Idén lesz hetven éve, hogy ezen a helyen műhely működik.
Az édesapám alapította, én pedig belenőttem a mesterségbe. Három-négy évesen már mellette tébláboltam, kopogtattam a kalapáccsal a bőrt – akárcsak most. Beszélgethetünk, de közben dolgozni szeretnék. A műhelyt újjáépítettük, a hely azonban adott volt.
Fel sem vetődött, hogy más hivatás után nézzen?
Gépgyártástervező technikusként végeztem, és négy évig a Ganz Villamossági Műveknél, a technológiai osztályon dolgoztam. A munkahelyem nagyon távol volt innen, a fizetés pedig kevés, ezért változtattam. Nem ment nehezen, mert az iskolai szünetekben már komolyan segédkeztem édesapámnak. Aztán 2005-ben, a halála után átvettem a műhelyt. A magam ura lettem. Itt nincs bélyegzés, a munka mennyisége szabja meg az időbeosztásomat. Hál’ istennek bőven adódik megrendelés. Az általam készített csizmák, cipők szervizét is ellátom, és néha egy-egy másutt készültet is megjavítok. Nincs tehát sok szabadidőm.
Milyen fogásai vannak a mesterségnek, amiket csak a gyakorlatban lehet igazán megtanulni?
Szinte mindegyik ilyen, mert az elejétől kezdve át kell látni a teljes készítési folyamatot, és utána gyakorolni is. A női cipők nemcsak formára, hanem díszítésben és díszítőanyagban is nagyon különböznek. Van lakkdíszes, kétcsatos palóc, bársonyhímzett, egycsatos, kék csömöri, rákospalotai krétás, és még hosszan folytathatnánk a felsorolást. A csizmák is roppant díszesek.
A motívumokat hogyan gyűjtötte?
Sokféleképpen. Elmentem például a Néprajzi Múzeumba, és lefotóztam néhány Erdélyből származó darabot. Apuval régen jártunk vásárokba, és ott megismertük a helyi viseleteket. Ha nem én mentem, elhoztak nekem régi cipőket, csizmákat, hogy azok alapján készítsek újakat. A cipő díszítése mindig a helyi népviselettől függ; azt követtük, ami a Galga mentén, Palócföldön vagy másutt kialakult. Szlovákiában olyan csizmát is láttam, aminek a fejét kézzel hímezte ki a tulajdonosa.
A díszítéseket is ön varrja a lábbelikre?
Nem, hanem a tűzőnő, a megbeszélt minta alapján. Kiszabom a csizma szárát és fejét, amik többnyire méretre készülnek, ő pedig a jelölések alapján rájuk varrja a díszítést meg a torok textilrészét. Mindenre nincs időm, mert egy-egy csizma sámfázása három-négy óra. Vannak alkalmazottaim is, ők készítik a talpat. A befejezés, ami több mozzanatból áll, megint csak az én dolgom. Egy cipő 9–11, egy csizma 16–24 óra alatt készül el, és a száradási idő ebben még nincs is benne.
A kezében lévő csizmakezdemény a Magyar Állami Népi Együttes egyik férfi táncosáé lesz. Kiknek dolgozik rendszeresen?
Három nagy intézménynek: az Állami mellett a Nemzeti Táncegyüttesnek és a Duna Táncegyüttesnek. Csodálatos érzés volt a Csillagszeműek csaknem száz táncosát látni a színpadon, legtöbbjük az általam készített csizmát viselte. Hivatásos, félhivatásos és amatőr csoportokat egyaránt kiszolgálok. Egy-egy csizmám elkerült Amerikába, Kanadába, Brazíliába, és egy most is vár a gazdájára, aki majd Ausztráliába viszi. Külföldön is vannak néptáncegyüttesek. Egy dél-morvaországi népviseleti csizmát a napokban küldtem el Amerikába. Az amiatt volt különleges, mert oldalvarrott csizma, ráncos is meg ványolt is, a szárán dísztűzéssel. Az a fehér spanglis lábbeli pedig, amin megakadt a szeme, valóban ritkaság: menyasszonyi cipő lesz Amerikában.
A csizmaszárat most gázláng fölé tartotta. Bőr a bélés is? Hogyhogy nem pörkölődik meg?
Úgy, hogy vigyázok, épp csak megmelegítem. Ettől kicsit lágyabb lesz, így könnyebben tudom a színére fordítani és a sámfázást elkezdeni. Igen, a bélés is marhabőrből van. Hogy a csizmaszárnak tartása legyen, csontenyv és rozsliszt keverékével jutazsákot ragasztok a bélésre. Arra jön a nátronpapír, amit régen cukros zsáknak hívtunk, amikor még nem előre csomagolva, hanem kimérve vásároltuk az ilyesmit. A papírral eltakarom a jutazsák mintázatát, végül pedig fölragasztom a külső bőrt, összevarrom a szárat, az előbbiek szerint kifordítom, mehet bele a sámfa, majd kopogtatom, elsimítom a bőrt. A több réteg adja a csizmaszár keménységét, és a puha szárú sem roskad össze, ha így készül el.
Textil nincs is a csizmában?
A csizma feje és szára között lévő, úgynevezett torok bélése textil. Bőrből nagyon merev lenne, nem mozogna benne elég könnyen a táncos lába. Egyébként a torokrész strapálódik el a leghamarabb.
Megnéztem a talpakat: kemények és fényesek azok is. Nem csúsznak?
Ma már majdnem mindenhol speciális táncszőnyegek vannak, amelyek nem csúsznak. A beton viszont – megesik, hogy szabadtéren ünnepi menettáncot szerveznek – gyorsan tönkreteszi az erős talpat is.
Miből vannak a kaptafák és a szögek, amikkel a felsőrészt ráfeszíti a talpra?
Gyertyánfából. Az olyan erős, hogy kibír annyit, mint a vasszög. Most már kaphatók olasz vagy szerb műanyag kapták is, én is beszereztem néhányat. Előnyük is van, hátrányuk is.
Lovaglócsizmát is készít, ugye?
Elvétve.
A női tánccipők között egyaránt látok pirosat, kéket, zöldet, sárgát...
Ez már mostani hóbort: az eredeti népviseletben a feketén kívül legfeljebb barna meg piros volt, az is inkább csak kisvárosokban.
Táncszínházi előadásban elférhet a színes, nem?
Tavasszal kaptam ilyen felkérést is: a cipőnek olyan színű bőrből kellett készülnie, mint a szereplő ruhájának.
Táncjelenet közben, ha gyorsan kell cipőt cserélni, szóba jöhet a tépőzáras megoldás?
Azt felejtsük el...
Honnan és hogyan a veszi a bőrt, és festve vagy eredeti színben?
Mindent festve, ahogy a gyár kikészítette őket. Többnyire Olaszországból, esetleg Spanyolországból. A bőr talpbélést és a csizmaszár bélését egy hazai gyártó kizárólag nekem készíti. Nagyon megdrágultak az anyagok, majdnem a duplájukra. A jót bizony meg kell fizetni.
Fotó: Hegyi Júlia Lili / Kultúra.hu
