Péter, ön hogyan került a Nemzeti Táncszínház kötelékeibe?
Ertl Péter: 1975 óta táncolok, a Balettintézet (ma már Táncművészeti Egyetem – a szerk.) néptánctagozata után a Honvéd Együttesbe szerződtem, ahol Novák Ferenc Tata a szerepeim mellett asszisztensi munkákat is rám bízott. Sokat utaztunk, és egy idő után a tánc mellett turnémenedzseri feladatokat is elláttam. Azonban negyvenvalahány évesen azt éreztem, hogy tovább kell lépnem. Török Jolán, a Nemzeti Táncszínház alapító igazgatója lehetőséget biztosított számomra a továbblépésre. Az utolsó három hétben sok előadást eltáncoltam a Honvédban, és ahogyan először a Magyar Elektrát láttam az együttestől, úgy most ezzel is köszöntem el a színpadtól, ráadásul a Várszínházban Zsombor, a fiam alakította mellettem a kis Oresztészt. Legközelebb, 2006 januárjában már mint művészeti menedzser léptem be a színházba. Az intézmény ebben az évben ünnepelte alapításának az ötödik évfordulóját. Izgalmas időszak volt.
Később, már vezetőként mi lett a művészeti stratégiája?
E. P.: A misszióra, a vízióra cselekvési terveket építettünk fel, és javarészt a mai napig azt folytatjuk, amit Joli elkezdett. Bemutatjuk az együtteseket, és nagy hangsúlyt helyezünk az ifjúság nevelésére, de a paletta jelentősen színesedett. A táncszínházi munkámat a Müpában kezdtem, ahol rezidens intézményként évi száz napon szerveztük a táncelőadásokat. 2013-ban átvettem az intézmény vezetését, és azóta nagyobb szervezetet kellett felépíteni a nagyságrendileg nagyobb infrastruktúrához. Ennek nyomán komoly stratégiai átalakítást is végrehajtottunk.
Közben elértek a színház 20. évéhez, és most éppen kivonulnak a Müpából, miután a Millenárison nemrég különleges, új épületet kaptak.
Hóbor Helga: Valóban, jelenleg abban a kétéves periódusban vagyunk, amikor fokozatosan kivonulunk a Müpából, így a mostani legfontosabb feladatunk, hogy a Táncszínházat olyan kulturális helyszínné tegyük, hogy a legnagyobb művészeti intézmények körébe tartozzon, ismertség szempontjából egyenértékűvé váljon a Müpával, az Operával, a Zeneakadémiával. Az első évben a márkát alakítottuk ki: közismertté kellett tennünk, hogy hol található, és hogy mit láthat, aki idejön. 2022-ben a helyszín izgalmas új térként való megismertetése mellett arra koncentrálunk majd, hogy a társulatoké legyen a főszerep, hiszen a hely szívét-lelkét ők adják, ők töltik meg élettel. Különféle kampányokkal fogjuk segíteni az együtteseket, és a programok kommunikációja sem marad el. Nem egyes előadásokat emelünk ki, hiszen több mint háromszáz van belőlük, egymást követik a bemutatók. Ebben az évben a kiemelt eseményeinkre, a Budapest Táncfesztiválra, a Táncparkra és a Keszthelyi Táncpanorámára helyezzük a hangsúlyt.
Milyen eseményekkel, kiadványokkal készültek az ünnepi évre?
H. H.: Az ünnepségsorozat decembertől áprilisig tart. Film- és könyvbemutatóval nyitottunk, valamint átadtuk a frissen alapított Táncszínházért-díjakat: a Nagydíjat, amelyet Török Jolán kapott, valamint a társulati elismeréseket, amelyet Gál Éva, dr. Hamvay Péter és Homoki László vehettek át. Minden hónapra olyan gálaesttel készülünk, amelyen három-négy együttes egyszeri performansszal köszönti a Táncszínházat.
Másik kiemelt eseményünk az, hogy a húsz évünkről szóló dokumentumfilmünknek, A tánc nyelvén beszélünknek ingyenes vetítéseket szervezünk, amelyeket mindig házbejárással kötünk össze. Az elmúlt másfél évben – a járvány miatt – nem sok lehetőség adatott a nézőknek úgy bemutatni a házat, mint elterveztük. Most ezt is pótoljuk, és minden házbejáráson egy-egy ismert táncművész mondja el, hogy neki miért fontos az intézmény, az ő szemszögéből mitől izgalmas ez a tér.
Fontos elvünk volt, hogy olyan filmes csapatot válasszunk, akik értenek a tánchoz: Delbó Balázs neve kiváló garancia erre. Azt akartuk, hogy ha már olyan épületünk van, ami táncra született, akkor táncoljuk be, ezért az alkotók azt a felkérést kapták, hogy a színház legkülönlegesebb tereire alkossanak, és keltsék azokat életre. A backstage folyosón éppúgy készült felvétel, mint az előtérben és a klasszikus terekben, a próbatermekben. A filmben a teljes táncszakma felvonul, de tíz együttes kiemelt helyet kapott. A társulatok a saját stílusuk terén egyedülálló alkotóműhelyek, és a filmben is azt képviselik, amit a deszkákon.
A könyv egy művészeti album. Nem szakmai könyv vagy történeti összefoglaló, így az is élvezheti, aki nem ismeri a magyar táncszakmát. 98 társulat 155 előadása és azok fotói kaptak benne helyet. Az alapötletet az volt, hogy azokkal töltsük meg, akik magát a házat is megtöltik. Arra kértük az együtteseket, hogy a számukra fontos pillanatokat, a küldetésüket és a gondolataikat írják le a Táncszínházzal kapcsolatban. Török Jolán és Novák Ferenc Tata nagyinterjúi is belekerültek.
A könyvet Péter gondolatai nyitják. Kotsis Ágota, a könyv egyik szerkesztője azt mondta, hogy olyan sokszínű lett, mint egy kaleidoszkóp, amiben minden szín fontos, és megvan a maga helye, így olyan egységet alkot, amely a teljes táncszakmát lefedi. Természetesen a Táncszínház munkatársai is bekerültek, mert rájuk legalább olyan büszkék vagyunk, mint az együttesekre. A jövő előkészítője, vagyis a színházi-nevelési programunk sem maradhatott ki, mivel a következő évtizedek táncértő generációját ezek a rendkívül sikeres programok készítik elő.
Péter, önnek melyek azok a személyes élmények, amelyek a Táncszínház kapcsán elsőként eszébe jutnak?
E. P.: Én ugyan néptáncos vagyok, de már gyerekkoromban magával ragadott a táncvilág minden szegmense. Minden táncstílus iszonyatosan izgat, és az a fajta sokszínűség, amit a magyar táncművész-társadalom tükröz, megjelenik a Táncszínházban is. Itt olyan előadásokat is meg lehet valósítani, amelyek egészen nagy ívű üzenetet hordoznak. Ilyen a Novák Tata-féle Forrószegiek – Széki Rómeó és Júlia előadás felújítása, amelyet 1989-ben mutattunk be a Thália Színházban, és napra pontosan 30 évvel később a Táncszínházban. Ebben a verzióban is táncoltam, de természetesen már nem Rómeó, hanem a pap szerepét. A darab ötlete még a 60-as évek előtti időkre nyúlik vissza, tehát jóval több mint harmincéves üzenetet hordoz.
Érdekes, ahogyan egymásra épülnek folyamatok. Amikor a Honvéd Együttesben asszisztens voltam, rendszeresen állítottunk össze előadásblokkokat, és azokhoz igazítottuk a szereposztásokat. Ezt a rutint igazgatóként már nem egyetlen együttesben 18 párra, hanem az egész szakmának a havi táncszínházi repertoárjára alkalmazom, és ezt nagyon szeretem.
Mi alapján válogatnak a társulatok között? Kiknek a darabjait mutatják be?
E. P.: Ha a New York-i Joyce színház szerkesztési gyakorlatát nézzük, ők blokkosítva játsszák az előadásokat. Minden héten a világ minden tájáról más-más társulatok lépnek fel. Ezt csak ott lehet meglépni. Mi szinte mindennap mást játszunk, így tudjuk bemutatni a változatos és színes magyar táncos társadalmat. Más szempontok miatt is ez a műsorszerkesztési struktúra működik jobban. Van egy törzsegyüttesi körünk, amelynek felépült a közönségbázisa; ők befutott, neves alkotókkal dolgoznak. Ha a tánc iránt érdeklődő néző azt hallja például, hogy Szegedi Kortárs Balett és új premier, akkor már tudja, hogy mire számíthat. A törzsegyüttesek előadásait nagyobb számban játsszuk, hiszen nagyobb irántuk az érdeklődés. De ugyanígy hirdetjük a kisebbeket és a feltörekvő koreográfusokat, nekik is lehetőségük van bemutatkozni. Az egész színházi évadon keresztül, szeptember 1-jétől június végéig 300 napon játszunk, sőt van úgy, hogy egy nap többször is vagy egy időben mindkét termünkben.
H. H.: Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Táncszínház számomra mindig az ünnepekhez kapcsolódik. Új kollégaként éppen akkor érkeztem ide, amikor a Budapest Táncfesztivál kezdődött, így rögtön mindenkivel találkoztam, aki a táncszakmában mozog. Pezsgő, sűrű időszak volt. A következő mérföldkő az új Táncszínház megnyitása volt. A prózai színház világából jöttem, tánccal korábban nem foglalkoztam, de nagyon megszerettem. A Millenárisra költözésünk olyan időszak volt, amibe kicsit belehalt az ember, annyira sok munkával járt. Úgy gondoltam, hogy soha nem fog véget érni, nem találkoznak a szálak, és az egész nem fog összeállni, de természetesen végül minden kisimult, és csodálatos lett. Hihetetlen élmény volt, amikor a nyitóelőadáson először felment a függöny, és ott álltam a karzaton.
Ez a mostani, huszadik év furán indult, mert világjárvány idején kezdtük szervezni, és sok minden sokáig bizonytalannak tűnt. Először nem voltam ünnepi hangulatban, de decemberhez érve egyre jobban megéreztem a közeledő esemény fontosságát, szépségét. A könyv- és filmbemutatót megelőző éjszaka még az ötleteimmel bombáztam Pétert. A végeredmény minden elképzelést felülmúló ünnep lett.
E. P.: A nagy pillanatok mellett minden előadás egy kis ünnep. Ugyanazzal az attitűddel készülünk minden egyes előadásra, ahogy a születésnapi tortát készíti az ember a gyerekének. Nagyon jó stábot építettünk fel, az itt dolgozók szeretik a táncszínház világát és a munkájukat. Mindig rendkívül jó visszajelzéseket kapunk a kollégákkal kapcsolatban. A film végén az összegzésben Goda Gábor táncművész-koreográfus azt mondja: „A Táncszínházban az a legjobb, hogy van.” Mi is így gondoljuk.
