Louis Armstrong 32 fogat villantó mosolya jut eszembe, meg a What a Wonderful Worldnek azok a sorai, hogy „Gyönyörűek a szivárvány színei az égbolton / és az elhaladó emberek arcán. / Barátokat látok kezet fogni és azt kérdezni egymástól: »Hogy vagy?« / Valójában azt mondják: »Szeretlek.«” A másik, aki a nézőtéren ülve egyszer csak megjelenik a lelki szemeim előtt, Bangó Margit, ahogyan a Petőfi Tv Akusztik legendák-felvételén szinte eggyé válik a zenével, amely átrezeg rajta, és ő képes ennek az extázisát közvetíteni számunkra. Bevonni valami általa mélyen átéltbe. Ami kettőjüket összeköti: az ihletettség, az elbűvöltség, a nagy-nagy rácsodálkozás valamilyen misztériumra, amelyben az a legfurcsább, hogy nem a különlegesben, hanem a mindennapiban mutatkozik meg.

Pokorny Lia LIAison című sanzonestjének legjobb pillanatai ilyen zenei és emberi varázslatok: a szivárvány színei, a sok-sok szerep, amelyet az énekszámokban alakít. A dalok füzére különböző nőtípusokat és női helyzeteket mutat be, vagyis félig-meddig kimondatlanul általában a Nőről:

a női boldogságvágyról és szerelemről szól.

A díszlet egy fotel, mellette asztalka, rajta tárcsázós telefon. Később egy okostelefon is előkerül, ez a retró alapüzenet mégis roppant erős. Talán azt jelenti, hogy ez az est nem a mai nőkről fog szólni? Vagy azt sugallja, hogy az „örök női” lesz a téma? Esetleg egy bizonyos, az elmúlt sok évtizedben rögzült magyar női érzület megidézése a célja? A nosztalgikus jelleg egyértelmű, de az aktualizálás szándéka is. Amit hallunk-látunk, nem a múlt valamiféle kuriózuma, hanem itt és most, érzelmekkel csordultig telt jelenlét. Pokorny Lia afféle egyszemélyes Budapest Bárként énekli végig az estét. Ez merész vállalás, mivel sok mindennek kell együtt lennie hozzá. Jól kiválogatott daloknak, jó interpretációnak, jó hangnak, és nem utolsósorban atmoszférának. Helyenként már-már istenkísértésnek tűnik, amit csinál, például mert nagy elődök (Sennyei Vera, Domján Edit, Psota Irén, Törőcsik Mari) nevével összekötődött dalokat énekel, vagy egy olyan egykori slágert, mint a Végzetes futballista („Mért vagy hozzám oly hideg, Sanyi?”). Tudnia kell, hogy az eredeti változatok beégtek a nagy magyar kollektív emlékezetbe, és nem kerülheti el az összehasonlítást. Úgy tűnik azonban, ez nem zavarja: senkit sem utánoz, a maga hangján és értelmezésében énekel.

A személyiség erejére épít, és bejön a számítása: az ujjai köré csavarja a közönséget.

Én is jóindulatú érdeklődéssel figyelem, de a nézőtér már pár perc alatt felforrósodik. Elgondolkodom, mi lehet ennek a titka, és legalább négy magyarázatot találok. Az első, hogy nagyon, szinte provokatívan emberi, esendőségét vállaló. Például bevallja, hogy izgul, és ezzel a megértésünket kéri. A második, hogy a bevezetőben arról beszél: ezekben a dalokban az ő szerelmeinek történetei is ott vannak, de nem árulja el, melyekben. Ez kellően sejtelmes, és játékra hív: „Próbáljátok meg kitalálni!” De persze azzal, ahogyan előadja őket, mindegyikben mindenestül ott van ő maga is, és a legféltettebb titkairól vall. A harmadik hatáselem az a trükk, hogy rögtön az elején tudatosítja bennünk:

ez színház, ő pedig színésznő, úgyhogy minden éppen annyira lesz igaz, amennyire el tudja velünk hitetni. És mi persze azt akarjuk, hogy igaz legyen.

Végül a negyedik, az előzőhöz erősen kapcsolódó titok: Pokorny Lia nagyon ügyesen teremt kapcsolatot a közönséggel, talál el lélektől lélekig. A legtermészetesebb módon teszi ki elénk a szívét, és kéri, hogy szeressük. Viszont már abban a pillanatban figyelmeztet is, hogy „ez csak komédia”. Incselkedik velünk. Mindent bevet, hogy „megtévesszen”, bevonjon, a maga oldalára állítson. Jellemző pillanatai ennek, amikor nézői kérdéseket húz ki egy kalapból (mikor és hol lehetett őket megírni és eljuttatni hozzá?), felolvassa és jópofán, a rögtönzés látszatát keltve (?) meg is válaszolja őket. De még ez sem elég: az egyik kérdés íróit megkéri, hogy jelentkezzenek, évfordulóját ünneplő házaspárról van szó ugyanis. Akkor mégis minden igaz? Ki tudja. A következő dalát egy idős pár beszélgetéséről mindenesetre nekik ajánlja. Egy másik esten derülhetne ki, hogy a jelentkezők beépített emberek voltak-e. A lényeget azonban gyanúm szerint nem érintené, hiszen ennek az előadásnak éppen ez az eldöntetlenség a fő jellemzője. Valóság és fikció között vibrálunk egész este, sőt Pokorny Lia „a sorok között” néha még mintha kérkedne is, ilyesformán: „Nincs semmi, amit ne tudnék veletek elhitetni. Itt most minden az én szabályaim szerint történik.”

Általában a nőről, különböző nőkről és szerelmeikről szól ugyan a „zenés randevú”, de egy ízig-vérig, nőcis nő szemszögéből, aki egyszerre akar rejtőzködni és mindent megmutatni, és ehhez minden eszközzel rendelkezik is. („Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.”) Érzelmi és lelki gazdagságát kínálja fel, nagyon meg akarja és könnyen meg is tudja magát velünk kedveltetni. Az, ahogyan a közönséget megnyeri, a színészeten túlmutató képességekre utal. Valamiféle show-woman, háziasszony, a világába a legtermészetesebb módon invitáló ismerős vagy barát ő itt, pontosabban ez az, amiről sikerül bennünket meggyőznie, aminek a hangulatát, légkörét oly könnyedén képes megteremteni. Az ilyesmit a kisugárzásra szokták fogni, de ő ehhez annak az illúzióját is képes hozzáadni, hogy szívesen meghallgatná bármelyikünket, hogy az ő társaságában mindenki szeretve fogja érezni magát. Külön ügyes, hogy az est vége felé a férfiakat is megszólítja, és köszönetet mond nekik a szerelem szép érzéséért (a kínokat ekkor nem emlegeti). Vagyis az ő szalonjában még nekik is jut hely: nem kizárólag a nőtársak figyelmére, szolidaritására, és főleg nem női panaszdélutánra vágyik.

Babicsek Bernát óriási virtuóz, és zenészként nagyszerű közreműködője az alkalomnak.

Számomra azonban néha a harmonika hangja túl erős, harsány, és bizonyos dalokhoz kevésbé illik. Ahogyan az sem kizárt, hogy Bernát lírai énje nem elég karakteres az áradó érzelmek közvetítéséhez. Egy-két ponton színészi feladat is jut neki. Úgy tűnik, e téren még kissé bizonytalan, de nem kizárt, hogy előbb-utóbb játszótársként is képes lesz majd állni a sarat.

Ami a dalokat illeti: azon kívül, hogy női érzelmekről, férfiakkal való kapcsolatról szólnak, más nem köti össze őket, és noha Pokorny Lia erős jelenléte kiváló összeragasztójuk, nekem hiányzik valamiféle Nagy Történet vagy ív, amelyet kirajzolhatnának. Így azonban az az érzésem, hogy tetszés szerint el lehetne belőlük venni vagy hozzájuk lehetne tenni egyet-kettőt úgy, hogy senki sem venné észre.

De belátom, túl sokat kívánok. Sok hasonló est kellene még, hogy válogathassunk közülük, de én egyelőre hasonlóról sem tudok. Pokorny Lia és alkotótársai kimaxolták a műfajban rejlő lehetőségeket.

Fotók: Centrál Színház/Horváth Judit