Bizonyára átrajzolja Székelyudvarhely városképét az a most emelkedő új iskolaépület, amely a város „korzójáról”, a főutcáról lesz megközelíthető. Sokat nem tudtam róla, és kíváncsiságomat csillapítandó az építkezési területre beszéltem meg találkozót a terveket készítő építésziroda vezetőjével, Várday Zsolttal. Az 1980-as évek high-tech kerékpárján, Peugeot-on érkezik, és nagy lelkesedéssel magyarázza a fék működését, amelyet úgy terveztek, hogy a bringán öt másodperc alatt kereket lehessen cserélni. Amióta ismerem, ugyanezzel a szenvedéllyel beszél a szakmájáról is. Szemében megjelenik a rajongás, lelkesedése magával ragad, ahogyan a többszintes, merész, egyedi tervezésű építmény funkcióit ecseteli.
Udvarhelyszék legfoglalkoztatottabb építészévé léptél elő, hiszen téged bíztak meg a székelyudvarhelyi és a rugonfalvi református templom, a lövétei népiskola, nemrég pedig a református kollégium több millió euróból épülő új iskolaépülete felújítási terveinek elkészítésével is. Mennyire véletlen, hogy az utóbbi évtizedben iskolák és templomok felújításával, tervezésével foglalkoztál?
Van abban sorsszerűség, hogy éppen ezek a munkák találnak meg. Csíkszereda az 1980-as években meghatározó szociális és urbanisztikai kísérlet helyszíne volt, és én „a haza építőtelepein” nőttem fel. Igazi „blokkos” gyerekként tíz négyzetméteres szobán osztoztam a bátyámmal, de volt egy ötödik emeleti erkélyünk, amely a Hargitára nyílt: el lehetett látni a Bilibók-pusztától az Egyes-kőig. Azt az erkélyt semmiért sem cseréltem volna el. Akkor épült a Szúnyog negyed is, így az építőtelepek jelentették számunkra a grundot: ott lopkodtuk a munkásoktól a hegesztéshez használt karbidköveket, hogy kipróbáljuk a robbantás különböző válfajait, és szedtük ki a falból a villanyszereléshez használt bergmanncsöveket, hogy háborúzhassunk velük. Kalandos volt.
Viszont a Petőfi iskola, amelyben tanultam, száz évnél is öregebb épületben működött. Benne ragadt valami a régi világból: a szagok, a hullámvonallá koptatott lépcsőfokok, a termek hangulata miatt olyan volt számomra, mint egy sziget. Álmodtam is akkoriban olyasmit, hogy az épület szigeten áll, ami egyre fogy. Ezeknek a kötődéseknek valószínűleg közük van ahhoz, hogy most műemlékek restaurálásával, megóvásával foglalkozom.
Szinte még a pályátok elején kezdtétek visszautasítani lakóházak, kereskedelmi jellegű épületek tervezését, mert a műemlékek jobban érdekeltek benneteket. Megengedheti magának ezt egy fiatal építész?
Nem luxus, hanem a túlélés feltétele, hogy megválogassuk, melyik felkérésre bólintunk rá. Ha egy építész mindent elvállal, felőrlődik, odalesz az alkotó energiája. Az első években az építészet teljes spektrumát kipróbáltuk, még tehén- és tyúkfarmot is terveztünk. Olyan megvalósíthatósági tanulmányokat készítettünk, amelyekből soha nem született épület, mert nem volt meg hozzájuk a valós szándék: csak azért készültek, mert a 2010-es évek első nagy uniós támogatási hulláma idején éppen ilyesféle funkciókra lehetett pályázni. Ezek a munkák arra voltak jók, hogy megtaláljuk a számunkra leginkább járható utat.
Két olyan korai munkátokra is emlékszem, amelyeket nagyra értékel a szakma: az egyik egy harangláb, a másik a parajdi lepkeház, amelyet azóta is százak látogatnak naponta. Hogyan születtek ezek?
Mindkettő szívügyünk volt, és bőven kínált lehetőséget a kísérletezésre. A lepkeház vidám történet: kedves ismerőseink, egy világutazó házaspár eldöntötte, hogy egzotikus lepkékkel szeretnének foglalkozni, és megfogalmazták, hogy ehhez olyan házra van szükségük, amely építészeti alkotásként értéket is közvetít. Az építkezés költségeinek előteremtéséhez családi összefogásra volt szükségük: a tervet csak lassan, sok apró lépésben lehetett megvalósítani. Az épületre pedig ma mindenki büszke.
A harangláb építésére az a gyülekezet kért fel, amelynek korábbi lelkésze előtt hitvesi fogadalmat tettünk Kingával. A közösség egy 18. századi fa harangláb mását látta volna szívesen, de ez az út járhatatlannak bizonyult, a kazánházból templommá alakított, tömbházakkal körülvett épület elé nehezen lehetett volna elképzelni. A tervvázlatunk az egyeztetéseket követően meggyőzte a presbitériumot: két, egymás felé hajló monolitikus tömböt álmodtunk meg, amely két, lángot óvó tenyérként is értelmezhető. Aztán néhány műszaki bravúrral létrejött a fabélletű beton harangláb, amely képes párbeszédet kialakítani a környezetével.
Az épülettervek mellett egyre több időt töltötök műemlékvédelemmel. Hogyan döntöttétek el, hogy időtök javát az örökségvédelemnek szentelitek?
Egyetemistaként a választott tanáromhoz, mesteremhez szegődtem dolgozni, és ott belecsöppentem a temesvári Terézia-bástya felújításába, restaurálásába. Rövid idő után koordinációs feladatokat kellett ellátnom, és ez alkalmat adott arra, hogy felülnézetből tekintsek a kihívásokra. A mesterképzésen is ez az irány érdekelt. 2003-ban Erasmus-programmal fél évre Nápolyba mentem. Megdöbbentő az ottani ellentmondásos helyzet. Világviszonylatban Olaszországban található a legnagyobb UNESCO-védelem alatt álló épített örökség, ám a lakók, noha tisztelik, nem kímélik az épületeket, így ott mára rettegetté vált a műemlékvédelmi hatóság.
Amikor 2009-ben hazatértünk Csíkszeredába, Tövissi Zsolt építész kollégám rögtön két olyan munkát ajánlott, amelyet műemléki környezetben kellett megvalósítani. Temesvárról hazatérve Csíkszeredában alapítottunk irodát, de a feleségemet, Kingát hazahúzta a szíve, így végül Udvarhelyen raktunk fészket. A református kollégium felújításának akkor, első lépésként csak a megvalósíthatósági tanulmányát készítettük el, de az épület körüli projektek végigkísérték az elmúlt tíz évünket. Ez az igazgatónak, Tőkés Zsoltnak köszönhető, aki remek gazdája a műemléképület-együttesnek. A kis lépések stratégiájával haladtunk előre: mindig éppen akkora anyagi keretet sikerült előteremtenie, amennyi a következő lépéshez elégséges volt. A tetőszerkezet után megújult a homlokzat, a hajdani kazánházat aulává alakítottuk, és átépítettük a fogadóudvart, amely meglepetésünkre a regionális építészeti biennálén a legjobb köztérért járó díjat kapta. Ma a kollégium bővítésén dolgozunk: az új, 3200 négyzetméteres, összetett funkciójú iskolaszárny építése már zajlik.
Mennyire adottak Romániában a törvényi feltételek a szakszerű műemlékvédelemhez?
2001 óta remek műemlékvédelmi törvényünk van. Ha sikerülne alkalmazni is, akkor garantált lenne az eredmény, de nem így van. Szerencsére mára több műemlékvédő közösség formálódott Erdélyben, olyan elhivatott szakemberekkel, mint Mihály Ferenc farestaurátor, Kiss Lóránd falkép-restaurátor, Fehér János művészettörténész, Köllő Miklós építész vagy Botár István régész, akik egyazon irányba próbálják terelni az örökségvédelmet. Elég korán rájuk találtam, és mára e közösség teljes értékű tagjának érzem magam. Igyekszünk elkerülni azt a kereskedelmi szemléletű építészeti gondolkodást, amellyel a diákok többsége kilép az egyetem falai közül.
Mivel kezdődik egy műemlék épület restaurálása?
Az előzetes dokumentálást követően célszerű a terepezés előtt vagy azzal egy időben beszélgetésre invitálni mindazokat, akik számára fontos a felújítandó építmény: templom esetében a lelkész mellett legyen ott a presbitérium minél több tagja, a gondnok, de még a harangozó is. Ilyenkor rendszerint elhangzik, hogy épített örökségünket megőrzésre kaptuk az elődeinktől, és elszámolással tartozunk róla az utódainknak. Ilyenkor mi, építészek a néma műemlék ügyvédei vagyunk.
A 20. század második évtizedéig a levéltári kutatások alapján tudunk következtetni az épületek előtörténetére. Gyakran előkerül egy-két későbbi dokumentum is, de ami az elmúlt évszázadban történt, arról a helyiek is tudnak mesélni. Ezután kezdődhet az ismerkedés az épülettel. Ezt úgy kell elképzelni, mint amikor leülünk beszélgetni egy idős emberrel: megkérdezzük, hogyan érzi magát, türelmesen végigvárjuk, míg elmondja, hol fáj, majd elmeséli a családja történetét, majd megtudjuk, hol élnek az unokák. És csak utána hozakodunk elő a kívánságainkkal. Erre még középiskolás diákként, egy felső-háromszéki néprajztáborban jöttem rá, ahol érdemes volt így viszonyulni az adatközlőkhöz.
Az analógia nagyon jól működik: a régi épületet is megkérdezzük, hogy van, a kutatások során minden elérhető adatot feltárunk, megpróbáljuk megérteni, mi miért épült úgy, ahogy, felállítjuk a diagnózist, majd megtaláljuk a gyógymódot a ház problémáira, és csak utána kérünk tőle high-tech világítást, padfűtést, kerekesszékes közlekedési lehetőséget. Ma már léteznek 3D-szkennerek: ötven-száz millió pontból álló felhővel lehet rögzíteni minden kiszögellést, mégsem spórolható meg a műemlékkel kettesben eltöltött idő.
Hogyan döntitek el, hogy a restaurálás folyamán mihez nyúltok hozzá és mit tartotok meg érintetlenül?
A legfőbb beavatkozási elv a reverzibilitás. El kell ismernünk, hogy nem vagyunk a teljes tudás birtokában, így meg kell adnunk a lehetőséget a későbbi korban beavatkozó, nálunk nagyobb tudású restaurátoroknak, hogy ugyanabból az állapotból indulhassanak ki, amelyből mi tettük. A felújítás mindenki részéről rendkívüli alázatot igényel. Elméleti oldalról szeretjük megközelíteni a feladatot: addig neki se kezdünk a műszaki beavatkozások tervezésének, amíg a különböző szakágakat képviselő restaurátorokkal közös koncepciót nem alakítunk ki. Kezdetben mindenki a saját szempontját érvényesítené: a régész az egész területet feltárná, a falkép-restaurátor minden négyzetcentiméternyi vakolat alá benézne, a farestaurátor megtartaná az eredeti, de roskadozó tetőt, a szerkezetmérnök pedig mindent megerősítene, hogy az épület túlélje a következő tíz földrengést is. A munka egy folyamatos alku, amelyet az építésznek kell irányítania. Elcsépelt analógia, de ő a karmester, aki a kellő mértékben bátorítja vagy visszafogja a szakembereket, és összehangolja a munkát.
Az épületfelújításra vonatkozóan néhány teljesen különféle irányba mutató iskola létezik Európában, és mint annyi másban, ebben is elkülönül az angolszász elv a latintól. A 19. század utolsó évtizedeiben ezen a területen is pontosan az zajlott le, ami a film történetében. 1895-ben a Lumière fivéreknek köszönhetően megszületett a tökéletes dokumentumfilm, Georges Méliès révén pedig a tökéletes fikció. Minden, amit azóta alkottak, valahol a két pólus között helyezkedik el. Az angol polihisztor, John Ruskin úgy vélte, hogy a régi épületeink a kulturális örökségünket jelentik, amelynek legnagyobb értéke a mester keze nyomát magán viselő anyag. A francia Eugène Viollet-le-Duc ezzel szemben úgy látta, hogy a gótikus katedrálisok hosszú, több generáción átívelő építési időtartama miatt torzult, majd a rá- és átépítésekkel tovább „szennyeződött” az eredeti, tiszta építészeti koncepció. Úgy vélte, az épületet abban kell segíteni, hogy közelebb kerüljön az eredeti építészeti szándék tisztaságához: a fölöttük elszállt évszázadok során eltorzult katedrálisokat az ideális formájukhoz kell visszaigazítani.
És ennek szellemében nekilátott bontani?
Pontosan. Lehámozta a barokkot a gótikus katedrálisokról. A közvélemény akkoriban kezdte az ókor és a kora középkor után a gótikát is megőrzésre érdemesnek tartani: gyakorlatilag lenullázta a történeti időt. Ez volt a másik véglet, amely Európa-szerte extrém rekonstrukciókat eredményezett. A II. világháború után a németek ehhez a doktrínához nyúltak vissza, amikor földig rombolt városaikat újra felépítették, így a német városokban új anyagokból, de a régi utcaképek illúzióját keltve régmúlt idők homlokzatai születtek újjá. A magyar restaurálás története a német irány szerint fejlődött: ma sem kap kellő hangsúlyt az eredeti anyag, a történeti idő. Ezzel szemben ható, érdekes fordulat, hogy az olasz felújítás az angol irányt képviseli. Olaszországban találjuk a legkifinomultabb restaurálási példákat, és ott születtek a legmeghatározóbb elméletek, mint amilyen Cesare Brandi történész-műkritikusé, aki a restaurálás kiváló teoretikusa volt. Ő elsősorban a falképek restaurálására dolgozta ki az elveit, de ezek tökéletesen alkalmazhatók épületekre is. Az az alaptézise, hogy a mű képének egyetlen hiteles hordozója az eredeti anyag, ezért csak az restaurálható, a kép nem. Ha a képet új anyag hordozza, az már történelemhamisítás. A restaurálás tulajdonképpen pengeélen táncolás az esztétikai és a történeti szempontok között. A temesvári egyetemen Brandi Teoria del Restauro című „bibliájának” szellemében formálódtunk, de egész Romániában ez a mű a felújítás és a restaurálás megítélésének alapja.
Mennyire különbözik a romániai és a magyarországi műemlékvédelmi megközelítés?
Annyira nagy a különbség, hogy például Cesare Brandi 1977-ben publikált művét le sem fordították magyarra. A magyar építész kollégák gyakran rácsodálkoznak a mi módszereinkre. Mi a rugonfalvi templom felújításakor is a Brandi-féle elvhez igazodtunk.
A munkátokat 2021-ben a román nemzeti építészeti biennálé zsűrije restaurálás kategóriában „ex aequo” nagydíjjal értékelte. Mivel érdemeltétek ezt ki?
A falkép- és a kőrestaurátorral hosszan elbeszélgetve közös nézőpontot alakítottunk ki arról, hogy a felismerhetetlenségig elpusztult román kori nyugati kaput milyen szintig restauráljuk. Hogy hol van az a határ, ahol még megtartja önazonosságát, de amelyen túl már eltörölnénk a múlt nyomait. Az is nehéz döntés volt, hogy mit engedjünk látni a töredékesen fennmaradt, a királyok imádását ábrázoló falképciklusból, és hogyan kezeljük a keretező falmezőket. Hogy hogyan mutassuk meg a korai vakolatokon és falszöveten megőrződött korábbi építési szakaszok, befalazott nyílások lenyomatait, amelyekből az értő szem minden további tájékoztatás nélkül kiolvashatja, mi történt a templommal az elmúlt nyolcszáz évben.
Folyamatosan többes számban fogalmazol. Ez azt jelenti, hogy valamennyi projekten a feleségeddel közösen dolgoztok?
Így van. Ezt a munkát nem lehet, de ha lehetne, sem volna érdemes egyedül végezni: a gondolatok párbeszédben fejlődnek egészségesen. A tervek alakulása során az őszintén megfogalmazott kritikai vélemény a legfontosabb iránymutató. Ebben kis csapatunk ifjú építésze, Nagy János is fontos szerepet kap. Ő egy újabb generációhoz tartozik, de a miénkkel összeegyeztethető a világképe.
Kíváncsi lennék, hogyan él két dudás egy házban. Hogyan készült el például az otthonotok terve? Azért is érdekel, mert a házatokat díjazta a BigSEE Architecture Award.
A saját ház megtervezése egyetlen építésznek is nagy kihívás, hát még kettőnek! Nyolc hónapig dolgoztunk rajta. Úgy gondolom, hogy a lakótér megtervezése az egyik legnagyobb felelősség. Számtalan kísérlet bizonyítja, hogy a közvetlen fizikai környezetünk milyen erős hatással van a pszichénkre. Az egyik legfontosabb elv, amit leszögeztünk, hogy kiirtunk a tervezésből minden öncélú építészeti gondolatot. Több, különböző tájolású köztes teret akartunk látni a ház körül; olyanokat, amelyek átmenetet jelentenek a kint és a bent között – erre szolgált régen a tornác, amely a meleg nyári napokon árnyékol, a télieken viszont beengedi az alacsony pályán haladó nap fényét és melegét.
A tetőt mindenképpen használni akartuk. A régi parasztházak hatalmas teteje még a gyermeket is elvarázsolja: minél meredekebb, annál inkább sátorra hasonlít, és mi nagyon szeretünk sátrazni. Amikor úgy tűnt, hogy már elkészült a végleges terv, összeszámoltuk a haszontalan közlekedőfelületeket, és rájöttünk, hogy túllőttünk a büdzsén, ezért kezdhettük elölről. Végül a szükséges és elégséges elvét követve a huszadik tervünk épült meg. A kertre néző hatalmas, osztatlan ablak lett a család végtelen felbontású televíziója, amelynek egyetlen csatornáján a kutyánk a főszereplő, ő pedig cserébe az üvegen át naphosszat kémlelheti a családi valóságshow-t.
Milyen a jó ház?
Peter Zumthor svájci építész válasza egyszerű: az a jó épület, amely nélkül el sem tudod képzelni a helyszínt. Tövissi Zsolt kollégám szokta mondani, hogy amikor lakóházat tervezünk, hol egy úri szabóval, hol egy kihallgatótiszttel kell azonosulnunk, mert számít, hogy mekkora a távolság a megrendelő bokájától a combtövéig, de az is, hogy milyen kedvtelései vannak, milyen gyakran, milyen körből érkeznek a vendégei. A tervezés hosszú, bonyolult folyamat. A ház nem más, mint a család legnagyobb ruhája, de sajnos a megrendelők túlnyomó többsége kihagyja a jó szabót. Olyan ez, mint az állami egészségügy: az orvosnak három perce van egy betegre, abból két és fél percbe telik, míg felkönyveli a páciens adatait, és csupán fél perce marad a kikérdezésre, a diagnózis és a gyógymód felállítására.
Szerencsére van ellenpélda: egyre több kirívóan újszerű, izgalmas házat látni Erdélyben.
Tény, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben valami történt ebben a régióban, amire a romániai és a magyarországi építészeti közvélemény is felfigyelt. Tíz-húsz év távlatából könnyebb lenne körülírni a jelenséget. Lehet, hogy valamiféle öntudatra ébredésről van szó, nem tudom. Majdnem egymástól függetlenül hasonló gondolatok születtek meg és materializálódtak épített formában a régió különböző pontjain. Elképzelhető, hogy ez a Zeitgeist eredménye. Felkeltette a kutatók érdeklődését is. Wesselényi-Garay Andor, a budapesti MMA építész teoretikusa például sokszor jár mifelénk, és próbálja elméleti oldalról megközelíteni a jelenséget, melyet ökoregionalizmus névre keresztelt. Szerinte Székelyföldön az a legszebb, hogy a települések elkezdődnek, majd rendesen véget is érnek. Az európai urbanizáció jelen állapotában ez tényleg különleges: Észak-Olaszország ma már egyetlen összefüggő, urbanizált zóna, a települések közötti tájat behálózzák a települések „kiszóródásai”. Mi még csak most kezdjük a jót elrontani.
Hogyan érzed: a munkád szempontjából jó helyre születtél?
Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy éppen itt, éppen ezzel a curriculummal a hátam mögött tudom végezni a munkámat. A műemlékek felújítása annyi kihívást rejt, amennyi erre az életemre biztosan elég, de akár még egy következőt is kitölthet.
Portréfotók: Kultúra.hu/Beliczay László. Épületfotók: Várday Zsolt
