Rényi András művészettörténész A tánc peremén című előadásában azt vizsgálja, mit csinál a művészet annak érdekében, hogy megértesse velünk a saját testünkhöz való viszonyunkat. Az előadó a táncművészet határterületeire barangol ennek szemléltetése érdekében: példákat hoz a pantomimból, a kontakttáncból, a performanszművészetből. Hogyan segít hozzá a művészet a bennünket körülvevő mindennapi élet jobb megértéséhez? Miként tudja a tánc a bennünk rejtőző, rendkívül komplex együttállásokat plasztikussá tenni?
Rényi állítása az, hogy az ember nagyon ritkán lát rá a közönséges napi valóságára: keveset tudunk arról, hogy mit teszünk a testünkkel napról napra. Olyan mozdulataink, tevékenységeink vannak, amelyekre oda sem figyelünk, amelyeket evidenciának veszünk, noha egyáltalán nem maguktól értetődők. A művészet az, ami rámutat a bonyolultságukra.
Hogyan tudja a kortárs művészet új nézőpontból felmutatni ezeket a közönséges dolgokat?
A pantomim a tárgyakhoz való viszonyainkat teszi láthatóvá.
Nagy József Virrasztók című előadásának előjátékában egy kafkai motívumokból épülő, groteszk gesztusnyelvvel operáló mozdulatsor zajlik, amelyben három segéd mozdulatlan, bábuszerű férfit öltöztet fel. Nem nyúlnak hozzá, csupán célszerszámokkal, gondos munkamegosztás alapján végzik az öltöztetést. Olyan ez, mint egy orvosi műtét vagy a boncolás. A helyzet abszurd és groteszk, számtalan értelmezést előhív bennünk a magatehetetlenségtől kezdve az öntudatra ébredésen és az elidegenedésen át egészen a személytelenségig. Rényit azonban nem a mű társadalmi üzenete érdekli, ő a mozdulatokról beszél. Mit jelent begombolni egy gombot? Befűzni egy pár cipőt? Mi az a folyamat, amit itt dekonstruálva látunk?
Rényi két további videót hoz ennek érzékeltetésére: az egyiken a kislánya beköti a cipőjét, a másikon őt magát látjuk, amint begombolja a zakóját. Ezek hétköznapi mozdulatok, oda sem figyelünk rájuk, észre sem vesszük őket. Pedig a mozdulataink természetessége hosszú tanulási folyamat eredménye. Nagy József azt mutatja meg, hogy milyen sok mindent kell tudnunk ahhoz, hogy a cipőnket be tudjuk fűzni, vagy hogy fel tudjunk öltözni.
A fizikai erők ráadásul folyamatosan abba az irányba hatnak, hogy ne sikerüljön az adott művelet. Ellenerőt kell kifejtenem, hogy a zakó begombolva, a cipő befűzve maradjon. Konfrontálódnom kell az anyagokkal, be kell avatkoznom a tárgyak játékába, hogy az történjen, amit szeretnék. Ezek a mozdulatok közönségesnek hatnak, de valójában csak nem vesszük észre a bonyolultságukat. Éppolyan precizitást igénylő folyamatok, mint a sebészi varratok elkészítése.
Buster Keaton Az ifjabb gőzös című filmjének egyik jelenetében a főhős megküzd a széllel: testével ellenáll a külvilág erőinek. Aztán ott van Nagy József Habacuc kommentárok című előadásának első jelenete, amelyben két, fekete ruhába öltözött férfi mozgását látjuk. Az egyik úgy tesz, mintha leülne, a másik mellé telepedik, a testük valamilyen módon folyamatosan kommunikál egymással. Ez a jelenet megmutatja, hogy mit jelent egy hétköznapi helyzetben leülni.
Az ülés az, amikor a testünket a székhez igazítjuk.
Az ember összesimul a tárgyakkal: ez természetes, észrevétlen történés.
Ahhoz, hogy a mozdulataink sikeresek legyenek, a testünkkel alkalmazkodnunk kell a tárgyi környezethez. Meg kell találnunk azokat a módszereket, amelyekkel viszonyulni tudunk a világhoz. A tárgyi világgal folyamatos dialógusban állunk: bármit csinálunk, szüntelenül kapcsolati viszonyban vagyunk a környezetünkkel. Ez annál kevésbé tűnik fel, minél hétköznapibb a kapcsolat. A művészet azonban képes arra, hogy az evidensnek tűnő mozdulatokat megvizsgálja, analizálja, elemeire bontsa. Mindennapi tárgyösszefonódásainkban élünk, ezért lehetséges, hogy a pantomimművész a mozgással egy ott nem levő tárgy illúzióját kelti.
Ez a művészi forma a testünk és a tárgyaink szoros összefonódására mutat rá.
A kontakttáncban a mozgó test önmagát tapasztalja meg, és tudattalan tudások válnak láthatóvá.
Rényi René Alvarez kontaktréner gyakorlatait mutatja be: két alak egymásnak simul, egymáshoz dől, mozdulataikkal kommunikálnak egymással. Érzik egymás jelenlétét, a talajt, és miközben ráhagyatkoznak a másikra, megtapasztalják saját testük súlyát. Ez nem előadás, hanem gyakorlás, amely során a két test közötti kapcsolat válik láthatóvá.
A képzőművészeti performansz
A performansz annyiban hasonlít a kontakttánchoz, hogy ott sem előadásról van szó, hanem a mozdulatok begyakorlásáról, és a tánchoz hasonlóan tudattalan tudásokat tesz láthatóvá.
A performanszművész nem komponál, nem dramaturgiailag felépített eseménysorokat ad elő, hanem tárgyakkal manipulál. A művész tárgyakkal babrál, azok egymáshoz való viszonyát teszi kérdésessé.
Rényi Böröcz András 2012-es performanszát hozza példaként, amelyben az alkotó a citrom, a teniszlabda és a tojás hasonlóságait és különbségeit domborítja ki, miközben világossá teszi, hogy a tárgyaink asszociatív viszonyban állnak egymással. A performanszművész analógiát teremt a dolgok között, amely feltárják a tárgyak közötti szubsztanciális különbségeket, amiket amúgy észre sem veszünk.
A tárgyaink közötti viszonyok annyira kifinomultak, hogy evidensnek gondoljuk őket, noha e viszonyrendszerek kialakítása hosszú civilizációs folyamat eredménye.
Evidenciának vesszük, ahogy a teniszjátékos elüti a labdát, pedig ahhoz, hogy ez sikerüljön, a mozdulatának éppolyan kifinomultnak kell lennie, mint egy tánclépésnek. Hétköznapi mozdulataink sikerességéhez éppolyan intenzív gyakorlásra van szükség, mint a tánchoz.
A testet művelni kell ahhoz, hogy a kifinomult mozdulatok létrejöjjenek.
Az előadások visszanézhetők a Trafó Facebook-oldalán.
Rényi András (Budapest, 1953. október 12.) művészettörténész, esztéta.
1977-ben végzett művészettörténet–esztétika szakon az ELTE-n. 1988-ban egyetemi doktori, 1996-ban PhD fokozatot szerzett. 1990 és 1997 között az Ikon Kiadó igazgatója, 1985 és 2002 között A Magyar Táncművészeti Főiskola docense. Az ELTE BTK Esztétika Tanszékén oktat docensként. 2008 júliusától az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet egyetemi docense. Kutatási területei: Rembrandt, Caravaggio, a művészettörténet tudománytörténete, interpretációelmélet, művészeti hermeneutika (szobrászat, kép és tánc), a modernitás és a posztmodernitás kérdései. A kortárs művészek közül Kondor Béla, Varga Imre, Bódy Gábor, Jovánovics György, El Kazovszkij, Bozsik Yvette, Joseph Nadj műveit elemezte. 2009-ben a Velencei Biennále magyar pavilonjának kurátora volt.
A nyitóképen Nyeste Adrienn, a Szegedi Kortárs Balett táncosa. Fotó: Mészáros Csaba
