„A túlélés feltétele, hogy az építész megválogassa, melyik felkérésre bólint rá” – Interjú Várday Zsolttal

Bizonyára átrajzolja Székelyudvarhely városképét az a most emelkedő új iskolaépület, amely a város „korzójáról”, a főutcáról lesz megközelíthető. Sokat nem tudtam róla, és kíváncsiságomat csillapítandó az építkezési területre beszéltem meg találkozót a terveket készítő építésziroda vezetőjével, Várday Zsolttal. Az 1980-as évek high-tech kerékpárján, Peugeot-on érkezik, és nagy lelkesedéssel magyarázza a fék működését, amelyet úgy terveztek, hogy a bringán öt másodperc alatt kereket lehessen cserélni. Amióta ismerem, ugyanezzel a szenvedéllyel beszél a szakmájáról is. Szemében megjelenik a rajongás, lelkesedése magával ragad, ahogyan a többszintes, merész, egyedi tervezésű építmény funkcióit ecseteli.

Udvarhelyszék legfoglalkoztatottabb építészévé léptél elő,
hiszen téged bíztak meg a székelyudvarhelyi és a rugonfalvi református templom,
a lövétei népiskola, nemrég pedig a református kollégium több millió euróból
épülő új iskolaépülete felújítási terveinek elkészítésével is. Mennyire
véletlen, hogy az utóbbi évtizedben iskolák és templomok felújításával,
tervezésével foglalkoztál?

Van abban sorsszerűség, hogy éppen ezek a munkák találnak meg. Csíkszereda az 1980-as években meghatározó szociális és urbanisztikai kísérlet helyszíne volt, és én „a haza építőtelepein” nőttem fel. Igazi „blokkos” gyerekként tíz négyzetméteres szobán osztoztam a bátyámmal, de volt egy ötödik emeleti erkélyünk, amely a Hargitára nyílt: el lehetett látni a Bilibók-pusztától az Egyes-kőig. Azt az erkélyt semmiért sem cseréltem volna el. Akkor épült a Szúnyog negyed is, így az építőtelepek jelentették számunkra a grundot: ott lopkodtuk a munkásoktól a hegesztéshez használt karbidköveket, hogy kipróbáljuk a robbantás különböző válfajait, és szedtük ki a falból a villanyszereléshez használt bergmanncsöveket, hogy háborúzhassunk velük. Kalandos volt.

Viszont a Petőfi iskola, amelyben tanultam, száz évnél is öregebb épületben működött. Benne ragadt valami a régi világból: a szagok, a hullámvonallá koptatott lépcsőfokok, a termek hangulata miatt olyan volt számomra, mint egy sziget. Álmodtam is akkoriban olyasmit, hogy az épület szigeten áll, ami egyre fogy. Ezeknek a kötődéseknek valószínűleg közük van ahhoz, hogy most műemlékek restaurálásával, megóvásával foglalkozom. 

Szinte
még a pályátok elején kezdtétek visszautasítani lakóházak, kereskedelmi jellegű
épületek tervezését, mert a műemlékek jobban érdekeltek benneteket.
Megengedheti magának ezt egy fiatal építész?

Nem
luxus, hanem a túlélés feltétele, hogy megválogassuk, melyik felkérésre
bólintunk rá. Ha egy építész mindent elvállal, felőrlődik, odalesz az alkotó
energiája. Az első években az építészet teljes spektrumát kipróbáltuk, még
tehén- és tyúkfarmot is terveztünk. Olyan megvalósíthatósági tanulmányokat
készítettünk, amelyekből soha nem született épület, mert nem volt meg hozzájuk
a valós szándék: csak azért készültek, mert a 2010-es évek első nagy uniós
támogatási hulláma idején éppen ilyesféle funkciókra lehetett pályázni. Ezek a
munkák arra voltak jók, hogy megtaláljuk a számunkra leginkább járható utat.

Két olyan korai munkátokra is emlékszem, amelyeket nagyra
értékel a szakma: az egyik egy harangláb, a másik a parajdi lepkeház, amelyet
azóta is százak látogatnak naponta. Hogyan születtek ezek?

Mindkettő szívügyünk volt, és bőven kínált lehetőséget a
kísérletezésre. A lepkeház vidám történet: kedves ismerőseink, egy világutazó
házaspár eldöntötte, hogy egzotikus lepkékkel szeretnének foglalkozni, és
megfogalmazták, hogy ehhez olyan házra van szükségük, amely építészeti
alkotásként értéket is közvetít. Az építkezés költségeinek előteremtéséhez családi
összefogásra volt szükségük: a tervet csak lassan, sok apró lépésben lehetett
megvalósítani. Az épületre pedig ma mindenki büszke.

A harangláb építésére az a gyülekezet kért fel, amelynek
korábbi lelkésze előtt hitvesi fogadalmat tettünk Kingával. A közösség egy 18.
századi fa harangláb mását látta volna szívesen, de ez az út járhatatlannak
bizonyult, a kazánházból templommá alakított, tömbházakkal körülvett épület elé
nehezen lehetett volna elképzelni. A tervvázlatunk az egyeztetéseket követően
meggyőzte a presbitériumot: két, egymás felé hajló monolitikus tömböt álmodtunk
meg, amely két, lángot óvó tenyérként is értelmezhető. Aztán néhány műszaki
bravúrral létrejött a fabélletű beton harangláb, amely képes párbeszédet
kialakítani a környezetével.

Az épülettervek mellett egyre több időt töltötök
műemlékvédelemmel. Hogyan döntöttétek el, hogy időtök javát az
örökségvédelemnek szentelitek?

Egyetemistaként a választott tanáromhoz, mesteremhez szegődtem dolgozni, és ott belecsöppentem a temesvári Terézia-bástya felújításába, restaurálásába. Rövid idő után koordinációs feladatokat kellett ellátnom, és ez alkalmat adott arra, hogy felülnézetből tekintsek a kihívásokra. A mesterképzésen is ez az irány érdekelt. 2003-ban Erasmus-programmal fél évre Nápolyba mentem. Megdöbbentő az ottani ellentmondásos helyzet. Világviszonylatban Olaszországban található a legnagyobb UNESCO-védelem alatt álló épített örökség, ám a lakók, noha tisztelik, nem kímélik az épületeket, így ott mára rettegetté vált a műemlékvédelmi hatóság.

Amikor 2009-ben hazatértünk Csíkszeredába, Tövissi Zsolt építész kollégám rögtön két olyan munkát ajánlott, amelyet műemléki környezetben kellett megvalósítani. Temesvárról hazatérve Csíkszeredában alapítottunk irodát, de a feleségemet, Kingát hazahúzta a szíve, így végül Udvarhelyen raktunk fészket. A református kollégium felújításának akkor, első lépésként csak a megvalósíthatósági tanulmányát készítettük el, de az épület körüli projektek végigkísérték az elmúlt tíz évünket. Ez az igazgatónak, Tőkés Zsoltnak köszönhető, aki remek gazdája a műemléképület-együttesnek. A kis lépések stratégiájával haladtunk előre: mindig éppen akkora anyagi keretet sikerült előteremtenie, amennyi a következő lépéshez elégséges volt. A tetőszerkezet után megújult a homlokzat, a hajdani kazánházat aulává alakítottuk, és átépítettük a fogadóudvart, amely meglepetésünkre a regionális építészeti biennálén a legjobb köztérért járó díjat kapta. Ma a kollégium bővítésén dolgozunk: az új, 3200 négyzetméteres, összetett funkciójú iskolaszárny építése már zajlik.

Mennyire adottak Romániában a törvényi feltételek a
szakszerű műemlékvédelemhez?

2001 óta remek műemlékvédelmi törvényünk van. Ha sikerülne
alkalmazni is, akkor garantált lenne az eredmény, de nem így van. Szerencsére
mára több műemlékvédő közösség formálódott Erdélyben, olyan elhivatott
szakemberekkel, mint Mihály Ferenc farestaurátor, Kiss Lóránd
falkép-restaurátor, Fehér János művészettörténész, Köllő Miklós építész vagy
Botár István régész, akik egyazon irányba próbálják terelni az örökségvédelmet.
Elég korán rájuk találtam, és mára e közösség teljes értékű tagjának érzem
magam. Igyekszünk elkerülni azt a kereskedelmi szemléletű építészeti
gondolkodást, amellyel a diákok többsége kilép az egyetem falai közül.

Mivel kezdődik egy műemlék épület restaurálása?

Az előzetes dokumentálást követően célszerű a terepezés
előtt vagy azzal egy időben beszélgetésre invitálni mindazokat, akik számára
fontos a felújítandó építmény: templom esetében a lelkész mellett legyen ott a
presbitérium minél több tagja, a gondnok, de még a harangozó is. Ilyenkor
rendszerint elhangzik, hogy épített örökségünket megőrzésre kaptuk az
elődeinktől, és elszámolással tartozunk
róla az utódainknak. Ilyenkor mi, építészek a néma műemlék ügyvédei
vagyunk.

A 20. század második évtizedéig a levéltári kutatások alapján tudunk következtetni az épületek előtörténetére. Gyakran előkerül egy-két későbbi dokumentum is, de ami az elmúlt évszázadban történt, arról a helyiek is tudnak mesélni. Ezután kezdődhet az ismerkedés az épülettel. Ezt úgy kell elképzelni, mint amikor leülünk beszélgetni egy idős emberrel: megkérdezzük, hogyan érzi magát, türelmesen végigvárjuk, míg elmondja, hol fáj, majd elmeséli a családja történetét, majd megtudjuk, hol élnek az unokák. És csak utána hozakodunk elő a kívánságainkkal. Erre még középiskolás diákként, egy felső-háromszéki néprajztáborban jöttem rá, ahol érdemes volt így viszonyulni az adatközlőkhöz.

Az analógia nagyon jól működik: a régi épületet is megkérdezzük, hogy van, a kutatások során minden elérhető adatot feltárunk, megpróbáljuk megérteni, mi miért épült úgy, ahogy, felállítjuk a diagnózist, majd megtaláljuk a gyógymódot a ház problémáira, és csak utána kérünk tőle high-tech világítást, padfűtést, kerekesszékes közlekedési lehetőséget. Ma már léteznek 3D-szkennerek: ötven-száz millió pontból álló felhővel lehet rögzíteni minden kiszögellést, mégsem spórolható meg a műemlékkel kettesben eltöltött idő.

Hogyan döntitek el, hogy a restaurálás folyamán mihez nyúltok hozzá és mit tartotok meg érintetlenül?

A legfőbb beavatkozási elv a reverzibilitás. El kell ismernünk, hogy nem vagyunk a teljes tudás birtokában, így meg kell adnunk a lehetőséget a későbbi korban beavatkozó, nálunk nagyobb tudású restaurátoroknak, hogy ugyanabból az állapotból indulhassanak ki, amelyből mi tettük. A felújítás mindenki részéről rendkívüli alázatot igényel. Elméleti oldalról szeretjük megközelíteni a feladatot: addig neki se kezdünk a műszaki beavatkozások tervezésének, amíg a különböző szakágakat képviselő restaurátorokkal közös koncepciót nem alakítunk ki. Kezdetben mindenki a saját szempontját érvényesítené: a régész az egész területet feltárná, a falkép-restaurátor minden négyzetcentiméternyi vakolat alá benézne, a farestaurátor megtartaná az eredeti, de roskadozó tetőt, a szerkezetmérnök pedig mindent megerősítene, hogy az épület túlélje a következő tíz földrengést is. A munka egy folyamatos alku, amelyet az építésznek kell irányítania. Elcsépelt analógia, de ő a karmester, aki a kellő mértékben bátorítja vagy visszafogja a szakembereket, és összehangolja a munkát.

Az épületfelújításra vonatkozóan néhány teljesen különféle
irányba mutató iskola létezik Európában, és mint annyi másban, ebben is
elkülönül az angolszász elv a latintól. A 19. század utolsó évtizedeiben ezen a
területen is pontosan az zajlott le, ami a film történetében. 1895-ben a
Lumière fivéreknek köszönhetően megszületett a tökéletes dokumentumfilm,
Georges Méliès révén pedig a tökéletes fikció. Minden, amit azóta alkottak,
valahol a két pólus között helyezkedik el. Az angol polihisztor, John Ruskin
úgy vélte, hogy a régi épületeink a kulturális örökségünket jelentik, amelynek
legnagyobb értéke a mester keze nyomát magán viselő anyag. A francia Eugène
Viollet-le-Duc ezzel szemben úgy látta, hogy a
gótikus katedrálisok hosszú, több generáción átívelő építési időtartama miatt
torzult, majd a rá- és átépítésekkel tovább
„szennyeződött” az eredeti, tiszta
építészeti koncepció. Úgy vélte, az épületet abban kell
segíteni, hogy közelebb kerüljön az eredeti építészeti szándék tisztaságához: a
fölöttük elszállt évszázadok során eltorzult katedrálisokat az ideális
formájukhoz kell visszaigazítani.

És ennek szellemében nekilátott bontani?

Pontosan. Lehámozta a barokkot a gótikus katedrálisokról. A közvélemény akkoriban kezdte az ókor és a kora középkor után a gótikát is megőrzésre érdemesnek tartani: gyakorlatilag lenullázta a történeti időt. Ez volt a másik véglet, amely Európa-szerte extrém rekonstrukciókat eredményezett. A II. világháború után a németek ehhez a doktrínához nyúltak vissza, amikor földig rombolt városaikat újra felépítették, így a német városokban új anyagokból, de a régi utcaképek illúzióját keltve régmúlt idők homlokzatai születtek újjá. A magyar restaurálás története a német irány szerint fejlődött: ma sem kap kellő hangsúlyt az eredeti anyag, a történeti idő. Ezzel szemben ható, érdekes fordulat, hogy az olasz felújítás az angol irányt képviseli. Olaszországban találjuk a legkifinomultabb restaurálási példákat, és ott születtek a legmeghatározóbb elméletek, mint amilyen Cesare Brandi történész-műkritikusé, aki a restaurálás kiváló teoretikusa volt. Ő elsősorban a falképek restaurálására dolgozta ki az elveit, de ezek tökéletesen alkalmazhatók épületekre is. Az az alaptézise, hogy a mű képének egyetlen hiteles hordozója az eredeti anyag, ezért csak az restaurálható, a kép nem. Ha a képet új anyag hordozza, az már történelemhamisítás. A restaurálás tulajdonképpen pengeélen táncolás az esztétikai és a történeti szempontok között. A temesvári egyetemen Brandi Teoria del Restauro című „bibliájának” szellemében formálódtunk, de egész Romániában ez a mű a felújítás és a restaurálás megítélésének alapja.

Mennyire különbözik a romániai és a magyarországi
műemlékvédelmi megközelítés?

Annyira nagy a különbség, hogy például Cesare Brandi 1977-ben publikált művét le sem fordították magyarra. A magyar építész kollégák gyakran rácsodálkoznak a mi módszereinkre. Mi a rugonfalvi templom felújításakor is a Brandi-féle elvhez igazodtunk.

A munkátokat 2021-ben a román nemzeti építészeti biennálé
zsűrije restaurálás kategóriában „ex aequo” nagydíjjal értékelte. Mivel
érdemeltétek ezt ki?

A falkép- és a kőrestaurátorral hosszan elbeszélgetve közös
nézőpontot alakítottunk ki arról, hogy a felismerhetetlenségig elpusztult román
kori nyugati kaput milyen szintig restauráljuk. Hogy hol van az a határ, ahol
még megtartja önazonosságát, de amelyen túl már eltörölnénk a múlt nyomait. Az
is nehéz döntés volt, hogy mit engedjünk látni a töredékesen fennmaradt, a királyok
imádását ábrázoló falképciklusból, és hogyan kezeljük a keretező falmezőket.
Hogy hogyan mutassuk meg a korai vakolatokon és falszöveten megőrződött korábbi
építési szakaszok, befalazott nyílások lenyomatait, amelyekből az értő szem
minden további tájékoztatás nélkül kiolvashatja, mi történt a templommal az
elmúlt nyolcszáz évben.

Folyamatosan többes számban fogalmazol. Ez azt jelenti, hogy
valamennyi projekten a feleségeddel közösen dolgoztok?

Így van. Ezt a munkát nem lehet, de ha lehetne, sem volna
érdemes egyedül végezni: a gondolatok párbeszédben fejlődnek egészségesen. A
tervek alakulása során az őszintén megfogalmazott kritikai vélemény a
legfontosabb iránymutató. Ebben kis csapatunk ifjú építésze, Nagy János is
fontos szerepet kap. Ő egy újabb generációhoz tartozik, de a miénkkel
összeegyeztethető a világképe.

Kíváncsi lennék, hogyan él két dudás egy házban. Hogyan készült el például az otthonotok terve? Azért is érdekel, mert a házatokat díjazta a BigSEE Architecture Award.

A saját ház megtervezése egyetlen építésznek is nagy kihívás, hát még kettőnek! Nyolc hónapig dolgoztunk rajta. Úgy gondolom, hogy a lakótér megtervezése az egyik legnagyobb felelősség. Számtalan kísérlet bizonyítja, hogy a közvetlen fizikai környezetünk milyen erős hatással van a pszichénkre. Az egyik legfontosabb elv, amit leszögeztünk, hogy kiirtunk a tervezésből minden öncélú építészeti gondolatot. Több, különböző tájolású köztes teret akartunk látni a ház körül; olyanokat, amelyek átmenetet jelentenek a kint és a bent között – erre szolgált régen a tornác, amely a meleg nyári napokon árnyékol, a télieken viszont beengedi az alacsony pályán haladó nap fényét és melegét.

A tetőt mindenképpen használni akartuk. A régi parasztházak hatalmas teteje még a gyermeket is elvarázsolja: minél meredekebb, annál inkább sátorra hasonlít, és mi nagyon szeretünk sátrazni. Amikor úgy tűnt, hogy már elkészült a végleges terv, összeszámoltuk a haszontalan közlekedőfelületeket, és rájöttünk, hogy túllőttünk a büdzsén, ezért kezdhettük elölről. Végül a szükséges és elégséges elvét követve a huszadik tervünk épült meg. A kertre néző hatalmas, osztatlan ablak lett a család végtelen felbontású televíziója, amelynek egyetlen csatornáján a kutyánk a főszereplő, ő pedig cserébe az üvegen át naphosszat kémlelheti a családi valóságshow-t.

Milyen a jó ház?

Peter Zumthor svájci építész válasza egyszerű: az a jó épület, amely nélkül el sem tudod képzelni a helyszínt. Tövissi Zsolt kollégám szokta mondani, hogy amikor lakóházat tervezünk, hol egy úri szabóval, hol egy kihallgatótiszttel kell azonosulnunk, mert számít, hogy mekkora a távolság a megrendelő bokájától a combtövéig, de az is, hogy milyen kedvtelései vannak, milyen gyakran, milyen körből érkeznek a vendégei. A tervezés hosszú, bonyolult folyamat. A ház nem más, mint a család legnagyobb ruhája, de sajnos a megrendelők túlnyomó többsége kihagyja a jó szabót. Olyan ez, mint az állami egészségügy: az orvosnak három perce van egy betegre, abból két és fél percbe telik, míg felkönyveli a páciens adatait, és csupán fél perce marad a kikérdezésre, a diagnózis és a gyógymód felállítására.

Szerencsére van ellenpélda: egyre több kirívóan újszerű,
izgalmas házat látni Erdélyben.

Tény, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben valami történt ebben a régióban, amire a romániai és a magyarországi építészeti közvélemény is felfigyelt. Tíz-húsz év távlatából könnyebb lenne körülírni a jelenséget. Lehet, hogy valamiféle öntudatra ébredésről van szó, nem tudom. Majdnem egymástól függetlenül hasonló gondolatok születtek meg és materializálódtak épített formában a régió különböző pontjain. Elképzelhető, hogy ez a Zeitgeist eredménye. Felkeltette a kutatók érdeklődését is. Wesselényi-Garay Andor, a budapesti MMA építész teoretikusa például sokszor jár mifelénk, és próbálja elméleti oldalról megközelíteni a jelenséget, melyet ökoregionalizmus névre keresztelt. Szerinte Székelyföldön az a legszebb, hogy a települések elkezdődnek, majd rendesen véget is érnek. Az európai urbanizáció jelen állapotában ez tényleg különleges: Észak-Olaszország ma már egyetlen összefüggő, urbanizált zóna, a települések közötti tájat behálózzák a települések „kiszóródásai”. Mi még csak most kezdjük a jót elrontani.

Hogyan érzed: a munkád szempontjából jó helyre születtél?

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy éppen itt, éppen ezzel a curriculummal a hátam mögött tudom végezni a munkámat. A műemlékek felújítása annyi kihívást rejt, amennyi erre az életemre biztosan elég, de akár még egy következőt is kitölthet.

Portréfotók: Kultúra.hu/Beliczay László. Épületfotók: Várday Zsolt