„A hagyományokat megőrizve, új energiákkal szülessen újra a színház, mely erőteljes, friss, mai hangon tud szólni közönségéhez” – ezzel a küldetéssel kezdte meg 2009-ben regnálását a Vígszínház direktoraként Eszenyi Enikő.
Az idei színházi szezont két impozáns darabbal, A nagy Gatsby és a Honderű előadásokkal nyitották. A Vígszínház, a Pesti Színház és a Házi Színpad előadásai estéről estére teltházasak, ami azt jelenti, hogy napi 1700 néző érdeklődésére tartanak számot. Hogyan alakítják ki egy-egy év repertoárját? Hogyan tudják felmérni, hogy mi iránt nyitott és érdeklődő a közönség?
A Vígszínháznak hűséges és érzékeny közönsége van, kíváncsiak ránk, értik a törekvéseinket. A műsor összeállításánál fontos az a tapasztalat és tudás, amire az elmúlt harminchat évben szert tettem. Megkerülhetetlen szempont, hogy reflektáljunk olyan társadalmi problémákra, amelyek körülöttünk zajlanak. Mindenkor figyelembe vesszük a társulat összetételét, és olyan alkotóművészeket hívunk, akikkel tudunk együtt gondolkodni és inspirálóan hatnak a társulatra. Célunk, hogy értékes drámai műveket játsszunk sok ember számára. Számos alkalommal rendeztem külföldön, több olyan művészbarátom van a világban, akikkel gyakran beszélgetek a színház jelenéről és jövőjéről, és nyilván ez is nagyban kihat a Vígszínház műsorpolitikájára. Legvégül támaszkodom a megérzéseimre, mert hiszek a női intuícióban.
A Jóembert keresünk is telitalálatnak bizonyult, olyan népszerű volt, hogy alig lehetett rá jegyet kapni. A darabban ön egy fiatal, tiszta lelkű lányt és annak idős, gonoszkodó nagybátyját is játszotta. Hogyan építette fel a két, egymástól teljesen eltérő karaktert?
Sen Tét mindenki kihasználja és élősködik rajta, ezért megteremti Sui Tát, akiről elhiteti a többiekkel, hogy a gazdag nagybácsija. Bertolt Brecht így két bravúros szerepet írt egy színésznőnek, hiszen az előadás folyamán ezt a kettőt kell váltogatnom. Ez mind fizikailag, mind szellemileg nagyon megerőltető. És még egy nagy teherrel jár a szerep megformálása: előadás közben folyamatosan át kell öltözni. Amikor a férfi maszkom elkészült – kopasz fej, szemüveg – nem néztem tükörbe, hogy ne tudjam magamról, hogy nézek ki. Ezt az információt másoktól igyekeztem begyűjteni. Fehér öltönyben járkáltam a színház folyosóin, és megfigyeltem azokat az érzeteket, amiket a körülöttem lévők reakcióiból leszűrtem.
Csak ez után néztem bele a tükörbe.
A legárulkodóbb a nyakam volt, ezért válltömésekkel megrövidítettük. Majd látva magamat, igyekeztem megteremteni Sui Ta férfi gesztusait. Ehhez felidéztem magamban édesapám mozdulatait, de nagy segítségemre volt még Páger Antal és Tordy Géza férfias mozgáskultúrája is. Mivel a férfiaknak mélyebb a hangjuk, elkezdtem rekedten beszélni, de nagy veszély volt, hogy lerekedek és nem lesz hangom. Abban viszont biztos voltam, ha a figura identitását megtalálom, és ahhoz a megfelelő hangot is, az annyira a szerepé lesz, hogy én magam be sem rekedek tőle. Így is lett. Három díjat is elnyertünk a Pécsi Országos Színházi Találkozón. Örülök, hogy a nézők, a kritikusok és a POSzT zsűrije is jutalmazta az alakításomat.
Valóban megtörtént, hogy egy előadás során – amikor egy jelenetben meg kellett ennie a kellék virágcsokrot – szegfű helyett más virágot adott a kellékes, és ön kisebb mérgezést kapott?
A Szent Johanna címszerepét játszottam. Johannát az udvarba kísérik, ahol virágcsokrot kap. Taub János, a nagyszerű rendező kitalálta, hogy mivel Johanna már nagyon éhes, kezdje el enni a virágcsokrot. A virágok között, amit a kezembe adtak, mindig volt fehér szegfű, azt kezdtem enni. Az egyik este új kellékes jött, gyors öltözés után éppen beértem a színpadra, kezembe adták a csokrot, megkaptam a fejgépet, és elkezdtem mondani a monológot. Láttam azonban, hogy ez nem a szokásos csokor, ebben liliom és nőszirom van, de fehér szegfű nincs. Most melyiket egyem? Eszembe jutott Gerard Philipe egyik híres filmje, amiben úgy halt meg a szerelmes nő, hogy rengeteg liliomot tettek a hintójába; akkor a liliomot inkább meghagyom... Más választásom nem volt, maradt a nőszirom. Elkezdtem enni a kék virágot, nagyon finom édes volt. A hezitálással viszont értékes másodperceket vesztettem, ezért nem nyeltem le a virágot, hanem visszaköptem a csokorba. Később ez lett a szerencsém. Már a szünetben égett a szám, próbáltam vízzel, majd tejjel enyhíteni, de nem használt. Elkezdődött a második felvonás, addigra már alig bírtam beszélni, kapkodtam a levegőt, amikor Johannától bocsánatot kérnek a Mennyországban, én már az ájulás szélén voltam. Végigjátszottam az előadást, de a tapsra már nem tudtam kimenni. Azonnal bevittek a kórházba, ahol bent kellett töltenem egy éjszakát. A gyors orvosi segítségnek köszönhetően nem lett nagy baj.
Rendezőként jelenleg mi foglalkoztatja?
A Mágnás Miska. Közel húsz éve nem volt a Vígszínházban operett. Rajongok ezért a műfajért, mégpedig azért, mert a dráma és a humor, a szenvedély és a helyzetkomikum ugyanolyan erővel van benne jelen. Ehhez társul a zene, ami halhatatlan, hiszen az előadásban elhangzó dalokat mindenki kívülről fújja. Ez így együtt nagyon különleges érzetet hoz létre a nézőben, hol nevet, hol összeszorul a szíve, hol pedig elandalítja. Egyedi lesz a színpadkép, egy kukoricatábla a Vígszínház közepén. Ez a gyerekkoromat juttatja az eszembe, azt a vidéket, amihez annyira kötődöm, az ottani embereket.
A másik darab pedig a Lulu, ami a női lét határait feszegeti. Az erotika, a dráma és a groteszk hármas egységét vagy olykor különböző irányba mutatását boncolgatjuk. Először dolgozom Kolozsvárott, ami rendkívüli élmény. Mind a két előadásban nagyszerű munkatársak segítenek, és kitűnő színészekkel dolgozhatok.
Az ön szárnyai alatt ért be a Vígszínház hosszas küzdelme: Magyarország egyetlen színházaként az Európai Színházak Uniójának tagja lett. Ezzel milyen új perspektíva nyílt meg a Vígszínház, illetve a magyar színházi világ előtt?
2015 júniusában az Európai Színházak Uniója (UTE) a Vígszínházat művészi eredményei és nemzetközi elismertsége révén teljes jogú taggá választotta, így jelenleg egyetlen hazai színházként képviseli Magyarországot a jelentős szervezetben. Ez az elismerés nem csupán felelősséget és óriási figyelmet jelent számunkra, része lettünk a nemzetközi vérkeringésnek, és számos új lehetőség megnyílt előttünk. A tagok intenzív, közös alkotómunkát folytatnak. 2018-ban az UTE közgyűlésének a Vígszínház adott otthont, Európa legnagyobb és legnevesebb színházainak képviselőit, világhírű színházi szakembereket köszönthettünk Budapesten. 2019 szeptemberében pedig az UTE támogatásával valósul meg az Európában is egyedülálló, fiatal színházi rendezőknek meghirdetett workshopunk, a Classperimental, aminek szakmai vezetője vagyok.
Hogyan összegezné az elmúlt éveket, megvalósultak az elképzelései mint színésznő, rendező és igazgató?
A Vígszínház nem csak Budapesten, nemcsak Magyarországon, hanem Európában is tájékozódási pont lett.
Ezt a célt tűztem ki tíz évvel ezelőtt, és örülök, hogy sikerült megvalósítani. Előadásainkkal beutaztuk a világot, vittük a magyar kultúra és a Vígszínház jó hírét, voltunk Koreában, Kínában, Oroszországban, Izraelben, Szlovákiában, Csehországban, Németországban, Székelyföldön és még számos helyen. Jó érzéssel tölt el, hogy a nemzetközi színházi világban nagyon sok barátunk és alkotótársunk van, aki figyel ránk és szeret bennünket. Az egyik legnagyobb büszkeségem, hogy itt járt a Vígszínházban Robert Wilson, az egyik legkiemelkedőbb alkotó, akivel volt alkalmam együtt dolgozni, és az általa rendezett előadást a Vígszínház közönsége is láthatta. Kiemelt eredmények sorakoznak mögöttünk, amelyeknek természetesen örülünk, de ezzel párhuzamosan a jövő felé is tekintenünk kell. Folyamatosan azon dolgozunk a Vígszínház társulatával közösen, hogy a hagyományokat megőrizve, új energiákkal szülessenek olyan nagyszerű előadások, melyek erőteljes, friss, mai hangon tudnak szólni a közönséghez.
Nyitókép: Dömölky Dániel
Forrás: Előadóművészeti Jogvédő Iroda
