A világ legjobb helye

A
Könyv, Könyvtár, Könyvtáros című folyóirat 2019. júniusi különszámában Szép
a mi kis falunk címmel hosszú tanulmánya jelent meg ráckeresztúri
munkájáról. Ebben szerepel az a kedves kis epizód, hogy az Országos Könyvtári
Napokon egy kislány így lelkendezett önnek: „A könyvtár a legjobb hely a
világon! Mármint ez a könyvtár. A mi könyvtárunk.” Hogyan jut egy gyerek ilyen
felismerésre? Mit tehet egy könyvtáros annak érdekében, hogy sokan érezzenek
így?

Fontos, hogy a gyerekek mit látnak otthon, hogy a szüleik olvasnak-e, járnak-e könyvtárba. A tanító nénik a másodikosokat át szokták hozzánk irányítani, és mivel az iskola és a könyvtár épülete szomszédos egymással, a gyerekek gyakori látogatók nálunk. A könyvtárismereti órák is hasznosak lehetnek ebből a szempontból, néhányszor magam is tartottam ilyeneket.

Azzal
próbálom a könyvtárat népszerűsíteni, hogy minden hónapban nyereményjátékot
hirdetek a gyerekeknek. Feladatlapot készítek egy-egy évforduló vagy világnap
kapcsán, amit elvihetnek, kitölthetnek, és akik visszahozzák, apróbb nyereményt,
emléklapot kapnak. Nemegyszer a könyvtárban töltik ki, ami szintén hasznos,
mert olyankor sokat turkálnak a könyveink között, hogy a válaszokat
megtalálják. De én azt is szorgalmazom, hogy vigyék haza, és kérjék a szüleik
vagy a nagyszüleik segítségét. Az önkormányzat és magánszemélyek is támogatják a
törekvéseinket, a helyi lakos Herkliné Marika például rendszeresen általa, papírfonás-technikával
készített tárgyakat ajánl fel nyereménynek.

A kisdiákok azért is kedvelik a könyvtárat, mert rendszeresen jöhetnek hozzánk kézműveskedni, például az újrahasznosítás jegyében sünit vagy teknőst készíteni műanyag palackból. Az iskolainál kötetlenebb légkör, az alkotás szabadsága, öröme lehet számukra a fő vonzerő. Az alsósok gyakran elüldögélnek a babzsákfoteljeinkben, felolvasnak egymásnak, és úgy általában otthon érzik magukat nálunk.

Tanulmányának
fontos gondolata, hogy változóban a könyvtár és a könyvtárosok szerepe. Mit
jelent ez pontosabban?

Az
internet és az okoseszközök elterjedése miatt a lexikonjainkat, kézikönyveinket
már nemigen lapozgatják, beszélgetni viszont sokan bejönnek. Másrészt egyre
többször kérik a segítségünket mindenféle ügyes-bajos dologban. Nyomtattam én már
tébéűrlapot, repülőjegyet, sőt egyszer még a vizslatenyésztők klubjának
belépési nyilatkozatát is! „Tudtam, hogy hozzád kell jönnöm!”, mondják ilyenkor,
és nemegyszer megkérdezik azt is, mivel tartoznak. Ilyen esetben mindig azt
kérem, hogy iratkozzanak be a könyvtárba (ami ingyenes).

A fiatalok sokszor azért is bejönnek, hogy megkérdezzék, hogyan kell önéletrajzot írni. Fényképet készítek róluk hozzá, és az önéletrajz megírásában is számíthatnak rám. Könyvtárosként kötelességem az olvasók kiszolgálása, és mit tehetnék, ha nem az Elfújta a szélt keresik, hanem mondjuk a házuk tulajdoni lapjához szeretnének hozzájutni… Igyekszem a gondjaikra megoldást találni. Máskor esetleg már olvasóként térnek majd vissza.

A könyvtáros ízlésformáló szerepében töretlenül hiszek. Egyrészt azért, mert az olvasóink gyakran tanácstalanok, és maguk kérnek tőlem ötleteket, hogy mit kölcsönözzenek ki, másrészt mert látom a gyerekek lelkesedését, amikor egy-egy írót hívok vendégségbe, és már hónapokkal korábban elkezdem nekik a könyveit ajánlani. A tudat, hogy élő íróval találkozhatnak, beszélgethetnek, nagyon feldobja őket. Jó volt látnom azt is, hogy amikor egy biológus-gyógynövényszakértő jött előadást tartani, mennyire figyeltek, és milyen okosakat kérdeztek tőle. Jó olvasásra és könyvtárba járásra ösztönzők számukra a versenyek, például a kecskeméti könyvtár által szervezett Kölyökolvasó, vagy az olyasfélék, mint a miénk, amely egy Kertész Erzsi által elkezdett mese folytatására kérte a gyerekeket. Egyikük már annyira lelkesedik a könyvtárért, hogy otthon könyvtárosat játszik: katalóguscédulákat ír, és a nagymamájával eljátszatja, hogy könyvet kölcsönöz tőle.

A járvány miatt hónapokig zárva voltunk. Aznap, amikor újra kinyitottunk, egy kislány bejött, nagyot szippantott a levegőbe, és felkiáltott: „Úgy hiányzott már a könyvek illata!” A polgármester asszony szerint is a könyvtár az egyik legjobb, legmeghittebb hely a faluban. És tesz is érte, hogy az legyen: eddig évente több alkalommal is vásárolhattunk új könyveket az önkormányzat támogatásával. 2015-ben csatlakoztunk a könyvtárellátási szolgálató rendszerhez, így negyedévente érkeznek új könyvek, és folyóiratokra is előfizethetünk. Igyekszünk az olvasók igényei szerint alakítani a könyvállományt.

A
bátyám pár évvel ezelőtt Gárdonyi A lámpás című regényének tanítójáéhoz
hasonlította a Ráckeresztúron betöltött szerepemet, aki mindent elkövet, hogy a
tudás fényét az emberek közé vigye.

Kik
a könyvtár leggyakoribb látogatói?

Mint
már az eddigiekből is kiderült, a gyerekek, közülük is a nyolc–tizenkét évesek.
Dél és kettő között akár tízesével is átjönnek az iskolából. A nyugdíjas korosztály
főleg a romantikus regényeket kedveli: Fejős Éva, Danielle Steel, Fábián Janka,
R. Kelényi Angelika, Hedwig
Courths-Mahler és Nicholas Sparks műveit keresik legtöbbször, gyakran konkrét
könyveket. Ami nincs meg, megrendeljük, vagy könyvtárközivel átkérjük a
székesfehérvári könyvtárból.

A középiskolások főként a kötelező olvasmányokért jönnek, a kismamákat a védőnő irányítja hozzánk babás könyvekért, és az is előfordul, hogy anyuka vagy apuka érkezik gyerekkel, gyerekekkel együtt. Olyankor aztán nagy a tanakodás, hogy melyik lurkó mit szeretne, és ha éppen ugyanazt, néha veszekedés is lesz a dologból, amit anyunak vagy apunak kell elsimítania.

Amit eddig elmondott, annak alapján ön jóval szélesebb feladatkört
tulajdonít a könyvtárosnak, mint ez általános: valóságos intézménynek,
közösségépítőnek tekinti. Mi teszi ennyire elkötelezetté?

2017-ben csatlakoztunk a Közösségek Hete programsorozathoz, és
szabadtéri kiállítást rendeztünk a ráckeresztúri civil szervezetek, közösségek
történetéről. Ennek nagy sikere volt, és sokan mondták, hogy máskor is kellene
ilyen. Régi képek kerültek elő, és a település sok elszármazott lakója
visszatért, hogy részt vehessen a közösségi emlékek felidézésében. Egykor jelentős
színjátszóélet volt itt, és mintha úgy általában nagyobb szerepe lett volna a
kultúrának, mint ma. Olvasókör is működött. A rendezvény annyira megmozgatta a
ráckeresztúriakat, hogy arra gondoltam, ez jó kezdete lehet valami változásnak.
Azt hiszem, az lenne a legfontosabb, hogy a község múltja iránti érdeklődést
sikerüljön életben tartani. Hogy egyre többen tudják értékelni, milyen
kincseink, kincseik vannak, és büszkébbek legyenek a lakóhelyükre.

A tanulmányában azt írja: a könyvtárnak információs és tudásközpontnak,
közösségi és tanácsadó helynek kell lennie. De mit jelent ez a „kell”? Kitől
függ, és mi lehetne a garanciája? Mert félő, hogy ha nem lelkes a könyvtáros,
semmi sem lesz a szép ideálból.

A dolog valóban jelentős részben a könyvtáros személyén múlik, és e téren sok településen nem túl biztató a helyzet, mert gyakori a változás. Kismama csinálja, aztán szülni megy, vagy közfoglalkoztatott, akinek jobb lehetősége adódik, és továbbáll. Én nemcsak könyvtárosként dolgozom, hanem a helyi lap szerkesztőjeként, a települési értéktárbizottság tagjaként és a megyei lap tudósítójaként is, és sok jó élmény ér a munkámból adódóan. Ezt a munkát nem az anyagi elismerés motiválja, hanem az, hogy nyomot hagyjunk.

2018-ban részt vett egy Debrecenben rendezett nemzetközi
konferencián, amely a könyvtárak mai helyzetével foglalkozott. Kapott-e ott jó
ötleteket?

Sokat tanultam azon a konferencián. Összebarátkoztam három kolléganővel, sokat beszélgettünk, és ki-ki elmondta, nála mi a helyzet. Az előadások pedig azért tetszettek, mert sok szólt közülük arról, hogyan lehet az embereket megmozgatni, a közösségeket cselekvésre hangolni. Ez nekem is szívügyem, és minden olyan történet fellelkesít, amely ilyen esetekről szól.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján, 2016-ban felvetettem, mi lenne, ha a falu központjában, a 48-as és az 56-os emlékmű körül felállítanánk hatvan fejfát, és A3-as, a forradalom eseményeit ábrázoló laminált fotókat tűznénk rájuk. Bár kezdetben többen fanyalogtak, hogy majd biztosan ellopják a fákat, szabadtéri kiállítás ötletét többen felkarolták, és sokak önfeláldozó munkájának köszönhetően megvalósíthattuk a tervet. A fákat senki sem bántotta, és a kiállítást november 4-éig rengetegen megnézték: igazi közösségi eseménynek számított a községben.

Fotók: Gajdó Ágnes