fbpx

„A tragédia megtörténik” – Szilágyi Fanni a Veszélyes lehet a fagyiról

Stork Natasa arcai, kettőssége, kettővé válása, ez a nagy szemfényvesztés sokáig a nézővel marad. Lenyűgöző mint színészi virtuozitás, de legalább annyira izgalmas a mögöttese, annak a mélysége és misztikuma. A szinte megszállott akarás, amellyel az alkotók az emberi és a női létezésre vonatkozó víziójukat át akarják adni.

Ismerősökkel beszélgetve az volt az első megakadásunk a filmmel kapcsolatban, hogy egy ikerpár, éppen egy ikerpár miért van, hogyan lehet egymástól annyira távol; hogy miért éppen ez az a kiindulópont, amely mindent meghatároz. „Az ikrek, de egészen mások” alaptézis mintha egyszerre állítana kétfélét, sőt ellentéteset. Hiszen önmagában az ikerséggel két ember kivételesen mély azonosságáról beszél, a távolságukkal és idegenségükkel viszont azt állítja, hogy semmiféle összetartozás nem kikezdhetetlen, elronthatatlan és elveszíthetetlen. Vagyis mintha a néző lába elé szőnyeget terítenének ugyan, de csak azért, hogy azzal a lendülettel azonnal ki is rántsák alóla. Milyen megfontolásból lett már az alaphelyzet is ennyire összetett, ellentmondásos?

Az ikertéma régóta foglalkoztatott bennünket Lányi Zsófival, a forgatókönyvíróval. Izgalmas helyzet, mivel az ikertestvéreddel ugyanannak az embernek két különböző verziója vagytok, és együtt alkottok egy egészet. A beszélgetéseink során az ön által vázolt alaphelyzet „lökődött ki” végül, és azért lett éppen ilyen: problematikus, az eredendő összetartozásnak ellentmondó, mert mit kezdhettünk volna egy „Disney-változattal”, amelynek az ikerpárja a legnagyobb összhangban van?

Részlet a Veszélyes lehet a fagyi című filmből. Forrás: Mozinet

De mi vezetett ide az ikrek életében? Hogyan lehetséges, hogy ennyire eltávolodtak? Mi az előtörténete?

Ezt is alaposan átgondoltuk, csak a filmben nem mutattuk meg: ott a következményeit látjuk. A szakadáshoz az vezetett, hogy iskolás korukban Adél, a későbbi orvos volt az okosabb, Éva pedig a csinosabb. Tudható, hogy tinikorukban az ikreknek is meg kell élniük az egyediségüket, csak nekik nehezebb, mint másoknak. Éva a fiúknál elért és úgy általában a társasági sikereivel tudott kitűnni, Adél meg közben egyre magányosabb lett. Apjukat, aki szintén orvos volt, éppen ekkoriban, tiniként vesztették el. Anyjuk ezután gyerekpozícióba helyezkedett, ezért a családfenntartói feladatok egyre inkább Adélra hárultak. Éva felelőtlenebb lehetett, és hozzá is szokott, hogy mások oldják meg helyette a problémákat. Ő is egyetemre ment ugyan, de hamar otthagyta, amikor rájött, hogy mennyit kellene a diplomáért küzdeni. Számára a házasság és a gyerek lett a megoldás, de amikor mi a filmben találkozunk vele, már a kismamaszerepbe beszorulva találjuk, amely minden nő számára nehéz szokott lenni, őt pedig különösen is próbára teszi.

Adél és Éva világa mintha két különféle magyar valóság lenne: az egyik a szűkös albérleté, a másik a tágas hegyvidéki villáé, a hivalkodó gazdagságé, az egyik a szürke kötelességteljesítésé méltatlan körülmények között, a másik a szerencsés beérkezettségé, az élethelyzet tökéletes megoldottságáé. És a film nagyon trükkös abból a szempontból, hogy a második részben mintha képes lenne ezt tökéletesen az ellenkezőjére fordítani, vagyis akkor már a „szegény gazdag” Éváért aggódunk, őt sajnáljuk, mert kiderül, hogy valójában az élethelyzetének a rabja: nem tanulhat tovább, noha az lenne a legmélyebb vágya; anyaként és feleségként egyaránt alávetett, megbéklyózott. Adél ehhez képest kompetens, nyitott az újra, és óriási lehetőségek előtt áll. Ez kicsit Möbiusz-szalag-szerű valóságábrázolásnak tűnik számomra: egyszer csak észrevétlenül átérkezünk egy másik világba, és noha közben minden az ellenkezőjére változott, nekünk el kellene fogadnunk, hogy ez ugyanaz a világ, csak mi rosszul értettük. A néző efféle „megpörgetésének”, kicselezésének terve hogyan és mi célból született meg?

Azért is főként Zsófinak lehetek hálás, hogy ez a tervünk megszületett. Nagyon tudatosak voltunk ez ügyben, és abból a célból döntöttünk a választott szerkezet mellett, hogy a szemszögváltás hatására, fontosságára hívjuk fel a figyelmet. Annak a felismerésére, hogy milyen lehet egy másik ember helyzetében lenni. Mindent ennek az irányába mozdítottunk el. Óriási falatnak tűnt ugyanis, hogy képesek lehetünk-e az elhamarkodott ítélkezésük miatt szégyenkezésre késztetni a nézőinket. Az volt a vágyunk, hogy valósággal arcul csapja őket a felismerés. Ennek érdekében valóban semmiféle rafinériától, trükktől, „gátlástalanságtól” nem riadtunk vissza.

De ugyanabban a világban vagyunk a második részben, mint az elsőben? Annak a kicserélése nem része a trükknek?

A világ ugyanaz, csak egészen más nézőpontból mutatjuk meg, és annyira más helyzetben van a két nővér. Ezzel arra akartuk a nézőket ráébreszteni, hogy hiába majdnem ugyanaz két ember DNS-e, a helyzetükből adódóan egészen másmilyen lehet a világuk. A vizuális koncepció ennek az érzékeltetését szolgálta. Adél világában hűvösebb, sötétebb van, többet esik az eső, többször van este, több a neonfény: ez az ősz. Éva világa melegebb, világosabb, és hét ágra süt a nap: ez a tavasz. A két részt más-más évszakban is forgattuk.

Részlet a Veszélyes lehet a fagyi című filmből. Forrás: Mozinet

Milyen értelemben fontos, ha fontos, hogy ez a mai Magyarországon játszódó történet? Túlhangsúlyozva nincsen, de bizonyos jegyek alapján nem is kétséges, hogy itt és most vagyunk, és ez hangolja a történetet, bizonyos részletek ügyében aha-élményt jelent a néző számára, legyen szó akár a sivár egészségügyi helyszínekről, akár a hivalkodó budai pompáról. A történet szívének mennyire szerves és szoros a mi társadalmi valóságunkhoz való viszonya?

Ez a vonatkozás nagyon fontos volt a számunkra. Tamás, Éva férje politikai hátszéllel lett irdatlan gazdag ennyire fiatalon. Küzdött ugyan ezért-azért, de biztosan nem arányos a dolog. Jellemző az is, hogy ki akarja vágatni a darutelepi fát. Ami meg az egészségügyet illeti: a fal valóban rohadt, és a váróteremben csakugyan annyira sokan voltak: ezeket nem mi rendeztük így. Jelképes értelmű, hogy a kórház alagsorában vagyunk, mert fontos motívum, hogy Adélt nem becsülik meg, és hogy radiológusként amúgy sem tartozik az orvosi hierarchia elitjéhez. A négy éve kitalált alapkoncepcióhoz képest ma már erősebben társadalmi élű lenne a film, mert változtam közben. De azt hiszem, akkor az már nem is ugyanez a film lenne.

Nekem időről időre baljós előérzeteim voltak a film közben, és valamilyen thrillerszerű fejleményre számítottam, akár a férjprobléma megoldása ügyében, akár az ikrek vagy egyikük elmeállapotát illetően, akár – és ez összefügg az előzővel – arra vonatkozóan, hogy egyáltalán létezik-e ez az ikerpár, vagy csak valaki hol ennek, hol annak gondolja és állítja magát. És persze nagyon örültem, amikor ezek a sejtelmeim nem váltak valóra, de azon elgondolkodtam, hogy vajon az önök részéről a forgatókönyvíróval ez a „bármi megtörténhet, és minden körvonal bizonytalan” érzés szándékolt hatás volt-e. Azzal ugyanis, hogy relativizálják a korábban biztosnak hitt képzeteit, hiedelmeit, gyanakvóvá teszik a nézőt, aki emiatt önkéntelenül is megpróbál felkészülni a legrosszabbra is.

Bár itt lenne Lányi Zsófi, mert ez is a forgatókönyvírót megcélzó kérdés. Én úgy válaszolok rá, hogy ezek a sejtelmek reményem szerint valóban bele vannak programozva a filmbe, de nem mindenkinek „érkeznek meg”. A tragédia azonban attól még megtörténik, hogy senki senkit nem öl meg: Éva összeomlik. „Őrült hadművelet” kísérlete lenne mindenkinek szánt filmet készíteni. Mi Zsófival arra törekedtünk, hogy egymás elvárásainak megfeleljünk, és mindkettőnk megelégedésére sikerüljön egyeztetnünk az elképzeléseinket.

A film szimbolikus tárgyai mintha egyenesen vetekednének egymással a dominanciáért. A legerősebbnek a fa tűnik, amely tévedés áldozata lehet, rossz helyen áll a kopár telepen. Nyomban ott jön mögötte a daru, amely talán azt jelképezi, hogy a dolgok letisztult szemléletéhez magasabb, távolabbi nézőpontot kell felvenni, és persze a fagyiról se feledkezzünk meg, amely könnyű, üdítő finomság, és nyári társaságok vidám perceinek képzete kötődik hozzá, ám könnyen el is csaphatjuk vele a gyomrunkat, ha mohón esszük. Miért ezek a tárgyak és asszociációs mezőik váltak fontossá?

A Veszélyes lehet a fagyi leghangsúlyosabb motívuma a fa – ám külön hangsúlyoznám, hogy nem tárgyról, hanem élőlényről van szó. Eltöprengtünk rajta, hogy lehetne a filmnek egy harmadik része is az ő szemszögéből. A telep fája egy ideális világot szimbolizál, és Évának szinte földöntúli kapcsolata van vele: az ő jóra való vágyára és az embernek a természettel való barátságára utal.

A daru szerepe kettős. Egyrészt különös munkahely a felhők fölött, másrészt valami indusztriális, hiszen mindig ott jelenik meg, ahol az ember belerondít a természetbe. Ákos, a darus része ugyan a pusztító gépezetnek, másfelől azonban a film legharmonikusabb, leginkább rendben levő karaktere, aki sem megbecsülés nélkülinek, sem elnyomottnak nem érzi magát, noha nyolc órán át mindennap egy négyzetméteren kell ülnie, és csak palackba tud pisilni. A fagyi pedig számomra a szerelmet szimbolizálja. Rikító a színe, és tele van E-vel, így a biomániás Éva számára bűnös élvezetet jelent: bezabálja, aztán kihányja, mert arra vágyik, hogy ez az érzés gyorsan átmossa a testét.

Részlet a Veszélyes lehet a fagyi című filmből. Forrás: Mozinet

El tudom képzelni a filmjének olyasféle, vallási, de legalábbis spirituális hátterű magyarázatát, hogy valójában minden egyes élet ugyanannak a nagy emberi létezésnek egy-egy kicsinyke része, atomja: minden ember újraéli ugyanazt a sorsot, és az egyedi különbségek kisebbek, mint az egészre vonatkozó hasonlóságok. Nagyon erősnek tűnik továbbá annak a sugalmazása, hogy emberi élet önmagában nem létezik, hanem csak másokkal való kapcsolatban, sőt hogy embernek lenni már eleve párbeszédes jellegű: valójában a te tapasztalata szüli meg az ént, mint a szociológus George Herbert Mead vagy a vallásfilozófus Buber gondolta. Tehát az előbb említett lehetőség, hogy Adél és Éva esetleg egy és ugyanaz az ember, mindenképpen kísért a film kapcsán. De ha nem is azok, mint ikrek kétségtelenül alakváltozatai ugyanannak: mintha a teremtés eleve két szólamban akart volna elénekelni egy dalt. Mi érdekelte önt leginkább egy ilyen dupla történetben és történetmondásban? Karinthy Ady-paródiája, a „Hát maga megbolondult, megbolondult, hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?” jut róla eszembe.

A féltékenység és az empátia hiánya nagyon jellemző tulajdonságaink, és mi szeretnénk ezt a nézőkkel felismertetni, hogy elszégyelljék magukat miatta. Adél és Éva az anyaméhben még egyek voltak, és ugyanabból a sejtből lettek, annak különböző verziói. Mégis irigyek egymásra, mert őket is megfertőzte korunk nagy betegsége, hogy mindig összemérjük az életünket másokéval, és emiatt rosszul érezzük magunkat. De mennyivel nagyobbat üt ez, ha az ikertestvérére irigykedik valaki vagy éppen miatta érzi magát kevésnek.

Az eredeti tervünk olyan történet volt, amelyben egy férfi szétbarmolja két ikernővér kapcsolatát, a tervezett szerelmi háromszög azonban később fokról fokra háttérbe szorult, és a testvéri szeretet motívuma vált hangsúlyossá. Ákosból pedig a kizökkentő elem lett.

A közönségtalálkozón érdekes kérdésként vetődött fel, hogy miként állt elő az Adél–Éva páros négyféle alakváltozata, és hogy mi kellett a hatásos eleggyé érésükhöz. Annál is inkább, mert Stork Natasa azt mondta: ő mindig nagyon vigyáz, hogy az alakításáról a forgatáson ne legyen véleménye, hanem ott és akkor ő maga legyen a karakter. Ez két, bonyolultan egymásra vonatkoztatott karakterre és további két alakváltozatukra vonatkozóan enyhén szólva kihívásos rendezői feladatot jelenthetett, és akkor a dublőr Csikász Ágnes vezetéséről még nem beszéltünk. Mi segített önnek, hogy uralni tudja a folyamatokat? Mi adott nyugalmat arra vonatkozóan, hogy egy-egy jelenetet sikerült jól megoldani?

Bonyolult munka és meredek vállalás volt, jól mondja. Natasával rengeteget beszélgettünk Adélról és Éváról, és sokáig csak értelmeztük a döntéseiket, azt, hogy mit miért tesznek. Aztán jöttek a fizikai paraméterek. Például annak meghatározása, melyik nővér hogyan járjon, milyen legyen a haja. Hogy Éva légiesebb, természetközelibb, Adél szögletesebb, határozottabb, karakánabb legyen. Az pedig, hogy egymás szemszögéből milyenek, az alapkarakterek eltúlzásaiként, már-már paródiájaként állt elő. Például hogy Éva Adél szemszögéből vihorászó ladynek tűnik, míg ő Éváéból bunkónak.

Ami engem illet, én mind a négy karaktert mindvégig tisztán láttam, de azt, hogy ez technikailag is minden ponton klappoljon, valóban roppant bonyolult volt elérni, és sokak összehangolt, koncentrált munkáját igényelte. Megkönnyítette a dolgom, hogy Natasával a nulladik percben kerültünk egy hullámhosszra. Natasa dublőre, Csikász Ágnes teljesítményét külön is ki kell emelnem, ő ugyanis teljes értékű színészként volt jelen a forgatáson, és egyetlen könnycseppet sem spórolt le az alakításából, sőt képes volt a karakterekhez még hozzá is tenni, Natasát ihletni. Natasából „főztünk”, de Ági kellett hozzá, hogy sziporkázni tudjon.

Szilágyi Fanni filmrendező. Fotó: Rónai Domonkos

Néha nagyon nehéz lehet megélnie, hogy azt, amit ön megálmodott, teljes mértékben nem valósíthatja meg. A HollyWoody történetben a forgatási malőröket látva időnként azzal nyugtatják magukat az alkotók, hogy „majd a vágásnál rendbe hozzuk ezt a részt”.

Pedig ilyen valójában nincs. A rendezőnek központi szerepe van a forgatáson, ezért óriási a felelőssége – és ez nekem ráadásul az első nagyfilmem. Sokan adták nekem az idejüket jelképes összegért, ezért igyekeztem mindig minden jelenettel addig foglalkozni, míg teljesen elégedett nem voltam vele: kihozni a rendelkezésre álló időből és költségvetésből a legtöbbet. Mindvégig ragaszkodtam azokhoz az érzéseimhez, amelyeket a történet kitalálása során éreztem, és igyekeztem magammal húzni a stábot annak érdekében, hogy semmi se vesszen el belőlük.

Hogyan viszonyultak ehhez a maximalizmushoz a többiek? Soha nem volt zúgolódás?

Hősiesen csinálták, elviselték. Megkínozni senkit nem akartam – de az igaz, hogy amikor Natasát öt fokban, esőgép alatt bugyiban és pólóban fényképeztük az országúton, már úgy éreztem: a határokat feszegetem.

Éppen róla akartam kérdezni. Arról, hogy mit tehetett érte, az ő jó lelki kondíciójáért? Meg azért, hogy az alakváltásai hitelesek és átéltek legyenek, vagyis az átalakulásai karakterből karakterbe, innét oda, onnét ide valóban végbe tudjanak menni?

Mi ketten szinte összeforrtunk, fogtuk egymás kezét, egy csónakban eveztünk mindvégig. Megható volt Natasa őrületes bizalma irántam. „Így mondja? Hogyan érzi közben magát? Mire gondolhat?” – ezeket a kérdéseket újra meg újra feltettük egymásnak, és kísérletezés közben sokat röhögtünk. Ha nem élvezzük annyira, kínszenvedés lett volna az egész.

A Veszélyes lehet a fagyi a női létezés, útkeresés, „rendeződés”, letisztulás filmje, és a férfiaknak ebből következően csak „asszisztensi”, segítői vagy korlátozói, akadályozói szerep jut. Sőt még az a gyanú is felmerül, hogy az emberi létezés önnél a filmben eredendően női jellegű. Mintha a férfiproblematika és az ember férfi „összetevője” kevésbé érdekelné. Lehet ezt valamiféle női korszakváltás jeleként értelmezni? Vagy akár olyan kiegészítést is el tudna képzelni a filmnek, amely valamelyik férfi karakter szemszögéből mutatja be a történteket?

Ez fel is merült, hiszen a történet Ákos oldaláról is érdekes lehetne. De a Veszélyes lehet a fagyi kétségtelenül női szemszögből elmondott történet, és ünnepli azt, hogy a nők hangja erősödőben van a világon. Ilyen értelemben akár feministának is nevezhető. Az azonban, amit az emberi természet női jellegéről mondott, téves feltételezés. Hiszen a nővérek életében perdöntő a férfiak szerepe: Adél Ákos hatására épül, Éva Tamás miatt omlik össze. Csak mi Lányi Zsófival a lányok lelkéről akartunk beszélni, mert arról tudunk, mert azt ismerjük igazán.

Nyitókép: Szilágyi Fanni filmrendező

A rovat további cikkei