Egy kedves ismerősöm díjat alapított fiatal kutatók számára, méghozzá egy olyan tudományágban, amely sem sok pénzzel, sem nagy dicsőséggel nem kecsegteti a művelőit. Kezdetben attól félt, hogy nehéz lesz díjazandókat találni, de aztán kiderült, hogy meglepően sokan vannak, és megszállottan dolgoznak. Ha valaki, hát Ön a megmondhatója, honnan jön ez a lelkesedés, mi magyarázza a nagy-nagy odaadottságot, idealizmust, eltökéltséget.
Hiszek abban, hogy a tudomány egészében, de különösen a társadalom- és történettudományok területén a szakmai alázat, a téma és a kutatás iránti elkötelezettség az iránymutató, nem pedig a téma aktuális ismertsége. Én például a magyarországi barokk művészet egy kevéssé ismert témájával, az emblémákkal foglalkozom, és így is több ösztöndíjat tudtam sikerrel megpályázni az elmúlt években. A fokmérő tehát nem a választott téma, hanem az, hogy releváns kérdéseket tudunk-e feltenni, majd lelkiismeretesen megválaszolni.
Vissza tud-e emlékezni később fontosnak ítélt, jelképes pillanatokra a pályaválasztását illetően? Milyen élmények, kiknek a példája irányította a művészettörténet területére?
A kutatói elhivatottsággal az is együtt jár, hogy szívesebben beszélek a kutatási témámról, mint magamról. Dunaújvárosból származom, ott jártam gimnáziumba is. Első generációs értelmiségi vagyok, de a szüleim a művészetek és a zene szeretetére neveltek engem és a testvéremet. Gyerekként rengeteget olvastam, és leginkább az antik mítoszok világa bűvölt el, amelyek témái a kora újkori művészetben is rendre visszatérnek. Ez az összefüggés vezetett egyre közelebb a képzőművészethez. Hosszasan nézegettem például Botticelli Vénusz születése című festményét, és próbáltam az olvasmányaim alapján „megfejteni”. Később felfedeztem, hogy Aby Warburg erről a képről írta a művészettörténet-tudomány első ikonográfiai tanulmányát.
Végzős gimnazistaként részt vettem a művészettörténet OKTV-n, ahol abban az évben a barokk művészet volt a téma. Akkortól fogva már egyértelmű volt számomra az utam; az, hogy a kora újkori művészettel akarok foglalkozni, ezen belül pedig műértelmezéssel, azaz ikonográfiával. A szabad bölcsészet és filozófia alapképzéstől a művészettörténet mesterképzésen keresztül egészen a doktori iskoláig az ELTE hallgatója voltam, az MA-képzés idején pedig egy szemesztert a berlini Humboldt egyetemen töltöttem Erasmus-ösztöndíjjal.
Hogyan választotta az emblematika témáját?
Nagyon szerencsésnek tartom magam ebből a szempontból, mivel már az egyetemi tanulmányaim első éveiben egyértelművé vált számomra, hogy mivel szeretnék foglalkozni, és a tudásomat akkortól kezdve tudatosan bővíthettem ennek megfelelően.
A témaválasztás elementáris élmény volt számomra, mint a szerelem, de egyúttal olyan is, mint egy felsőbb hívás, vokáció.
Csak az ilyen típusú elkötelezettség vértezi fel az embert a nehézségekkel szemben, amelyekkel a kutatói lét során szembe kell néznie.
Erről a tudományterületről azonban, ami az Ön számára minden, az emberek többsége azt sem tudja, hogy eszik vagy isszák.
Valóban. Noha az embléma a kora újkorban, a 16–18. században igen elterjedt irodalmi és képzőművészeti műfaj volt, már a felvilágosodás idején is meghaladottnak, idejétmúltnak tartották, mára pedig szinte teljesen elfeledetté vált. Az emblémáskönyvek tudományos kutatása csak az 1980-as években indult meg, angolszász és német irodalomtörténeti műhelyekben. Azóta viszont jelentősen kiszélesedett a kutatók köre, és világszerte művészettörténészek, társadalomtörténészek is foglalkoznak emblémákkal. Az emblémakutatásnak nemzetközi szervezete is van: a Society of Emblem Studies, ahová felvettek, és 2014 óta részt veszek a konferenciáikon. Tavaly nyáron a koronavírus-járvány miatt sajnos el kellett halasztani a portugáliai Coimbrába tervezett kongresszust, de reménykedem benne, hogy idén megrendezik.
Mik azok az emblémáskönyvek? Kik alkották és kik olvasták őket?
Az emblémáskönyvek eredetileg, a 16. században illusztrált, allegorikus verseskötetek voltak. A műfaj jellegzetessége az, hogy a kép nem illusztrálja a szöveget, hanem az alkotói koncepció része. Az első emblémák művelt és bonyolult gondolatokat jelenítettek meg, tartalmukat csak a szöveges és képi elemek együttes értelmezése révén érthette meg az olvasó. A korai emblémákat latin nyelven írták, és általában három elemből épültek fel: a rövid mottót (cím) egy pictura (illusztráció) követte, majd alatta volt olvasható a subscriptio (vers vagy esszé). Később számtalan variáció jött létre, és a humanista értelmiségi kultúra munkáin túl megjelentek a vallási és polgári emblémáskönyvek is, amelyeket gyakran nemzeti nyelvekre is lefordítottak. Ennek köszönhetően magyar nyelvű emblémáskönyveket is ismerünk.
Az én kutatásom elsődlegesen nem az emblémáskönyvekkel foglalkozik, hanem az azok alapján készített képzőművészeti alkotásokkal, az úgynevezett alkalmazott emblematikával. A disszertációmban azokat a történeti Magyarország területén található egyházi és világi épületdekorációkat, freskóciklusokat elemeztem, amelyekben emblémák is találhatók. Összesen ötven ilyen emléket azonosítottam, főként templomokban, de ezek között olyanok is vannak, amelyek sajnos már elpusztultak, és csak írott források maradtak fenn róluk. A festészeti alkotások mellett számtalan más emléken is felfedezhetők emblémák: sokszorosított grafikákon, iparművészeti tárgyakon, használati eszközökön, alkalmi dekorációkon. Ezek feldolgozása lesz a kutatásom következő lépcsőfoka.
Mitől voltak az emblémáskönyvek annyira népszerűek, hogy az ábráik templomokba vándoroltak át?
A barokk korban a humanista emblémákon túl újabb értelmezések születtek, amelyek közelebb vitték a műfajt a szélesebb közönséghez. Németalföldön a polgári réteget célozták meg a szerelmi emblémáskönyvek, a jezsuiták a középfokú oktatásban hasznosították az emblémákat, a protestánsok pedig a hívek számára összeállított, morális épülést szolgáló könyveikhez készítettek vallásos picturákat. Ez a folyamat egyszerre tette ismertté, hozzáférhetővé és közkedveltté az embléma műfaját a hívek körében. A legnagyobb számban a protestáns templomok dekorációjában találkozunk emblémákkal: a karzatmellvédekre, kazettás mennyezetekre, szószékekre általában helyi asztalos- vagy díszítőfestő mesterek másolták őket a könyvek alapján.
A Szegedi Kis István-ösztöndíj támogatásának köszönhetően 2018-ban és 2019-ben hosszabb kutatóutakat tettem Erdélybe, ahol számtalan emblémát fedeztem fel mind a református magyar, mind pedig az evangélikus szász közösségek templomaiban. Ezek a falusi és kisvárosi templomok szinte teljesen elfeledettek, a korábbi szakirodalom csak néhányukkal foglalkozott. A dél-erdélyi szász erődtemplomok különösen rossz állapotban vannak. A korábbi közösségek eltűntek – a legtöbben a rendszerváltáskor költöztek Németországba –, és sok helyütt már csak egy-két idős ember viseli gondját a templomoknak. Az egyik eldugott falu erődtemplomában a szász néni nem is kulcsot, hanem kalapácsot nyomott a kezembe, hogy az évtizedek óta bezárt templomkapuról leverhessem az elrozsdásodott lakatot.
A templomdekorációk elemzése mellett az is célom, hogy felhívjam a hazai és nemzetközi műemlékvédelem figyelmét ezekre a pusztuló épületekre.
Mi adja a szabadságot, hogy ekkora intenzitással a kutatásainak szentelje magát?
A doktori disszertációmhoz kapcsolódó alapkutatás elvégzésében, majd a dolgozat megírásában elsődlegesen különböző ösztöndíjak segítettek. A sok terepmunkával és könyvtári-levéltári adatgyűjtéssel járó feladatot egy teljes állás mellett nem tudtam volna lelkiismeretesen elvégezni. A doktori iskola ösztöndíján túl nagy segítséget jelentett az elmúlt években az új nemzeti kiválósági program, az MTA Isabel és Alfred Bader kutatói támogatása és a MANK Szegedi Kis István-ösztöndíja, amelyek révén a kutatási projekt egy-egy résztémáját fel tudtam dolgozni. A kutatás mellett az ELTE és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem művészettörténet tanszékein tartottam előadásokat és szemináriumokat, többek között az emblematikáról is, így a hallgatók is megismerkedhettek ezzel az érdekes emlékanyaggal.
Mekkora szerepet játszik a választásaiban, hogy egy témának vannak-e spirituális vonatkozásai? Az, hogy a Szegedi Kis István-díj névadója lelkész és püspök volt, fontos-e bármilyen szempontból az Ön kutatásait illetően?
A korszakból és a művekből egyaránt adódik ez az összefüggés. Az egyházi művészet egyik fontos ambíciója az, hogy láthatóvá tegye a transzcendenst. Nekem pedig művészettörténészként egyenesen „munkaköri kötelességem” az, hogy ilyen értelemben is hagyjam magamra hatni a műalkotásokat.
Ruzsa György nemrég megjelent könyve, a Hogyan nézzük az ikonokat?, amiről mi is írtunk, hasonló témáról szól. Hiszen ha valami, az ikon egész biztosan az odaátról próbál tudósítani.
Egyetemistaként magam is lelkes hallgatója voltam Ruzsa professzor előadásainak, amelyeken saját fényképei alapján készült diákat vetített, és élményszerűen számolt be ortodox kolostorokban tett látogatásairól.
Teoretikus típus vagyok, aki boldog otthon a könyvei között. A művekkel való személyes találkozás, az autopszia azonban elengedhetetlen, akárcsak a művészetelmélet és a tudományos módszertan megismerése. A kettőt nem is érdemes szétválasztani. Ez a szintézis egyfajta „vita mixta”, amelyben a gyakorlatiasabb terepmunka és az elmélyült elméleti kutatás is szerepet kap. Hasonló elv érvényesül bizonyos szerzetesrendeknél is: a szemlélődő (vita contemplativa) és az aktív (vita activa) élet keveréke. Ilyen rend például a premontrei, amelynek tagjai zárt közösségekben élnek, de egyúttal lelkipásztori és tanítói feladatokat is ellátnak. Jelenleg a rend fennállásának kilencszázadik évfordulójára tervezett kiállítás kurátoraként dolgozom, és a Magyar Nemzeti Múzeumban megvalósuló tárlat vezérgondolatává is a vita mixta kérdéskörét tettem.
Egy pannonhalmi, Szent Benedekről szóló kiállításnak is kurátora volt. Milyen tapasztalatokkal gazdagították a kiállításrendezői „kirándulások”?
A 2015-ben megrendezett kiállítás nagyrészt az ausztriai Sankt Paul im Lavanttal bencés monostor gyűjteményéből kölcsönzött remekművek köré épült, és nagy kihívást jelentett a megrendezése. Szakmai és szellemi szempontból is meghatározó élmény volt számomra, és örülök, hogy az egyetem elvégzését követően lehetőséget kaptam erre a feladatra. Fontosnak tartottam, hogy a kiállítást kutatás előzze meg, és a bemutatott műveket a lehető legpontosabb kontextus felvázolásával tegyük hozzáférhetővé a látogatók számára, méghozzá úgy, hogy a spirituális tartalmuk is megszólítsa őket.
A kurátorság azért is izgalmas lépcsőfok az Ön pályáján, mert egyébként mintha kissé lebegő, elefántcsonttoronyból a világra tekintő lenne a pozíciója. Kiknek ír? A kollégáknak? Szeredi Merse Pállal közösen írt tanulmányának egyik jegyzetéből származik a következő Derkovits-idézet: „Össze kell kötni a képzőművészetet a mondanivalóval, mert az embernek biztosan van közölni valója. Mint festőnek és mai embernek érzem, hogy kötelességem az életünk és társadalmunk jelenségeit maradék nélkül kifejezni.” Van-e Ön szerint hasonló teendője, elhivatottsága a művészettörténésznek? Szakmai adottság-e, hogy a munkái mögött elrejtőzik, vagy „alanyibb” módon is felfoghatja a szerepét?
Egy kutató élete valóban kissé hermetikus, rejtőzködő, de én ezt nem tartom problematikusnak. Tisztelem azt az érdemen alapuló hierarchiát, amely a tudományosságot jellemzi, és amely valakit arra képesít, hogy a szavának súlya legyen a szakmai diskurzusban. Az új tudományos eredmények azért csak fokozatosan jutnak el a nagyközönséghez, mert az ismeretterjesztés csak a megfelelő tudás birtokában lehetséges és hiteles. Ám a kutatási eredmények népszerűsítő bemutatásának számtalan módja adódik a művészettörténészek számára is: kiadványokban, egyetemi előadásokon, kiállításokon keresztül közvetíthetjük őket. Én igyekszem is megragadni ezeket a lehetőségeket, és remélem, hogy munkámmal nem csak a szűkebben vett szakmát érem el, hanem a szélesebb érdeklődői köröket is inspirálhatom.
