Horváth Csabával, a Trainspotting színházi változatának rendezőjével beszélgettünk.
A Trainspotting igazi kultuszfilm lett a kilencvenes évek második felében. A drogproblémákkal küzdő skót fiatalok történetét most Horváth Csaba állította színpadra a Thália Színház új játszóhelyén, a Télikertben. Hogyan lehet már-már költői a trágárság, és miként lehet absztrakt elemekkel elbeszélni a naturális történeteket? Erről is beszélgettünk.
A
Thália Színház kérte fel a rendezésre. Miért tartotta izgalmasnak a feladatot?
A film élménye élt bennem, amikor két évvel ezelőtt megkerestek, hogy megrendezném-e ezt a darabot. Danny Boyle alkotása igazi kultuszfilm volt. A színpadi adaptációt egyáltalán nem ismertem.
Ez eredetileg regény?
Igen, és kevesen tudják, hogy a színpadi változat még
a film előtt készült.
1996-ban a film tabut döntögetett a drogfüggősséggel kapcsolatban. Ma ugyanott tartunk?
Szerintem a drogfüggőség ma is tabu. Fontosnak tartom, hogy egy-egy ilyen kultikussá lett regény vagy film a színpadon is megtalálja a helyét. Elengedhetetlen, hogy a színház valós társadalmi problémákról beszéljen, amelyek sokakat érintenek, akár csak közvetve. Szerintem a függőség ilyen kérdés, de korántsem csak erről szól a darab, hiszen felmerül például a nemi identitás vagy a nemzeti identitás kérdése is. Engem leginkább az absztrakt fogalmazásmód érdekelt, hogy miként lehet egy ilyen szókimondó, naturális szöveget elemelt színpadi eszközökkel láttatni.
A
darab egészen más dramaturgiát követ, mint a film. Nem esett kísértésbe, hogy
közelebb vigye a közismertebb filmes feldolgozáshoz?
Egyáltalán nem, sőt, inkább ellene akartam tartani. A
film a ’90-es évek egyik legnagyobb hatású alkotása volt, amivel nem érdemes
versenyezni. Engem kimondottan a színpadi adaptáció érdekelt, és nagyon
örültem, hogy ez igencsak eltér a filmtől.
A
színes szivacsból készült díszletelemek is ezt az elemelt játékmódot segítik.
Közösen találtuk ki Kalászi Zoltán és Kiss-Benedek Kristóf díszlettervezőkkel, akikkel már többször dolgoztunk együtt, és pontosan értik az elképzeléseimet. Rögtön az elején kizártuk, hogy realista teret alkossunk, az absztrakt elemek inspiratívak, rengeteg asszociációra adnak lehetőséget, miközben gyermeki, játékos érzetet keltenek. Ezek a problémák, függőségek, amiket a szereplők sorra elénk tárnak a monológokban, zömében a gyerekkorból fakadnak.
A
heroinon kívüli életről a darabban alig esik szó.
A színpadi eszközökkel igyekszünk a darab mögé
tekinteni, az a cél, hogy mindezt felvillantsuk a néző számára, és mélyebbre
menjünk.
Ebben
az előadásban talán kevésbé hangsúlyos a mozgás, mint más munkáiban.
Mindig az előadástól függ, hogy mennyire érdemes a mozgást kiemelni vagy visszafogni. Itt alapvetően a szövegen és a történeteken van a hangsúly. Azon kívül a Télikert egy intim, koncentrált tér, ahol finomabb eszközökkel kell dolgoznunk.
Kíméletlen,
szókimondó szöveg. Kár lett volna tompítani?
A darabnak van egy erős nyelvezete, a trágárság már-már irodalmi szintre emelt szellemességével. Ezek a fiatalok így beszélnek. Nem arról van szó, hogy polgárpukkasztásra törekszünk, vagy élvezzük, hogy csúnyán beszélünk a színpadon. A darabban szereplő társadalmi rétegnek van egy bizonyos nyelve, amin nem változtathatunk, még akkor sem, ha sokaknál kiveri a biztosítékot. Az absztrakt előadásmód igyekszik elfogadtatni azt az – ahogyan ön fogalmazott – kíméletlenséget, ami naturálisan benne van a darabban.
Fotók: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond
