„A költészet harmónia és logika és érzelem együttese, amely felfoghatóvá teszi a felfoghatatlant”– mondtad idén februárban, a Balassi Bálint-emlékkard átvételekor. Mindig jellemzett valamilyen költői eszmény? Változott-e a pályakezdő korszakhoz képest, módosult-e a költészet mibenlétéről való felfogásod az évek alatt?

Emlékszem, amikor a harmadik kötetem, az Esés után megjelent, az volt a reakció, hogy „megváltozott a költészetem”. Én ezt egyáltalán nem gondoltam így. Az történt, hogy első két kötetem inkább idealista, elvont, rajongó típusú verseket hozott, a harmadikban pedig sok volt a por, a troli, az albérlet. Számomra a verssel kapcsolatban mindig az volt a lényeges, hogy az adott pillanatban és körülmények között igaz legyen. Az ember változik, a tényezők változnak, de az, hogy a pillanatról legjobb tudásunk szerint és a lehető legőszintébben mondjunk valami maradandót, az mindig aktuális elvárás egy költővel szemben. Ezt régen is így gondoltam, most is így gondolom.

Általában nagy formai szigor jellemzi a verseid, precizitás, hagyománytisztelet. Nálad a vers alapja a forma? Hol kezdődik a jó vers, a te felfogásodban létezik-e lehetséges kritérium?

Szerintem van olyan, hogy jó vers, és mindenki nagyon pontosan tudhatja azt, hogy ő legalábbis mit tart jó versnek. Bár ehhez szükséges talán némi tájékozottság, olvasottság, elmeél, zenei fül – itt lehet, ugye, válogatni. Valamiféle hagyományban való gyökerezés kell. És aztán nagy probléma, hogy a sok jóvers-ideált kell-e vagy sem ütköztetni. Általában ütköztetik őket… Nincs nálam épp olyan nagy formaszigor, ha Babits-versekhez merészeljük pászítani a verseim, ez azonnal kitűnik. De úgy gondolom, hogy a vers fontos tartozéka a zeneiség, akár a dalszerűség, egyfajta könnyed mélység, amire jobbára csak a zene képes. Hogy a vers eredeténél közrejátszik a varázslat, ezért is a jó vers szerintem némiképp ráolvasásszerű. Ez a felfogás mostanában nem népszerű, mostanság talán azt tartják jó versnek, ami elgondolkodtat, meghökkent, vagy kiáll valami ügy mellett, azt hiszem. A jó vers legyen kissé megfoghatatlan, kissé érthetetlen, kissé tökéletlen, és fülbemászó. De legfőképpen igaz.

Fotó: Gáll Attila

A forma határozza meg a témát vagy fordítva?

Mindkettő és egyik sem. Nem tetszik nekem ez a kifejezés, hogy „meghatározza”. Ez olyan nemköltői. Inkább kölcsönhatásról beszélnék. Forma és tartalom kölcsönösen elbűvöli egymást, és ott születik a vers. Valami ilyesmi. Szerencsés esetben.

Tudtommal tolmácsként dolgozol. Könnyű összeegyeztetni a hivatalos munkád az irodalmi életben betöltött szerepeddel? Kilépni az egyikből és átlépni a másikba? Nincsenek súrlódások?

Az élet a súrlódásról szól. Tele van a padlás surlódással, hogy így mondjam. Nem könnyű, de nem is kell egyeztetni, az a két kör, ami a tolmácsmesterség és az irodalmi élet, csak nagyon ritkán találkozik, például könyvfesztiválon, de ott én sosem tolmácsoltam. Kábeltévés konferencián, cementgyártók seregszemléjén, üzletember-találkozón, embercsempészettel kapcsolatos belügyi fejtágítón, ilyen helyeken tolmácsoltam például. Ott senkit sem érdekelt, hogy miféle párhuzamos énje van a tolmácsoknak… És az utóbbi időben egyre kevesebbet dolgozom tolmácsként, kikoptam ebből a mesterségből. Volt egyszer egy JAK-tábor, ahol román költők kerekasztalát tolmácsoltam, és Szegő János feltett nekem egy kérdést, direkt azért, hogy hallja, ahogyan válaszolok, és utána fordítom saját magam… Muris volt.

A Balassi-karddal

Kolozsvár pezsgő, izgalmas kulturális élettel rendelkezik. Mi adja a város egyediségét, mit jelent neked, hogy ott élsz, hogy ott élhetsz?

Ez valahol máshol dől el. Egyrészt azt hiszem, olyan fajta vagyok, aki nem tud a gyökereitől elszakadni, többek között ezért is élek Kolozsváron, ahol születtem, iskolába és egyetemre jártam, most pedig így vagy úgy a kenyerem keresem. De éltem három évig Budapesten, három évig Bukarestben, egyszer két hónapig Oxfordban. És el tudom képzelni, hogy időnként máshol éljek – bár ez most teljesen lehetetlen – azzal a feltétellel, hogy aztán majd visszajövök, haza, Kolozsvárra. Ebben a városban talán az a legjobb, hogy kisvárosnak nagy, nagyvárosnak kicsi, és emiatt időnként majdnem olyan, mint a tao, az éltető közép. Megtartja az embert, ha az hinni és kapaszkodni mer benne. Ha járni tudja ezt az utat, ami Kolozsvár. A se nem kicsi, se nem nagy várost.

László Noémi Kemény Istvánnal beszélget a kolozsvári Bulgakovban 2015-ben
Fotó: Szabó Tünde

Gyakran közölsz írásokat a Helikonban, a versrovatot is szerkesztetted. Hogy látod, milyen szerepet kíván betölteni a lap a helyi kulturális életben, milyen szerepet tölt be?

Erdélyben nincs irodalmi hetilap, és ehhez a fogalomhoz talán a Helikon áll legközelebb, a maga évi 24 lapszámával. Igyekszik valamiféle hidat képezni a magasirodalmi eszmék és az irodalmi-művészeti kaleidoszkóp közt. Számomra a Helikonban mindig a műhely-jelleg volt a legértékesebb, ahogyan ez a szerkesztőség képes volt a vonzáskörébe tartozókat közösséggé kovácsolni és összetartani. A mai időkben ez felbecsülhetetlen érték, és ha ennek az elvárásnak a lap továbbra is megfelel, az mindenképp roppant teljesítmény.

Az írás mellett műfordítással is foglalkozol. Hat a kortárs román költészet rád, a nemzedéked költőire, bír-e inspirációs erővel?

Tagadhatatlanul van hatás, de ami inkább befolyásolja azokat, akik románul is olvasunk kortárs irodalmat, az valószínűleg a mai román irodalom sarkalatosan más eszmei és földrajzi irányultsága. Azt hiszem, egészen másra és máshogyan figyelnek, mint ahogyan azt mi a birodalmi kultúrkörben megszoktuk. Mindig az volt az érzésem, hogy a román irodalom sokkal nyitottabb, sokkal világirodalmibb, mint a mienk. Mintha többen olvasnának több mindent és több nyelven, hozzánk képest. Mintha ők a mindenséget csodálnák, miközben mi a köldökünket bámuljuk. Bár ne lenne igazam!

Fotó: Gáll Attila

„Az elmúlt rendszerben gyerekként megtanultam, de sok korban sok helyen sok gyerek jóval keserűbben is megtanulta már, hogy bizonyos tekintetekben az ember maga is jószerével csak lom, könnyedén felcserélhető, behelyettesíthető, továbbadható, elveszíthető, felszámolható dolog, csak mennyiségként, minőségként cseppet sem számon tartott adat” – írtad. A járvány kialakította krízishelyzetben felértékelődik-e az ember, akár úgy, hogy a minőség felé fordulással, kapcsolatai elmélyült tisztázásával vészeli át a következő heteket, vagy ellenkezőleg, pusztán a fogyasztás megtorpanása, az adattá, termékké csökkent élet tehetetlensége történik meg velünk?

A bezártság jó alkalom a dolgok értékelésére, átértékelésére, bár kérdés, hogy kinek van ilyenkor ereje gondolkodni. Egy kedves ismerősöm évődött, hogy vajon a járvány eredménye látványos népszaporulat vagy a válások számának látványos ugrása lesz-e. Mondtam neki, hogy valószínűleg mindkettő. A fogyasztás, azt hiszem, nem csökken, csak más frontokra vonul, de erről nem tudnék itt érdemben értekezni. Aki tehetetlen, az most is tehetetlen, aki feltalálja magát, azt a karantén nem töri le. Hiszek az emberi lélekerőben, találékonyságban, derűben. De azért, valljuk be, nehéz ilyen körülmények között mindent jól, tapintatosan, hatékonyan és humánusan csinálni…

Hozott nálad valamilyen gondolkodásbeli változást az Európát is sújtó koronavírus?

Kicsit szégyellem, hogy mi jár a fejemben, de azért elmondom. Az a véleményem, hogy túlságosan félünk a haláltól. Nem csupán a magunkétól, hanem elsősorban a másokétól, a szeretteink elveszítésétől félünk. Ragaszkodunk, de csak akkor, amikor kiderül, hogy valamit elveszíthetünk. Amíg az orrunk előtt van, addig föl sem tűnik. Akinek az a sorsa, hogy elmenjen közülünk, az elmegy. És ha a mi sorsunk, hogy elmenjünk, elmegyünk, és kész. Hatalmas hírverést csapnak most a vírushelyzet körül, miközben senki sem szellőztet folyton statisztikákat arról, hogy egy-egy országban bizonyos időszakokban naponta hányan halnak meg influenzában, autóbalesetben, rákbetegségben, szívinfarktusban, agyérgörcs miatt, ételmérgezésben, orvosi műhiba következtében, a szülészeten, és így tovább. És Szíria, és a tsunami-sújtotta területek, a szenvedélybetegek, a kurdok… folytassam? Ez most egy kivételes helyzet, mert állandóan mindenki mindent tud vagy tudni akar róla. Ha mindenről mindig ennyit „tudnánk”, mint most a koronavírusról, megbolondulnánk. Az emberek egyrészt nem veszik komolyan, felelőtlenül viszonyulnak a helyzethez, másrészt pedig túl komolyan veszik. Az élet veszélyes és bizonytalan dolog, és már nagyon elfelejtettük ezt.

Ha ismét nyugodt időszak következik, milyen tervek, kötetek foglalkoztatnak?

Nemsokára megjelenik egy verseskötetem, Műrepülés címmel, Kürti Andrea illusztrációival a csíkszeredai Gutenberg kiadónál. Van egy meséskönyv-tervem, egy verseskötet-tervem, és van még egy korábbról felgyűlt versanyag, amit kötetbe kellene szervezni, csak nem merek vele szembenézni. Tervem mindig több van, a megvalósítással szoktak nálam bajok lenni.

Nyitókép: Angyalosi Bea