Manapság gyakran lehet az a benyomásunk, hogy átlagos, normális családról már nem lehet filmet készíteni – talán azért, mert maga az intézmény vált gyanússá, egy korábbi világ fájdalmas kényszereinek megtestesítőjévé, és nem utolsósorban unalmassá. Sokan tekintenek rá a polgári megállapodottság mintapéldájaként, mások szerint viszont csak látszat szerint idilli, valójában azonban az elnyomás eszköze, egy korábbi kor itt felejtett lelete – mint egy olyan konyhai eszköz, amelynek már senki sem ismeri az egykori funkcióját. Valaha az „emberré képző tábor” szerepét töltötte be, ám sem a gyerekek, sem a szüleik számára nem volt komfortos, és akkor a nagyszülőkről még nem is beszéltünk, akikkel a déli országokban hozzánk képest sokkal szívesebben laknak együtt az ifjabb nemzedékek – na az ilyesmi ma már a patri- és matriarchális avíttság mintapéldájaként kezelendő, hiszen az öregeknek tudvalevőleg idősotthonokban a helyük, ahol szakszemélyzet viseli el a rigolyáikat, és ahonnét már nem tudnak beleszólni a többiek dolgába.
Nem erőltethetik rá meghaladott elképzeléseiket a biológiai értelemben ugyan tőlük származó, ám értékeik szempontjából már szinte új univerzumban élő fiatalabbakra, és főleg nem képzelhetik azt, hogy továbbra is részei lehetnek az ő életüknek. Nem, nem: hiszen csupán az, hogy fizikailag még mindig élnek, nem bizonyítja, hogy társadalmi értelemben is jelen vannak, és hogy ehhez a jelenléthez joguk van. Joguk, ha valamihez, hát ahhoz van-lehet, hogy a feleslegességüket, korszerűtlenségüket végre észrevegyék, és ebből tanulva élni hagyják a többieket.
A Tűz a tengerparton legalább duplafenekű történet, és rafináltságát csak a humora múlja felül. Humora keserű, sőt sokan vélhetik akár bántónak, szarkasztikusnak is. Vélhetik, de nem lesz igazuk. Gyakran előfordulnak ugyanis olyan helyzetek, amikor már csak a humor fegyvere segít. A viccelődő szándéka ilyenkor semmiképpen sem az öncélú bántás, gúnyolódás, hanem annak biztosítása, hogy bizonyos jelenségekről egyáltalán beszélni lehessen. Azt is megkockáztatom, hogy adódhatnak olyan esetek, amikor nem lehet nem bántani (nem embert, hanem rossz trendeket, rettenetes közmeggyőződéseket, ártalmas beidegződéseket, amelyek ennek ellenére nemcsak hogy jónak, hanem megváltoztathatatlannak is mutatják magukat). Ez a film így tesz: bánt, de nagyon úgy tűnik, hogy végső elkeseredésében, és a reményt arra az időre tartogatva, amikor minden rossz, amit szorgos munkával a magunk tönkretételének érdekében felépítettünk, elpusztul majd, hogy aztán az alapjain valami jobba kezdhessünk bele. A tűz a film címében ennek ismeretében jelképes (de fizikai értelemben is fellobban).
Attól tartok, nehezen lehetne jobb családpárti filmet készíteni, mint ez, de sok-sok vitriolra volt szükség hozzá. Trükkök százaira. Több megdöbbentő, félelmetes vagy groteszk pillanatra. Sokkterápiára. Lehetetlen, mégis nagyon ismerős karakterekre, és úgy általában a családban létezés összes kellemetlen vonatkozására is.
Az anyuka/nagymama Montse felnőtt gyermekei által elhanyagolt, magányos, keserű, manipulatív minden lében kanál, aki mindenre képes annak érdekében, hogy egy kicsit többet törődjenek vele; harmincas fiát kifejezetten gyerekként kezeli, hogy az ő „kicsi fia” maradjon. David valóban nemigen rendelkezik egy érett ember ismertetőjegyeivel: tengő-lengő egzisztencia, óriáscsecsemő, aki popkarrierről álmodozik, de legalább tíz éve örök ígéret csupán, és éppen új barátnője van, ami gyakran megesik vele. Júlia, a nővére kétgyermekes anyuka, de nem élvezi: a férjét nem szereti igazán, a gyerekei idegesítik, és két éve egy most 22 éves pincér a szeretője. Carles, Montse elvált férje, gyermekeinek apja óriási svihák, szélhámos jogász, aki nemrég összejött a terapeutájával. Született bajkeverő, de akkora sarmőr, hogy Montse még mindig nem tudott beletörődni, hogy elhagyta.
Montse szól a gyerekeknek, hogy ki kell pakolni a tengerparti családi nyaralót, mert el akarja adni (az ő öröksége, így ő dönthet róla, hiszi tévesen). Útközben megállnak az anyukájánál, akihez csak ő ugrik fel – és holtan találja. Erről azonban senkinek sem szól, hanem mintha minden rendben lenne, visszaül az autóba a fiához és annak barátnőjéhez, hogy tizenöt év után újra a Costa Brava-i házba, családi boldogságuk egykori színhelyére induljanak, ahol a lánya és a családja már várja őket.
Ez a nyitány meghatározó, mivel Örkény Rózsakiállításához hasonlóan a halál felőli nézőpontba helyez bennünket. A nagy- és dédmama halálától fogva, amellyel már a tizedik perc körül szembesülünk, mindent a halál határoz meg itt, amelynek elkerülhetetlenségével szembesülve állítólag bölcsebbé válhatunk – mi, nézők ezt a történetet figyelve annak is érezzük magunkat, és némi kárörömmel figyeljük, hogyan készítik ki egymást a családtagok. A Tótékból is ismerős lehet a helyzet: egy karaktert már eleve csak holtan ismerünk meg, és a további cselekményre az ő hiánya nyomja rá a bélyegét, ám arról, hogy már elhunyt, csak egyvalaki tud – mint ahogy a Tót család is „feleslegesen”, a frontra küldött, elesett, ám általuk élőnek hitt fiú érdekében veti magát alá az őrnagy kínzásainak (azt, hogy már nem él, csak a bolond postás tudja). Ez itt ugyanolyan remek húzás, mint Örkénynél, mivel minden mondatnak nagyobb súlyt ad, és a cselekménynek is nagyobb tétje van így.
A Tűz a tengerparton legfőbb szerkesztési elve a „minél rosszabb, annál jobb”, az abszurditások végletekig fokozása, a helyzetek kiélezése, a család diszfunkcionalitásának újabb és újabb példákon való szemléltetése, eszméjének földbe döngölése. Már eleve az is hamis képzet, hogy itt egy család jön össze, hiszen ezek az emberek amúgy már nemigen törődnek egymással, és a régmúlton kívül szinte semmi sem köti össze őket. Sokunk számára lehet ismerős helyzet, amikor eltávolodott testvéreket egy ház eladásának terve hoz össze újra. Olyasvalami, ami a közös múltjukat testesíti meg, de már csak elhalványult emlékek helyszíne: az egykori összetartozás emlékeié. Montse – aki feltehetőleg nem teljesen normális – mestertervet agyalt ki, amelynek célja hazugságok és megtévesztés gátlástalan alkalmazásával a szétesett család újraegyesítése.
A Tűz a tengerpartont végignevetjük, de csak azért, mert ennyit lehetetlen egyfolytában sírni. A családtagok Montse mesterkedése révén összeverődnek a régi házban, és hozzálátnak a pakoláshoz, de nem várt vendég érkezik a volt férj és a testvérek apukája, Carles, valamint új barátnője személyében. Carles célja az, hogy Montsét lebeszélje a nyaraló eladásáról – erre azért van szükség, mert korábban átíratta a saját nevére, de ennek nem szabad kiderülnie, akkor ugyanis rászállna az adóhivatal, sőt talán még börtönbe is kerülne. A nagy dezinformációs együttlét azonban váratlan fordulatot vesz: ahelyett, hogy mindenki mindenkit sikerrel verne át, mint tervezték, mind lelepleződnek egymás előtt: az összes disznóságra fény derül. És még ennél is több történik: egy, a terapeuta Blanca által vezényelt meditációs gyakorlat (képzeld el, hogy minden ég körülötted; mire gondolsz, mit érzel, ki ment ki a tűzből?) révén az önbecsapásaikkal is szembe tudnak nézni, esélyt kapnak az újrakezdésre.
Ez így elég didaktikusan hangzik, de esküszöm, a filmben semmi szájbarágás nincs. Bővérű komédiát látunk, amely eltemeti és elsiratja a családot, de eközben ráébreszt, hogy úgy igazán semmi másunk nincs rajta kívül, hogy minden jót a családunktól kapunk – noha sok rosszat is –, így ha a családot elveszítjük, nem fogjuk érteni, kik vagyunk, és otthontalanok leszünk a világban. Vagyis ha egy csepp eszünk van, megmentjük. Gondoskodni kezdünk róla. A nagyszülőket például nem hanyagoljuk el, hiszen tudjuk: egykor majd bennünket is így fognak elhanyagolni az unokáink, ha nem változtatunk a trenden.
Ahhoz, hogy a családi találkozó létrejöjjön, Montse hazugságai kellenek, és nem is mindenki családtag a jelenlevők közül: a terapeuta Blanca és David új barátnője kilóg a képből, de az érdekből érkező volt férjet is csak nagy jóindulattal tekinthetjük családi fotóalbumba illő karakternek. És mégis: a „családi jellegű” együttlét már két rövid nap alatt kifejti gyógyító hatását. Vagyis – sugallja a film – a családi működéshez még klasszikus értelemben vett család sem kell: annyira mély bennünk a családra való vágy és képesség, a családi ősminta, hogy akkor élünk igazán, ha „családszerű” kapcsolatokban élünk. A családot semmivel sem lehet felváltani, viszont ideje lenne újra felfedezni.
Hogy ennyi bájt, humort, őrületet és mélységet egyetlen filmbe bele lehet sűríteni, azt hitetlenkedve figyeltem. Régi meggyőződésem, hogy a spanyolok és köztünk titkos szellemi-spirituális rokonság van: az abszurd és a groteszk nekik is anyanyelvük, ami náluk jelentős részben a Franco-diktatúra öröksége lehet. A kiváló forgatókönyv, a legapróbb részletekig precízen kidogozott helyzetek, a szereplők közötti erős kémia és a fergeteges bolondozókedv összeadódó hatása azt a képzetet kelti a nézőben, mintha maga a filmkészítés is a legnagyszerűbb mulatság lenne. A szereplőkre egyszerre érvényesek „a szomszédom is hasonló” és a „na, azért ilyen őrültek a valóságban nincsenek” reakcióink. A számunkra eddig ismeretlen színészeknek pedig – mintha a fogadott családtagjaink lennének! – a dilifutamot figyelve szinte észrevétlenül, de egy életre a rajongóivá válunk.
Fotó: Cirko
