A tárgyainkhoz fűződő viszonyunk ugyanolyan bonyolult, mint a kapcsolataink

Egy hirtelen megfogalmazódott ötlet irányította Dúll Andrea pszichológus figyelmét az ember és a környezet kapcsolatára. Miközben a diákjai arról beszélgettek, ki hogyan szokott tanulni, felvetette, hogy mindenki vizsgázzon abban a testhelyzetben, amilyenben tanult – ez bármi lehetett: sétálás, heverészés, törökülés, majd amikor arról kérdezte a fiatalokat, hogyan élték meg ezt a vizsgát, nemcsak a jó hangulatot emelték ki, hanem azt is, hogy úgy érezték, így sokkal könnyebb volt a tanultak felidézése.

Az Amerikai Egyesült Államokban már az 1960-as évektől kezdve léteztek környezetpszichológiai kutatások, de ott főként a társas lét felől közelítették meg a kérdéseket, és arra fókuszáltak, hogy az emberi közösségek hogyan viselkednek a térben, és ezzel párhuzamosan elkezdték azt vizsgálni, hogyan tekintsük partnernek a fizikai környezetet, például milyen egy biztonságos környezet, a tér kialakításával hogyan lehet megelőzni bizonyos bűncselekményeket. 

A magyar szakember figyelmét viszont az egyén testi-lelki folyamatai és a környezet közötti kapcsolat ragadta meg. „Az kezdett el foglalkoztatni, hogy az ember a testi valójában hogyan van jelen a térben: például hogyan észleli azt, vagy amikor leül, hogyan választja ki a helyét, hogyan pozicionálja a testét, ez milyen interakciós mintázatot teremt” – idézi fel Dúll Andrea környezetpszichológus, egyetemi tanár, az Ember-Környezet Tranzakció Intézet igazgatója, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kara megválasztott dékánja. Az ő nevéhez fűződik a környezetpszichológia magyarországi megteremtése és intézményesítése, az ő vezetésével jött létre a Magyar Pszichológiai Társaság környezetpszichológiai szekciója, ő dolgozta ki az oktatási-kutatási struktúra alapjait, és szakmai munkájának köszönhetően a környezetpszichológia mára az építészeti és tértervezési gyakorlatban is érvényesíthető szemléletté vált.

Az itthoni környezetpszichológiai kutatások Dúll Andrea vezetésével először az otthoni közeget vizsgálták. „Felfigyeltünk a hétköznapi rutinok jelentőségére, amiről azóta kiderült, hogy kulcsfontosságúak a mentális egészség megőrzésében. De volt olyan doktori hallgató is, aki az otthon elvesztésével foglalkozott, az épp akkor zajló délszláv háború elől a Vajdaságból áttelepült magyaroknál vizsgálta, hogy az itteni életükben hogyan alakul ki az otthonosság.

Ezenkívül voltak hajléktalansággal foglalkozó kutatások is, és olyanok, amelyekben azt figyelték meg az otthonokban, hogy bizonyos betegséggel élők esetében akár egy evészavar vagy egy gerincprobléma hogyan változtatja meg a térhasználatot, illetve a térhasználat hogyan hat a betegségre. A kutatás következő szintje az volt, amikor olyan tereket vizsgáltunk, ahol rendszeresen sok időt tölt az ember, például a kávéházi törzshelyeket vagy a munkahelyeket. Ma már egészen tág értelemben akár a személyiség és a tér összefüggéseit is tudjuk vizsgálni, vagy nagy léptékű terekkel, településekkel, városokkal foglalkozunk, illetve egyre hangsúlyosabbak a fenntarthatóság kérdései is” – vázolja fel az intézetvezető.

Mint mondja, környezetpszichológiailag tudatos tervezéssel lenne érdemes készülni a közeljövő olyan kihívásaira is, mint például a sokféleség – ez nemcsak a különböző kultúrákból érkezők egymás mellett élésére vonatkozik, hanem a neurodiverz embereket segítő környezet kialakítására, de ugyanígy az idősek aktivitását vagy a gyerekek offline kapcsolatépítését támogató közeg létrehozására is. „Rengeteg olyan jelenség vesz körül, amely környezetpszichológiailag is értelmezhető.

Például ma már a telefonunk navigál bennünket a különböző úti célok között, ezért nem jegyzünk meg annyi útvonalat, mint a korábbi generációk. Az emberi agy működését vizsgálva azt is meg kellene értenünk, hogy mi lesz az emberek fejében a konkrét útvonalak helyett. De nem érdemes attól tartani, hogy feltétlenül valamilyen rossz következménye lesz ennek a változóban lévő térmemóriának. Sok mindentől rettegtek az emberek  a korábbi évszázadokban, ami aztán sosem következett be” – veti fel a szakember. 

„A magyar nagyon szerencsés nyelv, mert lehet azt mondani, hogy otthon vagy itthon” – mutat rá Dúll Andrea, amikor arról kérdezem, hogyan él az otthon fogalma azokban, akik valami miatt elhagyták a hazájukat. „Ha valaki az otthonát végérvényesen elhagyja, ez nemcsak idegen országba vagy más kultúrába költözést jelenthet, hanem akár egy kollégiumi szoba cseréjét, vagy egyszerűen elmegy az ismerős zöldséges, és átrendezik a boltot, akkor helyveszteségérzés keletkezik az emberben. Ahogy a honvágy is tud nagy léptékben vagy kis léptékben is működni – hasonló lelki működés van amögött, amikor hazavágyunk a szülőföldünkre, vagy a nap végén, amikor nagyon várjuk, hogy végre hazaérjünk.

A kétlakiság kapcsán viszont megfigyelhető, hogy valamennyire el kell veszíteni az egyik otthont ahhoz, hogy a másik helyen valódi otthont tudjunk teremteni, hogy egyáltalán otthonként kötődjünk valamelyik helyhez – gyakori, hogy az elvált szülők gyereke nem érzi azonos mértékben otthon magát az anyánál és az apánál. Kötődhetünk mindkét helyhez, de máshova kerül a lelkünkben, és elkezd kialakulni bennünk egy új korszak. Ez is jellemző, hogy korszakként gondolunk arra az időre, amikor egy adott helyen laktunk” – állítja a környezetpszichológus. 

Bizonyára már az eddigiekből is nyilvánvalóvá vált az olvasó számára, hogy a környezetpszichológus nem lakberendezési tippeket fog adni, nem élettereket tervez, és arra sem kínál általános recepteket, hogy ki milyen térben lesz boldog.

Mint kiderül, az otthon, amelyen többen osztoznak, rendkívül összetett mintázatokat tükrözhet, hiszen az ember nagyon sok szinten territoriális lény, és általában el is várja a másiktól, hogy tartsa tiszteletben, ha az adott hely már foglalt. Az egy fedél alatt élők között sem magától értetődő, hogy leülnének arra a székre, ahol rendszerint a másik szokott ülni, nem nyúlnak a másik asztalán lévő tárgyakhoz, a másik szekrénye, fiókja, szobája szintén magánterületnek minősülhet. De családonként is változó dinamikája van annak, hogy milyen szigorúsággal vagy következetességgel tartják be ezeket a határokat, vagy esetleg milyen körülmények között léphetik át. Emellett egészen bonyolult koreográfiája lehet a közös vagy saját tárgyak használatának is.

A szakember szerint a tárgyainkhoz fűződő viszonyunk legalább olyan bonyolult és érzelmekkel átszőtt, mint az emberi kapcsolataink. Nemcsak emlékeket, szokásokat és biztonságérzetet hordoznak – hanem olykor identitásmeghatározó elemmé válnak, például egy gyűjtő esetében.

A gyűjtés vagy gyűjtögetés – nagyon beszédes ez a nyelvi elkülönítés is – szintén izgalmas szempontokat vet fel a pszichológiai kutatásokban. Érdekes lenne feltárni, hogy a kacatgyűjtés, a lakásban keletkező kupacok, limlomok mit mondanak el az emberről, miért jelenik meg bennünk ez a késztetés, hogy semmiségeket halmozzunk fel magunk körül. 

„A tárgyakhoz való viszonyban nagyon sok minden lakik – állítja a szakember. – Ennek van egy szűk mezsgyéje, amikor az emberi kapcsolatokat helyettesíti. De sokkal gyakoribb az, hogy az emberi kapcsolatok kézzelfogható jelei – például ezért fogalmazódik meg egy gyászolóban, hogy nem dobom ki, mert őrá emlékeztet, vagy más esetekben egy szerelmet vagy a gyerekeink kicsi korát juttatja eszünkbe az a tárgy. Az is természetes, hogy annyira ragaszkodunk a dolgainkhoz, hogy kicsit meggyászoljuk, ha elveszítettük őket, vagy egyszerűen csak megérezzük egy tárgy hiányát. Nekem azt mondta az anyám, mielőtt kiléptem volna az ajtón, hogy zsebkendő, buszbérlet, pénztárca. Én viszont azt mondom a fiamnak, amikor elindul: Van nálad telefon?”

A tárgyakhoz való viszony érdekes kérdéskör abból a szempontból is, ahogyan otthont teremt az ember. Vannak, akik éveken át tudnak vitatkozni azon, hogy a középső fiók az ideális hely az evőeszközöknek vagy a jobb szélső, illetve milyen sorrendben legyen egymás mellett a kanál-villa-kés.

Egy lakás térhasználatát lehet egy adott személyre optimalizálni, de ahol többen laknak, ott nagyon sokféle dinamika érvényesül. Egy berendezkedett szingli számára nem mindig magától értetődő, hogy ha társra talál, hogyan teremt helyet neki is a polcokon, a szekrényben, mindenhol, hiszen mindenki hoz magával egy környezeti életrajzot is, egy nevelést, egy tudatos és nem tudatosan kimondott normarendszert, kulturálisat, nemit, életkorit, tapasztalatit, presztízst, amit aztán érvényesíteni igyekszik, és ez is az összecsiszolódás része lesz.

„Egyszer egy családterápiás kontextusban résztvevő voltam – idézi fel Dúll Andrea. – Egy pár érkezett, ahol a hölgy egy ponton a párjára mutatva nagyon utálkozó hangon azt mondta: Képzeljék el, hogy ez itt még mosogat is. Rákérdeztek, hogy ez miért baj. Már-már gyűlölettel teli hangon azt felelte, hogy azért idegesíti, mert ez itt úgy pakol be a szekrénybe, hogy egymásra tesz egy lapostányért, egy mélytányért, egy kistányért és egy csészét. És ezek így egymásra rakva állnak a szekrényben, pedig nem így kell elpakolni, hanem úgy, hogy külön kupacban a lapostányérok, mélytányérok, kistányérok, csészék.

Ekkor szót adott a családterapeuta a fiatalembernek, aki szeretettel odafordult a nőhöz, és azt mondta: Drágám, ez azért van így, mert amikor reggelente terítek neked, akkor egy mozdulattal ki tudom venni a teljes készletet. Ekkor érződött, hogy bement a nő fejébe valami: az, hogy egy szokás nem abszolút értelemben jó vagy rossz, hanem csupán egy másik rendszer. Mindkettő tekinthető logikusnak, pragmatikusnak, de a párjáéban a társas szemlélet is érvényesül. Tehát ne becsüljük le ezeket a kis vitákat. Mert amikor ezen rugózunk, hogy a középső vagy szélső fiókban legyen az evőeszköz, akkor ez nem csak ennyi, nem a fiókról szól. Ezek sarkalatos mintákat tükröző történetek, amelyeket ha megoldunk, akkor valószínűleg a kapcsolat is jobb lesz tőle.” 

Fotók: Éberling András / Magyar Kultúra