titkolózása után valamelyest felvállalja a kapcsolatot. Összefutnak a férfi feleségének legjobb barátnőjével, aki új párjával és annak édesanyjával érkezik születésnapi ünneplésre ugyanabba az étterembe. A darab a konvenciókhoz való viszonyunkat, a titkok, alibik kérdését feszegeti, miközben elszabadul a komédia.

Hol jelenik meg az előadásban az említett
tragédia?

Tulajdonképpen végigvonul a darabon azzal, hogy minden szereplő magányos, és nem találja a helyét, a megfelelő párt. A tragédia elsősorban abban rejlik, hogy Borisz, aki jól menő építőipari vállalkozó, egyik napról a másikra tönkremegy. Az egzisztenciális összeomlás mozgatja a tragikus szálakat. Különböző társadalmi helyzetben élőket látunk: a gazdagabbaknak fogalmuk sincs, milyen az, amikor a bank viszi a házat, a párkapcsolat rámegy az anyagi összeomlásra.

Mennyire érdemes ezt a magyar realitásra „lefordítani”?

Ez egy francia történet, amely Bordeaux mellett
játszódik egy nagyon drága étteremben, ahová a már csőd szélén álló Borisz is
kétszáz eurós pólót húz, a patikusként dolgozó szerelme – akit Petrik Andrea
játszik – pedig a havi fizetése harmadát költi el az alkalomra szánt cipőre.

Ez távol esik a magyar hétköznapoktól.

A gazdagok valósága mindenütt hasonló. Egy amerikai étteremben éppúgy Gucciban ülnek, kagylót esznek és pezsgőt isznak hozzá, ahogyan egy elegáns európai helyen. A történet attól univerzális, hogy ezekben az emberekben a barátainkra vagy magunkra ismerünk éppúgy, mint Shakespeare vagy Molière darabjaiban. Sokkal elemeltebb és gazdagabb dráma annál, hogy fontos volna lokalizálni. A válás, a szeretői kapcsolat mindenütt ugyanolyan hétköznapi nehézségeket jelent.

Amikor egy realitásból induló darab
abszurdba csap át, érdemes a játékstílust is ehhez igazítani?

Nehéz kérdés, mert az előadásban akadnak egészen váratlan fordulatok, néha a színészi játék – ehhez igazodva – túllép a hétköznapi határokon. De alapvetően inkább visszafogottnak, realistának mondanám, és a lényeg, hogy egységes. Halász Juditnak, Petrik Andreának, Kovács Patríciának, Stohl Andrásnak és Wunderlich Józsefnek csapatként kell működniük, mert mind az öten – így vagy úgy – szerepelnek az összes jelenetben. Vadul játszunk a fényekkel, van benne galaxis, csillagos ég, szellemjárás és persze zene és tánc.

Több mint tíz éve dolgozott a Radnóti Színházban, de azóta inkább filmes terepen tevékenykedik. Ez lehetőség kérdése?

Abszolút, így működik a világ, a rendezők többsége
felkérésre dolgozik. Tíz éve Bálint András hívott a Radnótiba, ahol az Apacsokat
állítottam színpadra, amelyből később tévéfilmet is készítettem. Nagy
ajándékként tekintek erre az újabb lehetőségre, hiszen bebizonyíthatom, hogy a
színészekkel színpadon is jól bánok.

Online mutatják be az előadást. Ilyenkor
filmesként ügyel arra, hogy miként készül a felvétel?

Természetesen! Színházi premiert tartunk nézők nélkül, és azt közvetítjük, de be kell mikroportoznunk a színészeket, mert a közvetítések jelentős részét a hangproblémák nyírják ki. Ha jó a színpadi látvány – mi pedig igazi show-val készültünk –, akkor elég, ha jó kompozíciókban, megfelelő fényekkel felvesszük. Én inkább a kihívást látom ebben, mint a tragédiát.

Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu