Papp Évi valódi átváltozóművész. A mindennapokban kedves, összeszedett, udvarias irodista, a színpadon azonban Ewa Poppá változik, és úgy üvölt és tombol, hogy azt a legnagyobb punksztárok is megirigyelnék. Művészeti önkifejezésről, fizikai színházről és társadalmi szerepvállalásról is beszélgettünk vele.

Mesélj a kezdetekről! Emlékszel még az első alkalomra, amikor színpadon álltál?

Biztosan elő tudnék kaparni ilyen élményeket általános iskolás koromból, de sokkal meghatározóbb az, amikor először kerültem kapcsolatba az előadó-művészettel, ahogyan megtapasztaltam és átéltem annak a különleges figyelmi állapotnak a megszületését, amit előtte soha nem érzékeltem és azóta sem találom máshol. Természetesen utólag tudok csak ilyen szofisztikáltan beszélni erről, de azt hiszem, olyan minőségi jelenlétet, sűrű koncentrációt, érzéki éberséget, elmélyültséget és közben nyitottságot, kreatív agyműködést eredményeztek bizonyos szituációk és feladatok a próbákon, amelyek gyógyító energiával bírtak a mindennapokban. Mindig összerakott, amikor ebbe a speciális állapotba kerültem.

Élesebben érzékeltem a körvonalaimat, belekerültem a saját testembe, a saját jelenembe, mintha egy életlen fotót hirtelen kiélesítenének.

Szóval nem is a szereplés volt a lényeg, hanem hogy vannak helyek, ahol ezt újra és újra megélhetem és fejleszthetem.

Rögös út vezetett oda, ahol most vagy. A színészet mellett szociális munkát, majd mozgóképkultúrát és médiaiismeretet is tanultál. Mi volt mégis az a dolog, ami mindig visszakanyarított a színházhoz?

Amit az előbb elmeséltem, talán nem egy általános igazság. Nem mindenki éli meg automatikusan mindezt, aki fiatalon színpadi szituációba kerül. Sőt, talán kevesen vagyunk ezzel így. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy feltaláltam a spanyolviaszt, de nem feltétlenül a kivételes színészi képességeimnek köszönhetem azt, hogy újra és újra lehetőséget kapok előadói helyzetekre. Esetemben a tanult és fejlesztett összetevők többet jelentenek a veleszületett tálentumnál. A figyelmem minőségének, az állhatatos hozzáállásomnak, a kitartásomnak, az őszinte kíváncsiságomnak, a megérteni vágyásomnak, a kíméletlen valóságkeresésemnek, az elmélyülésre és fejlődésre való folyamatos szomjúságomnak, illetve annak a képességnek, hogy

jó eséllyel felismerem a különbséget aközött, ha valami tényleg történik és aközött, ha valamit csak mismásolnak.

Azt hiszem, ezek a tulajdonságaim és a szenvedélyes jelenlétem az, amelyek miatt újabb és újabb olyan emberek, szituációk szólítanak meg, melyeknek valamilyen megmutatkozási forma lesz a végeredménye.

Már gimis korodban találkoztál a fizikai színházzal, és azóta többször is visszatért az életedbe. Milyen kapcsolatot ápolsz ezzel a műfajjal?

A debreceni Ady Endre Gimnázium irodalmi-drámai tagozatán végeztem a középiskolát. Akkoriban két kis underground társulattal is dolgoztam. Az egyiket, a KonzervArtaudrium nevű színházi műhelyet, ami az egyetem kollégiumának alagsorában, egy kis feketére festett pincetérben kapott helyet, Bessenyei Zoli vezette. Zoli ún. kreatív órákat tartott nekünk, vele kőkemény fizikai színházat csináltunk.

Ez nem csak annyit jelentett, hogy a fizikalitás, a testbeszéd jelentős szerepet kapott a munkáink formanyelvében, hanem azt is, hogy gyakran kimentünk az „életbe”, az utcára, pl. a piacra lángost reggelizni, hogy megfigyeljük az ottani embereket, a tartásukat, a járásukat, a ritmusukat. Ahogy a műhely nevéből is kiderül, erősen támaszkodtunk az Antonin Artaud által kidolgozott „kegyetlen színház”-i hagyományokra.

Gimnazista koromban tele voltam értelmezhetetlen feszültséggel, dühvel, frusztrációval és persze szenvedéllyel, szerelemmel, szeretettel, el nem ölelt ölelésekkel. Ezt az állapotot szavakkal kevésbé tudtam akkor kifejezni, viszont egy fizikai színházi társulatban remekül lehetett ezekkel dolgozni, konstruktivitásra használni. A lehető legjobbkor talált meg ez a műfaj, és amit tanultam akkor belőle, illetve később a lengyelországi munkám során, a mai napig hasznos része az életemnek, és abszolút beépült a mostani előadó-művészeti megnyilvánulásaimba is.

Az intenzív fizikalitás − legyen az minimalista, vagy a végletekig energikus − ösztönösen az eszköztáram részévé érett.

És ha már fizikalitás, sok éve különleges kapcsolatot ápolok a hosszútávfutással, amely jóval többet jelent számomra fizikai teljesítőképességnél. Ez a mindennapi cselekvés rituális erővel bír számomra. A reggeli 10 km-ek alatt találkozom önmagammal, a bennem lévő kérdésekkel, dilemmákkal, ötletekkel. Hagyom ezeket szabadon áramlani. Olyan ez, mint egy aktív meditáció, ha van ilyen. Megérkezem magamhoz, hogy legyen honnan dobbantani az előttem álló napba.

Több fontos, nagyon inspiráló tanárral és mesterrel dolgoztál együtt. Kik azok, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rád?

Igen, és minden ilyen találkozásért nagyon hálás vagyok, mert úgy érzem, mindig egy következő önmagamhoz érkeztem meg általuk, kezdve az általános iskolás magyar tanáromtól, Rázsó Katalintól, aki bevett a drámaszakkörbe és elküldött felvételizni az Ady drámás tagozatára. Ha ez nem így történt volna, egy teljesen más életet élnék. Aztán jött Bessenyei Zoli, akiről már sok szó esett és kicsit később egy másik jelentős „mester”, Bajzáth Péter, akivel egy teljesen más típusú színházi alkotómunkát folytattunk évekig a Sonja Berg Színházi Műhelyben. Péter kis társulatot épített Debrecenben olyan fiatalokból, akiknek valamilyen formában közük volt az előadóművészethez. Csak kerekedett a szemem, hogy nahát, így is lehet gondolkodni a színházról, a formákról, a dramaturgiáról, a társulati együttlétezésről. Zseniális dolgokat tanultam tőle is és nem csupán színházról, de filmekről, irodalomról, zenéről, képzőművészetről egyaránt. Hiszen az előadásaink létrehozása mindig kutatómunkával indult.

A debreceni alkotóműhelyek egy idő után ezer ok miatt elhaltak, de Budapesten folytattam a színházi tanulmányaimat. A Keleti István Művészeti Iskolában többek között Keserű Imrével és Uray Péterrel is volt szerencsém dolgozni, így lettem a kontakt tánc és improvizáció szerelmese egy életre. Aztán az Újszínház stúdiós növendékeként Nagy Mari volt az osztályfőnököm, Galkó Balázs, Takács Katalin a vezető színészmesterség tanáraim, Katona Gábor koreográfus-táncostól meg minőségi táncórákat kaptam.

Aztán a színházi tanulmányok is kikoptak az életemből, de jött Egerben a mozgóképkultúra- és médiaismeret szak, ahol Bollók Csaba filmrendező lett a mentorom, későbbi jó barátom. Hát, nélküle is más lenne az életem és sokkal kevesebb a tudásom a világról és filmművészetről! Az egri évek alatt Erasmus ösztöndíjjal Poznańban töltöttem egy szemesztert, ahol a színház ismét különleges formában került vissza az életembe. Kiderült, hogy Grzegorz Ziółkowski professzornak van egy színházi alkotóműhelye, a PRACOWNIA || ROSA. Elhívott egy próbájukra, és be is kerültem egy performanszba, amit egy egyetemi fesztiválon játszottunk. Az Erasmus után 3 alkalommal visszamentem még Lengyelországba a Grzegorz által szervezett több hetes nemzetközi színházi workshopokra, ahova a világ minden tájáról érkezett emberekkel ismerkedtem meg és dolgoztam együtt, meg készítettünk performanszokat a workshopok lezárásaként. Ez szintén erősen fizikai színház volt, kőkemény jelenlétet igényelt, erősen táplálkozott a Jerzy Grotowski-féle színházi hagyományokból. Baromira élveztem az egészet! Most pedig Szabó Réka társulatánál, a Tünet Együttesnél dolgozom immár 5 éve. A pincétől a padlásig csináltam itt mostanra mindent, így az előadó-művészi szerepkör sem került el egy idő után.

Egerben, egy filmes alkotói workshopon ismerkedtél meg a Ricsárdgírrel. Korábban is érdekelt már az éneklés, vagy itt bontakozott ki ez a szenvedély?

Nagyon sokáig rettegtem az énekléstől! A gimiben félévente énekvizsgáink voltak a dráma tagozat miatt. Izzadtam, sírtam, pánikoltam, ha másnap énekóránk is volt és készülni kellett egy-egy dallal. Végül mindig összeszedtem magam és a vizsgákra nagyszabású koreográfiákkal készültem, illetve gyakran duókat választottam. A Keleti István Művészeti suliban volt egy zseniális énektanárom, Berecz Bea, aki sok társulattal, többek között Pintér Béláékkal is dolgozik együtt zenei téren. Na, ő úgy tudott az éneklésről és a hangképzésről beszélni, hogy megértettem!

Vele először éreztem azt, hogy igaz, amit közhelyként szoktak mondani, hogy „énekelni mindenki tud”.

Sajnos csak egy évig tanított. De azóta is foglalkoztat, hogy mit tudnék kihozni magamból az éneklés terén. A Ricsárdgír más, ott kiabálok meg sikítozok, meg énekbeszédszerűen adok elő bizonyos szövegeket és ez belőlem zsigerileg ömlik! A Ricsárdgírnek köszönhetem, hogy ez a szenvedélyem helyet kapott, és mint egy gumiszobában, úgy tombolhat, ahogyan csak a csövön kifér!

Hogy született meg az első közös dal?

Mint egy szürreális álomban. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Szentendrén vagyok Márton Dani egyik fura haverjának a pincéjében, ahol alig lehet megmozdulni olyan pici a hely, és mindenki sörözik, ezért totál piaszag van. Dani a kezembe nyomott egy füzetből kitépett, gyűrött papírlapot, amin alig olvasható kézírással szerepelt 3×4 sor, az Éva otthon versszakai. Tanakodtak egy picit a fiúk, hogy hogyan is voltak az akkordok, meg a ritmus, amiket kitaláltak két napja, aztán Dani beszámolt, elkezdték a számot és én elkezdtem ráénekelni a sorokat, amikor Dani kacsintott. Működött. És azóta is működik, sőt.

Jelenleg a Tünet Együttesnél dolgozol. Ide adminisztrátori pozícióba érkeztél, de egyre bővült a szerepköröd, már A tünetegyüttes című darabban is feltűntél.

Igen, és a szereplésem nagyon organikusan alakult. Mivel a társulat életéről, az elmúlt 17 évéről, nagyívű szakmai és piszlicsáré mindennapi küzdelmeiről szól a darab, adta magát, hogy a háttérstáb, az irodai munka is megjelenjen a feldolgozás részeként. A szerep, amibe ez a karakter belesűríti a mondanivalóját, nagyon közel áll hozzám, hiszen évekig azt a munkakört vittem az Együttesnél, ismerem minden kínját, szürrealitását, abszurditását. A próbafolyamat egy pontján Réka megkért, hogy írjam le egy monológban nagy precizitással, hogy milyen munkafolyamatokat végzek el egyetlen beérkező számlával a kézhezvételtől az elszámolásáig. Aztán ezt a szöveget vele és Peer Krisztiánnal faragtuk jelenetté. Én improvizáltam hozzá mozgásokat, Csizmás Andris írt alá egy szuper techno alapot, kaptam egy mikrofont a kezembe és bumm, összeállt a mondanivaló. Az adminisztrátor kafkai küzdelme a független előadó-művészeti területen, amely nélkül nincs előadás, ahogyan a létrejövő előadás nélkül sem lenne semmi értelme az irodában végzett munkának. Felemelő élmény minden alkalommal, hogy kitombolhatom az évek alatt felgyűlt bürokrácia-frusztrációmat.

A tünetegyüttes
Fotó: Mészáros Csaba

Bár a szociális munkától eltávolodtál, a társadalmi szerepvállalás most is fontos számodra. Többek között futással gyűjtöttél pénzt az Utcáról Lakásba Egyesület számára. Mik azok a társadalmi, globális kérdések, amik mostanában leginkább foglalkoztatnak?

Így van, az Újszínház után majdnem két évig hallgattam szociális munkát, de a negyedik szemesztert egyik napról a másikra otthagytam, mert annyira közeli volt még a vágy, hogy színházzal foglalkozzam.

Ma már bánom, hogy nem fejeztem be. Továbbra is foglalkoztatnak a segítő szakmák és nagyon tisztelem a bennük dolgozókat. Az utóbbi időben egyre nő bennem a lelkiismeret-furdalás és a szégyenérzet, hogy nem valami olyannal töltöm a mindennapjaimat, ami a hátrányos helyzetűeket, a bajban lévőket segíti, vagy nem valami olyan sürgető globális természeti vagy társadalmi problémára reagál, aminek a megoldása nélkül egyre rosszabb lesz ezen a bolygón élni. Az Utcáról Lakásba Egyesülettel is azért kezdtem futónagykövetként együttműködni, és így pénzt gyűjteni számukra, hogy legalább minimálisan lefaragjak valamit a cselekvési vágyamból ez ügyben.

Minden olyan égetően aktuális környezeti, természeti, társadalmi, politikai, gazdasági, pszichológiai, szociális krízis foglalkoztat, melyekről mára biztosan tudjuk, hogy ha nem találunk rájuk rövid időn belül megoldást, akkor még több embert érintő krízist és végső soron pusztulást hoznak.

A rendelkezésemre álló információk alapján igyekszem úgy élni minden fronton, hogy minél kevesebbet ártsak és az embertársaimat is próbáljam meggyőzni ennek fontosságáról.

Ezért konfliktust is hajlandó vagyok vállalni, ha látom a lehetőségét a párbeszédnek, illetve a nyitottságot a konstruktív vitára és a megoldáskeresésre.

Mindent összevetve, azt hiszem, a gyerekeket és az oktatást érintő problémák tudnak a leginkább elszomorítani és feldühíteni. Ha már abban a korban elcsúszik valami, a baj fájdalmasan hatványozódik a világban. Saját érintettség miatt pedig a szexuális bántalmazás, a depresszió és pánikbetegség okozta károk foglalkoztatnak legintenzívebben.

Hogy érzed most, szeretnél „teljes állásban” a színpadra költözni? Milyen az ideális jövőkép számodra?

Csábító a kérdés. Sokáig jól is esett volna azt válaszolnom erre, hogy persze, de ma már nem tudnám ezt ilyen egyértelműen kijelenteni. Ebben közrejátszanak azok a gondolatok, amikről az előző kérdés kapcsán beszéltünk, és sok-sok tapasztalat, amelyek dilemmákat szültek bennem. Az biztosan nem tenne jót, ha egyetlen területre szűkülne be az életem. Hiányozna a világ sokszínűsége, a valósággal való sokoldalú találkozás.

Egy ideális jövőképben sokféle izgalmas feladat, együttműködés, ember talál meg akár a legkülönfélébb, legextrémebb, legőrültebb ötletekkel is, de ez csak akkor lehetséges, ha a lehető legtöbb nézőpontból sikerül megőriznem és folyamatosan edzenem a nyitottságom a világra. Egy ideális jövőképben ugyanakkor fontos a nyugalmam is, hogy megfelelő arányban legyen a befelé és kifelé figyelés. Mert adni is csak akkor fogok tudni, és mindkettő lételemem.

Egy szerep, amit egyszer nagyon szívesen eljátszanál: egyszer szívesen feldolgoznám önmagam egy szólóban. Aztán jöhetnek a szerepek.
Egy magyar alkotó, akit nagyon inspirálónak tartasz: Josef Nadj (Nagy József)
Egy film, amit bárhányszor újra tudnál nézni: Billy Elliot
Egy művészeti ág, amiben szívesen kipróbálnád még magad: szeretnék egyszer megtanulni szaxofonozni. Szaxofonom már van hozzá.

Fotók: Kultúra.hu / Hartyányi Norbert