Mit írnál a névjegykártyádra a neved alá?

Soha nem gondolkodtam ezen. Mindent csinálok. Gyártásvezető vagyok, rendező, operatőr, vágó, technikus. Megtanultam ezeket a szakmákat, de természetesen csak annyira mélyedtem el azokban, amennyire ehhez a munkához szükségem van rá. Nagyjátékfilmhez bizonyára nem lenne elég a tudásom. Szóval bedobom a cuccokat a kocsiba, és a párommal arra megyünk, amerre a munkánk szólít. A bázisunk Bécs, a Staatsoper a fő megrendelőnk már tíz éve. Az összes mozgóképes kiadványukat, videójukat, ajánlójukat mi készítjük Grétával, aki velem együtt táncosból lett filmes. A neves nagy magyar együttesek és a Magyar Táncművészeti Egyetem is egy ideje velünk dolgoztat, úgyhogy gyakran utazunk haza. Jelenleg stabilan itt vagyunk egy borász birtokon, a kedvesem ugyanis Fontányi-lány. A koronavírus száz százalékos áldozatai vagyunk. Vállalkozóként, ha nincs munka, nincs pénz.

Hogyan kezdődött a pályád? Gondolom, annak, hogy a legfelkapottabb magyar táncvideós vagy, van köze annak, hogy komoly balettmúlttal rendelkezel.

Későn, 12 évesen kezdtem el táncolni. Egy táborban csapott meg a szele, amit a szüleim szerveztek. Édesapám sztepp- és néptáncos volt, sokfelé dolgozott: Savoy, Moulin Rouge, egyébként pedig a régi Budapest Táncegyüttes tagja volt. Anyukám a Győri Színházban táncolt, és később apámmal együtt tanítottak. Soha sem tudtak hova rakni, amíg dolgoztak, úgyhogy kiskoromtól kezdve ott voltam velük a balett-teremben, és jól megutáltam. Inkább sportoltam, teniszeztem és fociztam az általános iskolában.

Egyszer Sástón, a Mátrában anyukám szervezett egy nagyszabású nyári tánctábort, ahova elmentem lógni, kikapcsolódni, és valahogy megcsapott az egész feelingje. Lenyűgözött az eltökéltség, az inspiráció, a szenvedély a tánc iránt, ami az ott lévő amatőrökből sugárzott. Azt mondtam édesanyámnak, hogy szeretnék táncos lenni. Szkeptikusan fogadta az ötletet, mert 8. osztályosan ez már elég késő volt, de mégis beíratott egy balettszólista tanfolyamára. Megtanultam az alapokat. Anyukám látta, hogy elég hajlékony vagyok, és könnyen tanulom a mozgást. Körülnéztünk, hova lehetne menni ez irányba továbbtanulni, és a Pécsi Táncművészeti Szakközépiskolára esett a választás. Nagyon dicsérték az intézmény vezetőjét, Uhrik Dóra balettművészt, aki fel is vett. Így indult a pályám.

A Palládium nevű iskolában Eichner Tibortól, az Operaház szólistájától tanultam az első lépéseket, és 18 évesen őt váltottam a Sylvia című balett főszerepében. Öt év után a mesterem helyett, aki még a demi pliét tanította nekem, én táncoltam Ámort Seregi koreográfiájában. Erre büszke vagyok.

18 évesen az iskola elvégzése után egy balett főszereppel az Operában kezdted a karriered? Nem hétköznapi indítás!

Felvettek a Pécsi és a Győri Balettbe is, majd Harangozó Gyula hívására a Magyar Állami Operaházba mentem demi karakter szerepkörbe. Éreztem, hogy ezeket el kell táncolnom.

Hogyan került kamera a kezedbe?

 Az akkori párom igazi balettomán fehérorosz nő volt, aki eldöntötte, hogy vesz egy kis házi videókamerát, hogy a próbákon rögzítse magát és visszanézve tanuljon belőle, korrigálja a lépéseit.

Az évad úgy indult, hogy turnéra utaztunk Hollandiába, ahol Coppéliát táncoltunk. A barátnőm nem volt benne a produkcióban, és arra kért, vigyem el magammal a kamerát és rögzítsem az utazást, a fellépéseket. Nem volt nagy szerepem abban a darabban, így egyfolytában filmeztem, azután hazaérve kaptam egy vágóprogramot, és elkezdtem játszani vele. Rájöttem, mennyire manipulálható a felvétel, ha zenét rakok alá, mennyire más hangulatot teremthetek a vágással, a trükkökkel. Felépítettem egy filmet, és nagyon tetszett a kollégáknak.

A következő előadásunkat, a Hófehérke és a hét törpét elejétől a végéig felvettem, smink, díszlet, próbák, minden belekerült. Ez volt a kezdet. Kilenc évig csodálatos szerepeket táncoltam a Nemzeti Balettben, majd 2005-ben, amikor ifj. Harangozó Gula megkapta a Bécsi Operaház balettigazgatói státuszát, harmadmagammal elhívott oda.

De miért tetted le a balettcipőt? Nagy karriert futottál be.

Ez viszonyítás kérdése. Magam számára mindenképp, elvégre minden álmom, amire vágytam erre a pályám, megtriplázódott. Összehasonlítva más táncművészekkel azonban csak 12 évet táncoltam, tehát nem lettem balett-történelem. 2001-ben volt egy balettverseny Bécsben, ahol megsérült a lábam, többször félreoperálták, ezért igazából többet nem jött helyre, és évek estek ki. El kellett jönnöm a Bécsi Operából, és fél évig munkanélküli segélyen éltem. Közben már pontosan tudtam, mit akarok csinálni, de nyilván nem öntöttek el rögtön videós megbízásokkal. Egy volt kollégám, egy orosz balett-táncos hallotta, hogy a kazah nagykövet felesége Bécsben szeretne újra újságírással, műsorgyártással foglalkozni, és egyszemélyes stábot keres. Beajánlott neki. Miután találkoztunk és elvállaltam a munkát, amiről fogalmam sem volt, nekiálltam a televízióból megtanulni, hogyan kell a híreket gyártani. Körbejártuk Európát, és megtanultam a szakmát.

Hogyan kerültél vissza a Staatsoperbe?

Sokkal naivabb voltam, hittem a csodákban, és bátran belefogtam bármibe. Bekopogtattam Manuel Legris új balett-igazgató szobájába, elvittem neki az anyagaimat. Nagyon nyitott volt, és azt ígérte, jelez, ha szüksége van rám. Sokáig nem hívott, majd egyszer csak jött egy felkérés, hogy szeretne velem dolgozni. Először csak a balett tagozat, később az egész színház trélereit, felvételeit én készítettem, még a televíziós közvetítések rendezését is rám bízták.

Miben rejlik a titkod? Miért éppen téged bíznak meg neves, világhírű együttesek?

Talán azért, mert a ritmika az erősségem. Érzem, hogy milyen mozdulatot hol vágjak el, hogyan vegyem fel, mikor és milyen zenét tegyek alá. Ebben nyilván a táncművész múltam nagy segítség, valamint, hogy a zenei- és rádiós világban ismert Kecskeméti Gábor a nevelőapám.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve, ha újra visszatérhetünk a normál élethez?

Egyelőre ködös a jövő, sok ismeretlenes egyenlet. Több remek munkám szakadt félbe, remélem, ezek később megvalósulhatnak. Az egész művészvilág, színházi szakma nagy kérdőjelek előtt áll: hogyan fog változni, túlélni, az országok hogyan fogják a járvány nyomán redukálni a kultúrára szánt büdzsét és ennek a kárát a művészet hogyan fogja elszenvedni. Bécsben éppen nagy váltás van, új balett-igazgató érkezik a színházhoz, de úgy tűnik, tetszik neki a munkám és maradok. De kérdéses, hogy az összes többi színház, együttes, a megrendelőim hogyan jönnek ki ebből a helyzetből. Nem minden intézménynek marad olyan stabil a működése, mint a Staatsopernek, amely valószínűleg komolyabban nem sínyli meg a válságot. Kisebb, de mégis nagy múltú együttesek hogyan fognak túlélni vajon? És a nézők mikor fognak beülni egymás mellé? Ez a következő évad nagy kérdése. Bizakodunk.

Ha másba kéne fognod, mi lenne az?

Ami igazán közel áll a szívemhez, az a rögtönzés. Szeretem a spontán dogokat. A színpadon is imádtam rögtönözni. Bár rá vagyok kényszerülve, de nem szeretek hosszan előre tervezni. A pillanat művészete vonz, amelyben rögtön megérik a munka gyümölcse. Ha például a Bécsi Operában azt mondanák, hogy napi 8 órában ott kell dolgoznom, felvesznek alkalmazottnak, akkor nagy valószínűséggel nemet mondanék. Nem bírnám ezt a fajta kötöttséget. A táncszakmában is az ölt meg, hogy minden nap be kellett menni, ugyanazt a tréninget végigcsinálni, ugyanarra a zongoradallamra.

Azt hiszem, ha újrakezdeném, nem lennék táncos. Olyan pályát választanék, ami nem fejeződik be 35-40 évesen. Pont, amikor már minden tudás a lábadban van, stabil színpadi jelenlétet tudsz magad mögött, az egésznek vége. Az a jó a mostani munkámban, hogy rendkívül sokszínű. Most a karanténban a család számára a borokról készítünk felvételeket. Órákon át képesek vagyunk egy pincében világítani a megfelelő fényekhez. Jó a nyugalom a családdal, nagyon sokat dolgoztunk, elfáradtunk.

Nem vagyok workoholic, azaz munkamániás. Simán végigfekszem egy hetet a tengerparton. Ha viszont van mit csinálni, és az inspirál, akkor teljes gőzzel bedobom magam.