Majoros Sándor életművének jellemzői darabjai a mikrotörténelmi elbeszélések, vagyis a sorsdöntő eseményeket a hétköznapi emberek szemszögéből elmesélő művek, amelyeket a debütálásától kezdve szociografikus felhangokkal töltött meg a szerző. Ezek a második világháború, illetve a balkáni háború árnyékában játszódó történetek epizodikusak, megállnak önmagukban, szereplőik pedig gyakorta ugyanabból a közegből jönnek: szegény falusiak a vegyes lakosságú, magyarok, szerbek és bosnyákok lakta területeken.

Azonban az uralkodó témák és elbeszélésmódok mellett más típusúakat is találunk Majoros könyvei között. Például a szerző által is kísérletnek minősített Tranzitszállót, amely egy buszos kirándulás történetét meséli el a thriller zsánerének kellékeit hasznosítva. A kisregényben megírt horrornyaralás elbeszélése pedig a téma és a műfaj kölcsönös idegensége miatt Majorostól nem szokatlan módon humorral is telítődik.

Az alapszituáció szerint a turistabusz a végcél előtt még megáll egy helyen, ahol a nyaralók eltöltenek egy napot. A kísérteties atmoszféra megteremtése már itt kezdetét veszi azzal, hogy a település beazonosíthatatlannak van láttatva. Nemcsak azért, mert a házak teljesen egyformák, de azért is, mert az elbeszélő egyáltalán nem képes még azt sem megállapítani, melyik országban vannak – annyi mindenesetre kiolvasható a szövegből, hogy valahol a Balkánon szállnak meg.

A feszültséget csak fokozza, hogy a kisregény jó érzékkel afelől tematizálja a nyaralást, hogy olyankor nem vagyunk teljesen önmagunk. Azazhogy a stabil, ismert identitásunk felfüggesztődik, és ez a közöttiség egy másfajta köztes állapottal kerül párba akkor, amikor a busz egy köztes helyen áll meg pihenőre.

A szöveg így egyszerre mutat rá a turista és az őslakos kölcsönös, illetve a nyaraló saját magával szembeni idegenségére.

Az ittenieknek például fogalmuk sincs arról, milyen munkákat végeznek azok, akik tőlük több ezer kilométerre, a hegyek mögött laknak. Mi pedig, akik egy teljességgel ostoba tevékenységet űzni jöttünk ide, amit magunk között bárgyú módon úgy nevezünk, nyaralás, elképzelni sem tudjuk, miből lehet megélni ezen a pusztaságon. De a legnagyobb kelepce mégis az, hogy idefelé jövet kivédhetetlenül ránk ruházódik minden, ami itteni és elfelejtődik minden, ami otthoni. Egyszerre röhej és tragédia az, hogy most neki a saját munkájáról kéne beszélnie, úgy, hogy egy itteni lakos is megértse. Ha megkérdeznék tőle, mi az, amit otthon hagyott, és amihez a lehető legsürgősebben vissza fog térni, rövid gondolkodás után, mely maga lenne a legteljesebb reményvesztettség, azt mondaná, ez most mellékes, mert itt ötven fok meleg van, és ez ugyebár elképesztő.

A társas nyaralások azzal is járnak, hogy a megszokott identitásunk felfüggesztését követően automatikusan engedelmeskedünk a csordaszellemnek, vagyis együtt kezdünk mozogni a csoporttal, és alávetjük magunkat a szabályozásoknak. Például hogy mikor van az ebédidő vagy mely időszakban fürdőzhetünk. A horrorisztikus csavar pedig éppen azzal jelentkezik, hogy ez az eleve szokatlan, sőt kellemetlen összezártság, a tranzitban lét másokkal megszűnik: amikor a főhős a sziesztája végeztével felébred a szállodában, azt veszi észre, hogy mindenki eltűnt körülötte (a turistacsoport, a recepciós stb.). Egyedül maradt egy teljesen üres hotelben a törölközőjével és a bermudanadrágjával, és az első dolog, ami az eszébe jut, nem a legracionálisabb elmélet a helyzetre. Ugyanis arra gyanakszik, hogy átvitték őt a hotel egy hasonmásába. Mivel, mint a szöveg írja, minden ház nagyjából ugyanúgy néz ki a településen, erre még lehetne is esély.

Majoros kisregénye, felhasználva a sötét paradicsom, vagyis a rémálommá változott éden toposzát (és persze kifigurázva azt) a történeten és a thriller szüzsén keresztül alapvetően két irányban tesz fel kérdéseket.

Az egyik, hogy mi történik akkor, amikor az ember váratlanul egyedül marad, amikor hirtelen megvonják tőle a biztonságos közösséget – még akkor is, ha addig éppenséggel szabadult volna a többiektől. A másik pedig, hogy a turista felfüggesztett identitásában miként találja szemben magát és birkózik meg az idegenségérzettel. Az előbbihez tartozik az, ahogyan a főszereplő-elbeszélő megpróbálja kitalálni, mi történhetett a többiekkel: tréfát űznek vele, esetleg eltérítették a buszt? Majd ezt követően próbálja lokalizálni magát – mintha csak egy lakatlan szigetre került volna –, az útból következtetve a köztes célra; azon gondolkodik, átléphették-e már az Egyenlítőt, majd arra jut, hogy busszal két nap alatt ez lehetetlen. A fordulat a teljes elhagyatottságban ott állhatna be, amikor az elbeszélő meglát három embert, és próbálja kitalálni, melyik kultúrához tartozhatnak, majd arra jut, ha vallási fanatikusok, akkor mindegy is, hogy muszlimok vagy keresztények. A tőlük való félelem ezért ismét csak befelé fordítja, újra afelé hajtja, hogy meghatározza a saját helyzetét, és azon kezd gondolkodni, vajon délre vagy nyugatra indultak-e el eredetileg a busszal.

A legbiztonságosabbnak mindenesetre az tűnik a főhős számára, ha magára veszi a turista szerepét, és elkezdi vállalt idegenségében szemlélni az utcán mozgó helyieket: megpróbálja kitalálni, ki mi lehet. Ezzel pedig a thrillert a detektívregénnyel elemeivel kezdi ötvözni a szöveg, persze nem komolyan véve az ilyesfajta zsáneregyesítést. Az első konkrét nyomon alapuló azonosítás ugyanis meglehetősen alantas, tudniillik a főszereplő abból jön rá, hogy még Európában (és nem mondjuk a Közel-Keleten) van, hogy a mellékhelyiségre az van kiírva: WC. A latin betűk így meg is döntik például azt a feltételezését, hogy a buszt arab terroristák térítették volna el.  Amikor pedig találkozik a település polgármesterével, az egyszerre idézi fel Kosztolányi ismert Esti Kornél-novelláját a bolgár kalauzzal – amelyben az egymás nem értése mutogatások és félreértések sorozatában artikulálódik – és válik a balkáni vendégszeretetre vonatkozó sztereotípiák paródiájává. Bár a polgármester és felesége szívesen látják a turistát az otthonukban, a főhős mégis ügyetlenül viselkedik a vendégszerepben – nem képes azt maradéktalanul magára ölteni, egész egyszerűen azért, mert fogalma sincs, hol is van vendégségben.

„Az alig megkezdett papírrolni kétségbevonhatatlan bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy végső soron mégis keresztény országban van, mert ha mohamedánban lenne, a rolni helyett egy üveg víz árválkodna a kagyló mellett. A polgármester rögtön hadonászni kezdett, hogy a konstrukció sajnos nem működik, nézze csak, a zuhanyrózsa teljesen rozsdás, úgyhogy ne tápláljon hiú reményeket, már ha az esti tisztálkodás ennek tekinthető. Ha mindenáron mosdani vagy netán nagydolgozni óhajt, az ajtó mellett, a sarokban talál egy födővel letakart bádogvödröt, némi állott vízzel. Éljen vele beosztással.

Könnyű volt megérteni, hogy ez a vödrözés nem az élet megszokott rendje, hanem valami hiba történt a vízellátásban. Megértően bólogatott, és azt mondta, nem tudja, mire számíthat az elkövetkező órákban, de a zuhanyozást mindenképpen kihagyta volna, a hascsikarása pedig elmúlt, úgyhogy az ő részéről a vödör használatának nincs realitása.”

Sőt e faramuci helyzet a vendéglátásban rejlő általános erőszakra is fényt derít.

A polgármesterné tiszta lepedőt és friss huzatú párnát helyezett az ágyra, és ez csakis őmiatta történhetett, bár furcsállta, hogy a nemzetközi jogokkal megtámogatott vendégszobában jóformán lépni sem lehet a plüssállatoktól. […] Hiába bizonygatta neki, hogy egy mákszemnyit sem álmos, az asszony demonstratívan megpaskolta a párnát, majd kérdőn a férjére nézett, aki játékosan megfenyegette őt, mint egy haszontalan kölköt, hogy hátra köti a sarkát, ha nem engedelmeskedik, ami ugyebár fölért egy ultimátummal. Egyébként meg minek feszíteni a húrt? Ha azt mondják, aludjon, az alkalmazkodás szellemében lefekszik erre az agyonstrapált sezlonra, és meg se mozdul reggelig, pedig tán egy szemöldökszedő csipesszel is elfordíthatná azt a letört gombú potmétert.”

Aztán a kisregény végére összeáll a kép – amelynek egyik darabkája épp a fentebb citált vécéleöntés kálváriájában bújik meg –, és kiderül, hogy a köztes megálló egy oázis a homokos-sziklás Balkánon. Csak mivel egy bárány teteme eldugította a főkutat, az így előállt vízhiány miatt mindenki bezárkózott. Természetesen a turista főhősünk lesz az, aki segít kiemelni a bárányt onnan, ezzel megoldva a helyiek problémáját, s ez után már kevésbé tűnik félelmetesnek számára a környék.

De vajon azért érzi kevésbé kísértetiesnek a helységet, mert az emberek újra előmerészkedtek vagy azért, mert ténylegesen kapott egy közösséget annak köszönhetően, hogy tettével részévé vált a település életének, tehát győzedelmeskedett az idegenségérzetén, egyszersmind pedig felszámolta a turistaidentitását? A regényben ugyanis a főszereplő saját képzetalkotási mechanizmusai lepleződnek le, ahogyan egzotikus országként gondolja el azt a helyet, ahol tartózkodik, tranzitlétben az ismerős és az idegen között. És bár kétségkívül nem a Tranzitszálló Majoros legjellemzőbb vagy legszélesebb recepcióval rendelkező regénye, annyiban mégiscsak szervesen illeszkedik az életműbe, hogy a vendégjogról, a társaságról és az idegenségtapasztalatról van ennek is leginkább mondanivalója – igaz, nem a szerzőtől megszokott kontextusban és szüzséelemekkel.

Nyitókép: Guca, Trombitafesztivál. Fotó: Shutterstock/Fotokon

#a hét szerzője #olvasósarok