Egyaránt volt tragikus és komikus, bánatba omló és kacarászva fennkölt, indulatos és szeretetet sugárzó. Nagyváradon 1907 októberében született, ahogy kedves kollégája, Márkus László mondta: színésznőnek. Kilencévesen már szerepelt, tizenötévesen Nagyváradon és Kolozsvárott lépett közönség elé, és tizennyolc volt, amikor Hevesi Sándor Hódmezővásárhelyen szerződtette, aztán esztendő múlva már Miskolc publikuma láthatta. De csak addig, míg 1929-ben Pestre nem hívták a Vígszínházba.
A negyvenes években az Odeon mozi délutáni előadásain (ahol a szünetben illatos vizet fecskendeztek szét és perecet árultak) láttam a filmjeit. Latabárral táncolt, énekelt, bohócot alakított a Csortos Gyula játszotta kivénhedt clown lányaként, ő volt Iluska a János vitézben, volt dizőz és cselédlány, komédiázott Kabossal… Aztán évtizedek múlva találkoztam vele személyesen a színházban.
Tudjuk, hogy a színész szeret játszani, ez foglalkozása, hivatása. Amikor este a színházába indul, azt mondja, ma este dolgozom: játszom. Mind így van, de aligha ismerünk nagyobb játékost Dajka Margitnál. Szinte beleveszett a játékba.
Halálosan komolyan vette, mert az élete volt: nem szerepeket alakított, hanem szerepeket élt meg.
Láttam, hogyan tudott átlényegülni, kizárva mindent, átszellemülve. Szigorú volt, haragra tudott gerjedni, ha a partnert pontatlanságon kapta. A Holt lelkeket próbáltuk a Madách Színházban, ő volt Korobocska, a zsémbes, babonás, fukar földbirtokosnő, akihez egy viharos éjszakán érkezik Csicsikov szállást kérve, de főleg holt lelkeket vásárolni. Hálóing fölé terített kendőben, botjára támaszkodva jön elő a sötétből, morgolódva, gyanakodva fogadja a betérőt, de megszelídül, amikor azt hiszi, terménykereskedő a jövevény. Haragos, perlekedő hangja egyszeriben mézes-mázos lesz, ahogy a portékáit ajánlgatja. Riadtan hallja, mit venne tőle Csicsikov, de belemegy a lelkek eladásába, amikor kiderül, hogy pénzt kaphat értük. Ravasz lesz, végsőkig alkudozik, de amikor úgy véli, becsapják, botjával hadonászva, rikácsolva támadt Csicsikovra, mintegy az ördög küldöttére… A jelenet rövid, de Dajka a magára maradt özvegy egész sorsát sűríti a figurába.
Mindig óvatosan kellett vele bánni a szerepformálása közben. Érzékeny volt, mert százfelől gyűjtötte magába a motívumokat az alakításhoz. Próbálgatta, elvetette, újragyúrta, meg kellett ezt várni türelmesen, nem volt szabad megzavarni ebben. Tudták ezt, akik vele dolgoztak. Gaál István, a kiváló filmrendező említette, hogy tartott is tőle. Magam is tapasztaltam. Egyszer a Holt lelkek próbáján – talán egy rossz reagáláson – összekaptak a Csicsikovot játszó Haumann Péterrel. Olyan mély megbántottsággal bénult meg, hogy nem lehetett visszazökkenteni. Dermedt csend támadt, még a rendező Lengyel György, akit pedig szeretett, sem tudta feloldani. Félbe kellett hagyni az aznapi munkát.
Fiatalkori fotóin csábos tekintetű szépség, és ez az idők folyamán asszonyi bájjá alakult, elég csak Majmunkára gondolni a Szindbádból. A Huszárik-film remekében a férfihoz való hűségében gyönyörű. Az az aranyló húsleves, gazdagon zöldségelve, amit Latinovits elé tálal, meg ahogy nézi boldogan, hogy a férfinak ízlik a főztje, Krúdy világát teremti meg mosolyával, rajongásával, odaadásával. Orbánné is így várja a hedonista szerelmét, az operaénekest, akinek hűtlensége viszont dühöt támaszt benne, és az ugyancsak odaadással készített ebédet megalázott nőiségében a szemétbe vágja.
A hetvenes években, amikor még készültek remek tévéfilmek, Dajkát sokszor láthattuk a képernyőn. Fellépett Márkus Lászlóval vagy akár Koós Jánossal énekes, táncos duettben, és micsoda fergeteges mulatságot tudtak csapni, Dajka már nem fiatalon, de kápráztató frissességgel. Sokat szerepelt a rádióban, tévéjátékokban.
Emlékezetemben maradt egy Török Gyula-írásból készült dramolett, A hamu alatt című. Három idős barátnő kávézgatva mereng a múlton, a férfiakat meséli, a férjeiket. Komlós Juci, Makay Margit, Dajka Margit. Dajka, akárha pajzán történetet hallana, kuncog, felkönyökölve a száját fedi, huncut nevetését takarja játékos ujjaival. És buja kis tüzek gyúlnak fénylő szembogarában. „Mondjátok csak” – ez van féktelenkedő kedvében. És egyszer csak kimondja az egyiknek: – Az uradnak nője volt! – Nem, az lehetetlen! Az ő urának?! Ki lett volna az?! Dajka megfeszíti derekát, tekintete kemény: – Én! – Nem igaz! Hazudsz! – kiáltja kétségbeesetten a barátnő, Dajka pedig rádupláz, mert odavágja a másiknak is (ha már olyan nagy szerelmet dédelgetnek ezek magukban): – És a tiednek is! – Aztán feláll ez a pompás, fekete kosztümös, kalapos, tüzes tekintetű, huncut mosolyú büszkén, s édes bűne terhével olyan gőggel vonul ki, mint ahogy hajdanán az elcsábított férfiakat hagyta ott. Elmegy emelt fővel, lassú vonulással.
Nagyszerű művész, nagyszerű ember volt. Soha nem alkalmazkodott a politikai rendszerekhez, a frontszínházzal is azért látogatta meg a harcoló katonákat, mert az életet akarta tartani bennük. Felrótták neki a háború után. Ott látta őt a doni vezérkar egyik tisztje, Lajtos Árpád. Nem kétséges, hogy beleszeretett a csinos művésznőbe. De csak sokára, a forradalom utáni időkben találkoztak újra. A feltámadt szerelemből halálig tartó boldog házasság lett. Dajka Margit 1986-ban hunyt el, férje még aznap önként követte őt a halálba.
Kossuth-díjas, kiváló és érdemes művész volt, de sok más kitüntetése mellett a legnagyobb, hogy színésztársai nemcsak szerették, tisztelték, de zseniális művésznek tartották.
Nyitókép: Dajka Margit A. Szurov Hajnal Moszkva felett című darabjában a Madách Színházban. Fotó: MTI/Magyar Fotó/Várkonyi László
