Zavarba ejtően kiváló esten voltam nemrég a Bethlen Téri Színházban: Gál Tamás színész, a felvidéki Csavar Színház igazgatója adott elő Faludy-verseket prózában és dalban, gitárkísérettel, Mester László hegedűs közreműködésével.
Hogy mitől volt annyira kiváló, és főleg hogy mi okozta a zavaromat, azt azóta is próbálom feldolgozni, megfejteni.
Ennek érdekében beszereztem Villon összes verseit, amelyek az Európa Diákkönyvtár sorozatban jelentek meg. Nem volt könnyű. Már kezdve azon, hogy Villon verseinek gyűjteménye a neten elérhetetlen, míg Faludyé elől még kitérni sem lehet. Amit pedig nem lehet eléggé kárhoztatni: még a Magyar Elektronikus Könyvtár is a Faludy-versekhez irányít, ha Villon nevét ütöm be a keresőbe. Nagyon vigyázok, hogy még véletlenül se nevezzem őket fordításoknak, sőt a közkeletű átköltés szót sem szeretem.
Talán a ferdítés és a hamisítás lenne a megfelelő; vagy az, hogy Villon elleni merénylet, és soha nem fogom megérteni, hogy egy olyan nemes alapanyag elé, mint a Villon-életmű, hogyan tolakodhat valami egészen más: a Faludy-féle csalás. De rendben van: tekintsük a Faludy-verseket irodalomtörténetünk érdekes színfoltjának. Még ebben az esetben is tűrhetetlen állapot, hogy egy olyan szerző műveit eltakarják, amelyeket a legjobbjaink egymással versengve fordítottak, méghozzá úgy, hogy a világához is hozzáférhessünk a fordításaik által. Ez már csak Szabó Lőrinccel, Illyés Gyulával, Vas Istvánnal, Mészöly Dezsővel, Kálnoky Lászlóval, József Attilával (!), Kosztolányi Dezsővel és Weöres Sándorral szemben is tiszteletlenség. És a megtévesztés minősített esete.
Nekem egy körúti könyvesboltban az eladó nagy örömmel nyújtotta át a diákoknak szánt Helikon Zsebkönyvek sorozat Faludy-kötetét, amikor a Villon-összes felől érdeklődtem. Nem csoda: a gerincen az olvasható, hogy François Villon balladái, de még a címlap sem eligazító erejű, amelyen az áll, hogy Faludy György: François Villon balladái, mivel szoros kapcsolatba hozza egymással a két szerzőt.
Pedig nem szükséges alaposabb nyomozás annak kiderítéséhez, hogy Villon és Faludy két egészen különböző világ. A baj abból fakad, ha semmi sem segíti hozzá a költészet iránt érdeklődő diákot, hogy ez a kettő nem ugyanaz, és elhitetik vele, hogy elég Faludyt olvasnia Villon helyett, meg hogy a (most nagyon engedékeny leszek) Villon-témájú Faludy-versek Villon verseinek fordításai.
Jó lenne, ha ezt a híresztelést egyszer s mindenkorra elfelejtenénk, a fake news kategóriájába száműznénk, és a Faludy iránti tiszteletünk ellenére károsnak ítélnénk.
Csak ez után tudunk ugyanis arról elgondolkodni, melyik micsoda, és mi a viszonyuk egymáshoz. Csak egyetlen hasonlat még a végére: a nővérem fordításában megjelent egyszer egy gyerekkönyv, az volt a címe, hogy Nem vagyok mackó, és a koalákról szólt. A koala nagyon aranyos állat, sokak kedvence, imádni valóan rágja az eukaliptuszleveleket, de nem mackó. Szerintem nem sértjük meg vele, ha ezt leszögezzük.
Ugyanígy fontos szem előtt tartani, hogy noha sokak számára lehetnek ugyan kedvesek és értékesek Faludy György Villonról szóló, Villon szerepébe helyezkedő versei, Faludy nem Villon. Nem értem, hogyan keletkezhetett az a látszat, hogy azonosak. Hiszen maga Faludy írta Az utolsó szó jogán című, az „átköltésgyűjteményhez” írt jegyzetében, hogy „a Villon-versek átköltésénél semmilyen szabadságtól nem riadtam vissza”, és hogy az ő Nagy Testamentumának 384 sorából csak kettő Villoné. De helyesebb lett volna úgy fogalmaznia, hogy nem átköltésekről, hanem a saját verseiről van szó. Hiszen hogyan lehet egy 173 nyolcsoros egységből és 18 önálló versből álló művet úgy „átkölteni”, hogy csak két sor marad meg belőle?
Sejtik-e már, hogy miből fakadt a zavarom? Gál Tamás estjének címe az, hogy Villon–Faludy: Megáldva és leköpve mindenütt. Egy olyan sor, amelyet az igazi fordítók közül Szabó Lőrinc „Befogad és kitaszít a világ”-ként, Kosztolányi „engem mindenki megölel s megöl”-ként tolmácsolt. A vers pedig, amelyből származik, az Ellentétek, amilyen Faludynál nincs. Tőle a Ballada a senki fiárólt kapjuk helyette, amely valamiféle Villon- (vagy Faludy-?) életrajz, és felhasználja ugyan az ellentétek motívumát, de egyébként szinte semmi köze az eredeti vershez.
Ezentúl pedig, azt hiszem, mint cseppben a tenger, jól szemlélteti, hogy mi lett Villonból Faludynál úgy általában. Pontosabban szólva: hogy mihez használta fel a nevét. Számomra ugyanis egyértelműnek tűnik, hogy Villon csak névként: csavargó fenegyerekként, „rosszéletű tiszta szívűként” kellett Faludynak. Végső soron csak a neve kellett neki, mert azzal és a legendájával-kultuszával jobban el lehetett adni egy versgyűjteményt.
Faludy Villonja benyomásom szerint sokkal otrombább, „földközelibb”. Ahogy a világa is közönségesebb és a vallásossága is képmutatóbb, hamisan ájtatosabb (tanulságos például összevetni a mértéktartóan ízléses Gyász-irat, melyet maga és társai számára szerzett a költő, mialatt fölakasztásukat várták című Villon-verset a dagályos, álvallásos és alpári, Az akasztófavirágok balladája című Faludy-munkával, amely a Villon-féle „eredeti” tönkrecifrázott és elferdített változataként is felfogható).
Itt következik azonban a meglepetés.
Gál Tamás estjén hitelesen csengenek a Faludy-sorok, és a szalmabáb-Villon helyett, akit Faludy a maga használatára alkotott, egyszer csak az eredeti áll ott előttünk teljes valójában. A Villon-formájú üres tartály aranyfedezetet, lelket kap: sorsot. A koholt Villonból érthetetlen fordulattal hús-vér, élő személy lesz, aki súlyos, erőteljes karakterként odaáll az összes légből kapott középkori Faludy-sztori mögé.
Alkímiaszerű, amit Gál csinál, mivel valami addig nem létezőt emel a színpadra. Egy hányatott életű, magával és másokkal szemben egyaránt végzetes hibákat elkövető, bűneit valóban, mélyen megbánó vagány élettörténetét, aki egy rémes világban is megpróbál ember maradni, de nem tagadja a gyengeségét, hitványságait sem.
Igazából alig-alig értem, hogy mi történik a Gál-féle Nagy Átalakítóban, hogy miként lehetséges a képtelen transzformáció, de az ő előadásában Faludyból Villon válik. Vele, a sok méltatlanságot elszenvedett, a társadalom peremén élő, jobb sorsra érdemes költővel találkozunk, az ő nézőpontjával azonosulunk. A magunkéinak érezzük az indulatait, amelyek szenvedései, lenézettsége, mellőzöttsége miatt feszítik. Hiszen ki ne élte volna már meg, hogy érdemtelennek tartják, méghozzá éppen olyanok, akik érdemtelenül élveznek kiváltságokat.
Eközben azonban az is világos, hogy keresztényként mindig tudatában kell lennie az érdemtelenségének; annak, hogy megbocsátásra és megváltásra szorul (mint mindannyian).
Gál Villonjával egynek érezzük magunkat, és vele együtt szégyelljük magunkat sok gonoszságunkért,
de közben tiltakozunk a szerencsésebbek, magukat jobbnak tartók megvetése ellen, majd egyszerre kérünk bocsánatot és bocsátunk meg – mindenkitől, mindenkinek.
A kor francia dallamaira énekelt versek és a nemesen egyszerű kíséret, Gál és Mester László interpretációja atmoszférát teremt, hitelessé teszi a hátteret, bizonyos értelemben időtlenítve és ezzel egyetemessé emelve a ránk tekintő, együttérzésünkre feltétlenül számító, világába bevonzó költő történetét.
Fotók forrása: Bethlen Téri Színház
