Majd, mintha nem is regénybe, hanem egy mesébe csöppennénk, a netflixes sorozat képkockáin azt látjuk, hogy Bush elnök éppen egy általános iskolát látogatott meg, hogy egy kecskéről szóló mesét olvasson föl a gyerekeknek, amikor megsúgták neki: gép csapódott a World Trade Center egyik épületébe. Először azt hitték, hogy egy kisebb gép szenvedett balesetet. A filmet remekül vágták össze: amikor Bush a tábla mellett azt kérdezi az elsős gyerekektől, hogy mi van odaírva, azok rávágják: hang. Ezután alaposan fölerősítve egy robbanás hangját halljuk. A második gép is becsapódott a WTC-be. Aztán minden szögből bemutatják a két katasztrófát, majd azt is, ahogy a Pentagonra zuhan egy másik gép is.
A 93-as járat a Capitolium mellett robbant föl, utasai már tudtak arról, hogy három repülő már megsemmisült, ezért szálltak szembe a gép eltérítőivel. A negyedik utasszállító már nem érte el pusztító célját. E nap számos motívumát ismerjük, mindenki emlékszik, hol volt éppen, amikor hallotta a hírt, hiszen Pearl Harbor után ez volt a legnagyobb Amerikát ért támadás. Az utaslisták alapján azonnal beazonosították a terroristákat, rögtön tudták, hogy a nevek Oszáma bin Ládenhez köthetőek. Ugyanakkor azt nem firtatja a háromrészes sorozat, hogy akkor miért engedték őket egyáltalán gépre szállni. Remekül idézték meg a drámai eseményeket a kétezres évek eleji faxgépekkel és telefonokkal, de rengeteg archív filmrészlet is rendelkezésre állt, olyannyira, hogy magának Bin Ládennek az elfogása pillanatait is láthatjuk, amelyeket infrakamerákkal rögzítettek. A végén olyan lesz a sorozat, mint valami akciófilm.
A háromrészes produkcióból megismerjük Bin Láden életét is, aki gazdag, befolyásos családból származott, és már a szovjetekkel szembeni ellenállásban is segítette az afgánokat. Kiképzőtáborokat működtetett, és már 1988-ban létrehozta az Al-Káidát, de csak akkor kezdett szorosabb követésben nyomozni utána a CIA, amikor 1992-ben Jemenben megtámadták az amerikai katonákat, később pedig számos amerikai nagykövetség ellen hajtottak végre merényleteket. Ekkor már Oszáma bin Láden nyilvánosan hangoztatta, hogy új iszlám birodalmat akar, hogy ki akarta űzni a nyugati szellemet a régióból, többek között fellépett a nők egyenjogúsági törekvései ellen.
Azt tehát 2000 körül is tudta az amerikai titkosszolgálat, hogy képzett terroristákkal van dolguk, de azt nem, hogy képesek lennének egy USA elleni támadásra. A sorozatból kiderül, hogy a CIA-nak már hónapokkal a 9/11-es támadás előtt rengeteg információja volt arról, hogy az Al-Káida valamire készül az USA ellen, tudták, hogy a terroristák felhívták az anyjukat, és búcsúzkodnak, és Bin Láden is armageddonról beszélt. Legalább száz üzenetet küldtek a légiirányításnak, hogy terrorcselekmények várhatóak, ráadásul az úgynevezett fenyegetési indikátorok is egekben voltak napokkal 9/11 előtt. Ha ez így volt, akkor miért nem vezettek be szigorúbb intézkedéseket a reptereken? Ezt a kérdést sem firtatja a sorozat.
Nem tett senki semmit, csak azért, mert nem tudták, hogy mikor, hol és hogyan jön el ez a bizonyos armageddon. A megszólaló ügynökök azt mondták, hogy 9/11 után minden reggel úgy keltek fel, hogy ez a mi hibánk, és hogy többé semmi sem lesz ugyanolyan, mint azelőtt, de ehhez képest a bűnbocsánatra kevés idő jutott a háromszor egyórás sorozatban. Annál több szól arról, hogy milyen nagyszerű munkát végeztek, ahogy tíz évvel az események után végre elkapták és megölték Oszáma bin Ládent. Az Egyesült Államokat fűtötte a bosszú, ami persze érthető, és mivel a tálibok nem adták ki a vezérüket, az Egyesült Államok a tálibellenes afgán erőkkel megtámadta a Bin Ládent rejtegető Afganisztánt. Négy hónap alatt elesett Kabul, miközben egyetlen amerikai sem halt meg.
Mindez talán adott némi elégtételt a nemzetnek, de bizonyára keveset azoknak, akik elvesztették a hozzátartozóikat a 9/11-es merényletekben. A bombázások következtében azonban sok civil áldozata volt az előrenyomulásnak, sok volt az eltévedt bomba. Bombázták a tálibok tűzfészkét, a Tora Bora barlangokkal teli bázisát, ez a művelet volt állítólag a második világháború óta a legnagyobb légi bombázás. Egy ideig azt hitték, hogy Bin Láden meghalt, de mivel a bombázásokra bíztak mindent, nem küldtek elég fegyveres katonát, hogy közelharcot vívjanak, így Bin Láden Pakisztánba menekült. Hiába voltak hallhatóak olyan hangok is, hogy az esztelen bosszúszomj nem hozza vissza az elhunytakat, Oszáma bin Láden ekkorra már a fél világot behálózó terrorsejteket hozott létre. Merényletek voltak Madridban (2004) és Londonban is (2005), így fel kellett számolni az Al-Káida minden egyes franchise terrorcsoportját, és el kellett kapni a szervezet fejét, Bin Ládent.
Igazi dráma bontakozhatott volna ki a sorozatból, de a készítők nem mennek bele a konfliktusok feltárásába, pedig igazán érdekes momentum például az, hogy a sértett Donald Rumsfeld védelmi miniszter (akitől elvették az afgán invázió megszervezését) nem küldött erősítést, amikor megtalálták az Al-Káida rejtekhelyét, azzal hárítva el a kérést, hogy ez CIA-művelet. Akkorra már a CIA közröhej tárgya volt (valójában őket tették felelőssé 9/11 miatt), és olyan vélemények is elhangoztak, hogy a hírszerző hálózat annyira hülye, hogy ha földre vetnék magukat, azt is elhibáznák.
Hiába voltak dollármilliók kitűzve Bin Ládenre, évekig hiába keresték. Kormányzatok jöttek és mentek, a dokusorozatot nézők pedig össze tudták rakni az információmorzsákat és a hozzá kapcsolódó neveket, amelyeket az elmúlt negyedszázadban hallottak a híradásokban, kocsiban ülve vagy a tévé képernyője előtt. A CIA „fokozott vallatási módszerei” (értsd: kínzásai) következtében néhány rab vallott, és lassan összerakták, hogy ki lehet Bin Láden futára. Ő volt Sejk Abu Ahmed, aki végül elvezette a CIA-t Bin Láden pakisztáni rejtekhelyére. Ezután az amerikaiak felépítették az ingatlan pontos mását, amelyen begyakorolták a behatolást, és minden este elbontották, nehogy felfedezzék az ellenséges műholdak. 2011 május 2-án történt a rajtaütés, előző este Barack Obama sajtóvacsorát tartott, ahol megjelent a Fehér Ház összes tudósítója. Az elnök tudta, hogy pár órán belül elkezdődik a rajtaütés, miközben arra kellett vigyáznia, hogy ne tűnjön idegesnek. Egy humorista is fellépett az esten, aki így viccelődött: Az emberek azt hiszik, hogy Bin Láden a Hindukusban bujkál, pedig mindennap négytől ötig műsora van a C-Penen.
Nos, nem ott bujkált, hanem Abbotábádban. Néhány óra múlva a Navy SEALs, az Amerikai Haditengerészet különleges egysége pontot tett a tíz évig tartó hajsza végére. A sikeres rajtaütés után az amerikai egységek Bin Láden holttestét az Arab-tengeren járőröző USS Carl Vinson repülőgép-hordozó fedélzetére vitték. Genetikai vizsgálattal 99 százalékos biztonsággal igazolták, hogy a halott valóban Oszáma bin Láden. A holttestet ezután a muszlim szokások tiszteletben tartásával a tengerbe temették, hogy sírhelye ne váljon zarándokhellyé.
Rob O'Neill lőtte le Oszáma bin Ládent, majd ránézett az előtte fekvő holttestre, és azt kérdezte magától: hogy jutottam én ide Montanából? Bizonyára azóta is számtalanszor feltette magának ezt a kérdést. A legszebb az egészben, hogy nem azok az igazi hősök, akik a Fehér Ház klimatikus irodájában ülve, light kólát szürcsölve infrakamerás felvételeken nézték az eseményeket, hanem azok, akik minden egyes bevetés előtt úgy búcsúztak el a gyerekeiktől, hogy lehet, hogy most találkoztak velük utoljára.
