Szürrealizmus volt, van, lesz

A szürrealizmus ma is befolyásolja a korszellemet, ezért nem véletlen, hogy több olyan kiállítás is nyílt az elmúlt időszakban, amely az aktualitását vizsgálja. A Deák17 Galéria Kacsuk Péter műgyűjteményéből válogatva az irányzat kontinuitását, hatásainak beágyazottságát vizsgálja a jelen művészetében. 

A kiállításnak izgalmas súlypontjai vannak. Az anyag Orr Máté Fehér zoknik és Nyíri Orsi két kompozíciója köré szerveződik. Orr színházszerű díszletet teremt, a kompozíciót vörös bársonyfüggöny teszi teátrálissá, a kép terét a néző valóságáról leválasztva. A háttérben zajló jelenet nem teljesen hozzáférhető. A textil elfedi, így a befogadó voyeuri pozícióba kerül, a kép misztikussá válik. Orr képe groteszk karaktereket vonultat fel, de a kompozíció szürreális mivolta a térbeli viszonyok összezavarásából is fakad: a padló ornamentikája és az előtérben álló madár sematikussága a sík felé közelíti a képet. Nyíri Orsi vad és sűrű kompozíciói a képregények világát idézik, a burjánzó jelenetek és a figurák szemérmetlen bujasága zavarba ejtően hat. Nehéz megragadni, honnan indulnak, hová tartanak, hol végződnek ezek a jelenetek, mégis olyanok, hogy szinte képtelenség levenni róluk a szemünket, mivel minden pillanatban felfedezünk rajtuk egy-egy olyan részletet, ami vagy viszolygást, vagy mosolygást vált ki belőlünk.  Mindkét kompozíció hatalmas, kaotikus kavalkád, amelynek szereplői organikus részévé válnak a környezetnek, és egymásba kavarodnak, összegubancolódnak. Ez elég jól érzékelteti azt a zűrzavart, amely a korunkat átjárja. A vásznak mellett szereplő boszorkányos kezek, Verebics Ági objektjei hasonlóan démonikus érzeteket keltenek.

Bravúros az is, ahogy ez a kiállítás a művészettörténeti legendák és a fiatal alkotók műveit egymás mellett szerepelteti. Ezzel a szürrealista törekvések kontinuitására utalv, de arra is emlékeztet, hogy míg a nagy öregek a rendszerrel szembeni ellenállásra használták ezt a nyelvet, addig a kortársak világunk kifordult mivoltáról tudósítanak vele. Az időben egymástól távoli művek között mégis izgalmas párbeszéd jön létre. Külön termet kaptak a Vajda Lajos Stúdió művészeinek munkái, amelyeken a szürrealizmus mellett a dadaizmus és a pop-art is erősen jelen van. Punk lazaság, szabad és nonkonform kompozíciók: Wahorn Kacsanője egyszerre groteszk és szórakoztató, feLugossy László ufószerű arcai az idegenség és a játék fogalmai alapján értelmezhetők, efZámbó István Nyílt levél című sorozatának kiállított darabja pedig „az egyiptomi hieroglifákhoz hasonlóan egymás mellé sorolt, a saját magánmitológiájából származó színes-popos jelekkel” operál. A terem bejáratánál  látható két El Kazovszkij-munka izgalmasan rímel Orr Máté színpadszerű világára, és lírai álomszerűségük elvarázsolnak.

Naomi Devil képei is az álmok világába repítenek, „A halász felesége című munkáját a mesék, az álmok, a mélabú és a tudatmódosított állapotok” hatják át. Egyszerre idézi meg és hívja elő bennünk a vízszerűség, a burjánzás, a halál és a mélység bizonytalanságát. Dekadens jelenetet látunk, amely a női önfeladásról szól.

Míg e műveknek a finomsága, Rabóczky Judit Rita szobrának a brutalitása nyűgözi le a nézőt. A bejárattal szemben álló harcos kvázi a tér őrzőjeként van jelen, aki védelmet próbál nyújtani a kaotikus, fogódzók nélküli jelenben, bennünket és a műtárgyakat egyaránt megóvni a külső borzalmaktól, ám vázszerűsége, groteszk megjelenése őt magát is bizonytalanná és sérülékennyé teszi.

Ez a szobor súlyos és megrendítő, viszont a kiállítás úgy általában tele van játékossággal. Erre Ősi László vagy Milorad Krstić grafikái a legjobb példák, groteszk voltuk ellenére is. A stíluselemek, a vonalak, a tipográfiák és a kollázsszerűség egyszerre érvényesül bennük, az absztrakt, a konvenciókat messze elkerülő vizuális humort pedig a gátlásoktól mentes, már-már gyermekien szertelen asszociáció teszi emlékezetessé.

Labrosse Dániel Hell című munkájának karikaturisztikus vonásai analógak Krstić karaktereivel, és Nyíri kompozíciónak sűrűségével is párhuzamba állíthatók. A színmezőkre tagolt képsíkok között a németalföldi festészetre emlékeztető jelenetek bontakoznak ki: olykor játékosak, máskor brutálisak, egyszer mókásak, máskor pokoliak. Monory Ráhel képe szépen rímel erre a kompozícióra: nála az ember szétfolyásáról, széttöredezéséről van szó. Figurája kicsavart, vízszintes pozícióban, hatalmas kiáltásba merevedve kínlódik, elsüllyed a tájban, és bele van szorítva a képmezőbe. Földi Péter A fájós lábú meg a nővére című alkotása is narratív kompozíció, amelynek fragmentáltsága ambivalens érzéseket kelt, a figurái pedig félelmet.

Izgalmas a kiállítás abból a szempontból is, hogy egyszerre képes megszólítani a szakmát, a laikus érdeklődőket és a kamaszokat, hiszen bár egyetlen témát jár körül, változatos, akár a hangulatát, akár a látványt nézzük. Formailag érdekes, figuratív művek ezek, amelyekbe minden korosztály beleírhatja a maga történetét, és segítenek abban, hogy bárki „megélje a racionalitásból és a hétköznapokból való menekülés örömét”. 

Fotók: Biró Dávid / Deák17 Galéria