Mennyire követitek nyomon, mi történik jelenleg itthon a rockzenében?
A rockzene soha nem volt mainstream műfaj. Legalábbis a rockzenének az a bizonyos ága vagy válfaja, ami valóban kemény riffeket, zenei megoldásokat, kemény szövegeket, megszólalásokat tartalmazott. Nyilvánvalóan a populáris, a pop- és könnyűzene kifejezések is a széles népszerűségnek örvendő zenei műfajokra utalnak. A rockzene mindig inkább egy rétegműfajnak számított. A könnyűzene történetében viszont, ha az ötvenes és hatvanas évektől nézzük, voltak olyan korszakok, amikor a keményebb zenét játszó előadók is nagy népszerűségnek örvendhettek. De ezek is inkább azok a zenekarok voltak, és azon zenekaroknak a dalai, amelyek ehhez a bizonyos populáris, könnyebben fogyasztható zenei közeghez álltak közelebb.
Azt viszont elmondhatjuk: Magyarországon a rockzene nem most éli az aranykorát. Botcsinálta módon az évtizedek alatt kénytelenek voltunk a Tankcsapdával megtanulni, hogy egy zenekari karriert milyen formában érdemes, illetve hogyan lehet felépíteni, miként lehet menedzselni. Ez viszont független attól, hogy éppen rockzenét játszunk. Az más kérdés, hogy mi azért játszunk rockzenét, mert ez a fajta zenei közeg, ez a fajta zenei kifejezésmód az, ami a miénk, ami hozzánk közel áll, akár hallgatóként, akár előadóként.
A rockzene fénykorára visszakanyarodva: ez a mostani, itthoni helyzet többnyire a közeg belterjességéből fakad. Ráadásul nagyon sok esetben felüti a fejét az irigység és a rosszindulat is: „ha megdöglött a tehenem, akkor dögöljön meg a szomszéd tehene is” hozzáállás. Nyitottabb szemlélet és jóval nagyobb összefogás – akár a rockzenén belül is – sokaknak tudna segíteni. A műfajnak mindenképpen.
Ugyanaz volna a feladata, a küldetése a mai fiatal rockzenekaroknak, mint évekkel ezelőtt volt? Ti hogyan viszonyultok a rockzene általános küldetéséhez a zenekaron belül?
A Tankcsapda egy viszonylag régen működő zenekar, nemrég léptünk bele a 35. életévünkbe. De azért azt érdemes kiemelni, hogy a Tankcsapda megalakulása előtt már évtizedekkel korábban is voltak Magyarországon rockzenét játszó zenekarok, ennek értelmében viszont azt, hogy minek mentén alakult ki annak idején a rockzene eredeti küldetése, és ahhoz képest például mi hol helyezkedünk el, nem az én tisztem megítélni. Az viszont biztos, hogy jó, ha egy mai fiatal rockzenész nem gondolkozik azon, hogy amit csinál, az jelenleg mennyire releváns, mennyire aktuális vagy mennyire nem az. Ha már a pályája elején ezen kezd el gondolkodni, azt szerintem megette a fene. A rockzene „ami a szíveden, az a szádon” műfaja, nem kell ezt ennél jobban túlgondolni, mert akkor pont a lényeg vész el.
Az a fajta zenei kifejezésmód, amit rockzenének nevezünk, mindig is egyfajta lázadásról, egyfajta szembehelyezkedésről, ellenállásról szólt. Történhet ez aktuális társadalmi vagy politikai kérdéseket illetően, de beszélhetünk a szerelemről, vagy a szerelemmel szemben való olyasfajta kifejeződésről is, mint amikor az ember nem romantikusan, ellágyulva simogatja a kedvese hajtincseit, hanem beszól neki, mondván: „nehogy te mondd meg nekem, hogy mit csináljak”. Ez a fajta hozzáállás jellemezte mindig is a rockzenét. És persze életigenlésnek is nevezhetjük azt, amit egy rockzenekar tesz: turnézunk, megisszuk a piát, megesszük a kaját, felcsípjük a csajokat, aztán megyünk tovább, mert vár ránk a következő város vagy a következő ország.
Mivel a rockzene mindig is ezt a fajta habitust, ezt a fajta hozzáállást mutatta, ilyen szempontból én nem tennék különbséget egy mai kezdő rockzenekar és egy harminc vagy ötven évvel ezelőtt létezett rockzenész vagy rockegyüttes hozzáállása között. Arról is érdemes viszont tudni, hogy amióta ez a fajta kifejezésmód elkezdődött, azóta a rockzenének – ha az elmúlt évtizedeket nézzük – rengeteg különböző al-, illetve válfaja született: az egészen extrém megszólalású, sokak számára már-már hallgathatatlan „zajtól” kezdve egészen a lágy harmóniákkal operáló zenékig sorolhatnánk fel példákat.
Ti azt valljátok, hogy követni kell a változásokat, a fejlődést. Ez érvényes arra is, hogy figyelitek a zenehallgatási igények alakulását, és ennek alapján próbáltok új dalokkal előrukkolni?
Mi mindig is igyekeztünk, ha nem is követni, de figyelni a zenei világ változásait, a technológia változását, de ez leginkább arról szól, hogy ne porosodjunk be, ne legyünk idejekorán öregemberek, legalábbis ami a rockzenét illeti. Ahogyan a világ mindenféle más módon is változik, fejlődik, folyamatosan frissül, úgy a zene is és ezen belül a rockzene is folyamatos változáson megy keresztül. Ezektől függetlenül a Tankcsapda olyan zenekar, amely igyekszik megőrizni a gyökereit. Nem úgy születnek a dalaink, hogy figyeljük a zeneipar, illetve a hallgatói igények változását.
A Tankcsapdának van egy rá jellemző stílusa, ami akkor is igaz, ha az elmúlt 35 év alatt nagyon sokféle dalunk született. Vannak olyanok, amelyek egészen lágy, akusztikus gitárral, finom dallamokkal operáló számok, de vannak olyanok is, ahol hörgés, köpködés, lángtenger, két lábdob és üvöltözés van. Mindkettő mi vagyunk. Az emberek a Tankcsapdát azért szerették meg, mert az a kezdetektől fogva olyan, amilyen. És ha az emberek ezért szerettek meg bennünket, akkor óriási butaság lenne, ha most olyan dalokat próbálnánk csinálni, amik szerintünk a jelenlegi zenehallgatási igényeknek megfelelnek.
Milyen ma egy rockzenész, egy rocker élete – azon túl persze, amit mi láthatunk: bőrdzseki, hosszú haj, tetoválások, koncertek?
Van olyan rockzenész, mondjuk 16 éves, fiatal srác, aki lánglelkű, és éppen az életének arra a szintjére érkezett, hogy szükségét érzi „lekaszabolni” maga körül a teljes világot. Van olyan rockzenész is, aki – mondjuk 78 éves – évente egy-egy színpadi megjelenésen kívül már nem vállal más nyilvánosságot.
A Tankcsapda életét, a zenekari életünk jelentős részét nem a zenélés teszi ki. Ez egyszerre jó is meg nem is. Azért rossz, mert sok energiát kell belefektetnünk a zenekari szervezkedésbe, abba, hogy ez az egész jól tudjon működni. Ez rengeteg háttérmunkát igényel, olyan technikai, gazdasági, jogi munkákat, amelyek – bár van segítségünk, de – rengeteg időt és energiát elvesznek a zenélési időnkből. A jó oldala viszont az, hogy így a saját magunk urai vagyunk. Azt tesszük, amit akarunk. Nincs olyan menedzsment vagy olyan szerződés, ami miatt muszájból kellene csinálnunk egy turnét, egy lemezt, egy videóklipet vagy bármi mást.
Hogyan tudnád megfogalmazni a Tankcsapda ars poeticáját?
Mi egyszerűen csak három fickó vagyunk, akik szeretnek zenélni, szeretik azt a fajta közeget, amiben mozognak – ezért is csinálunk ilyen zenét, ezért is turnézunk ennyit, mert szeretünk turnézni, szeretünk színpadon lenni, szeretjük az embereket szórakoztatni. A szórakoztatás és adott esetben a mélyebb tartalom nem kell, hogy egymásnak ellentmondjon.
Ilyen értelemben véve az ars poeticánk – bár én nem ezzel a fogalommal élnék – mindössze csak annyi, hogy tesszük a dolgunkat, élvezzük, amíg lehet, és hogyha valakik, márpedig szerencsére sokan vannak így, ugyanígy szeretik ezt, és csatlakoznak hozzánk, akár egy dal meghallgatásával, akár lemezvásárlással, akár azzal, hogy eljönnek a bulikra, és ott vannak velünk, akkor annak nagyon örülünk. Viszont nincsenek világmegváltó gondolataink, nem tekintjük magunkat többnek, mint amik vagyunk. Bár az is igaz, hogy igyekszünk kevesebbnek se látszani – szerintem az erőltetett álszerénység pont annyira szerencsétlen dolog, mint a nagyképűség.
Debrecenben alapítottátok az együttest, sosem volt szándékotok elköltözni onnan, mind a mai napig ott éltek. Ez a debreceni lét a zenétekben hogyan tud megmutatkozni?
Konkrét megnyilvánulása a debreceni létformának egyetlen dalban, az Alföldi gyerek című számunkban érhető tetten igazán. Nem is feltétlen Debrecenről szól, inkább az alföldi hangulatról, a pusztaságról – tekinthetjük egyfajta magyaros countrynak is. Nem hiszem, hogy átfogóan érezhető lenne a zenénkben ez a létforma, viszont áttételes formában mégis. Nem adtuk fel az identitásunkat, így mindvégig azok tudtunk maradni, akik voltunk: egyszerű vidéki, debreceni vagy alföldi srácok. Ez pedig sokkal fontosabb nekünk, és a zenekar stabilitását és állandóságát is ennek köszönhetjük. A Debrecen–Budapest közti távolság folyamatos leküzdése – akár fizikai értelemben is – sok plusz munkával járt és jár, de ez így is sokkal jobb, mint gyökértelenné, „hontalanná” válni. Ha felmentünk volna a fővárosba – annak okán, hogy ott több mindent el lehet majd érni –, elveszítettük volna azt a fajta táptalajt meg azt a fajta biztonságot, amit egyébként a saját városunk, a saját közegünk jelent, és ez maga Debrecen.
2024-ben 35 éves az együttes. Mire vagytok a legbüszkébbek, amit ezalatt elértetek?
Arra vagyunk a legbüszkébbek, hogy még mindig van egy ilyen zenekarunk, és arra, hogy azzal, amit teszünk, számtalan embernek tudunk örömet szerezni. Ebben a zenei közegben, ennyi évtized elteltével ez felemelő érzés. Rengeteg olyan visszajelzést kapunk a közönségtől, hogy az életük szerves részévé vált a Tankcsapda. Ha valamire büszkék lehetünk, akkor erre: az emberek ilyen hosszú idő után is szeretnek és támogatnak bennünket.
Ilyés Krisztinka teljes interjúja a Helyőrség.ma oldalán olvasható.
A nyitóképen a Tankcsapda. Fotók: Erdélyi Gábor
