A teátrum tájékoztatása szerint az online próbateremben már megkezdődtek az olvasópróbák a színház által felkért írók, Darvasi László, Márton László, Tasnádi István és Závada Pál részvételével. A tervek szerint a darabot a színház négy rendezője, Bagó Bertalan, Hargitai Iván, Horváth Csaba és Szikora János viszi színre a teljes társulat szereplésével, akikhez vendégművészként Trokán Péter, dramaturgként Perczel Enikő és Tucsni András, zeneszerzőként Dobri Dániel csatlakozik.

A Vörösmarty Színház fennállása óta első alkalommal, 2018. december 1-jén mutatta be Madách Imre drámai költeményét Az ember tragédiája 1. címmel, s már akkor felmerült a négy rendezőben Ádám és Éva történetének folytatása.

Szikora János igazgató rámutatott, hogy Madách a 19. század végén fejezte be költeményét, de a történet nem ért véget, s őket izgatta, vajon milyen alkut kötne ma az Úr Luciferrel és milyen történetekbe sodorta Ádámot és Évát a huszadik század.

Darvasi László Térey János halála miatt került a szerzők közé, a keretjáték utáni első szín, a Titanic indulása előtti bál jutott neki, amelyről azt mondta: olyan jelenetsort próbált alkotni, amelyben mozgás van, ármány, megcsalás, bűn és bűnhődés, valamint emberi viszonyok teljesednek és hunynak ki, alakulnak át.

Závada Pál színe a Nagyvárad-Berlin tengelyen játszódik, Ádámja Nagyváradról indulva jut el az 1930-1940-es évek Berlinjéig, hogy aztán a berlini fal leomlásával tetőzze be a maga karriertörténetét. A szerző szerint Ádám figurája rendkívül modern, felvilágosult, minden művészeti ág iránt érdeklődik és „van annyira tébolyult és kalandor, hogy felizgatják a Németországban elindult folyamatok”, ezért Berlinbe vágyik.

Márton László írta a keretjátékot, ahol – csakúgy, mint Madách-nál – Lucifer szembesíti az emberpárt, Ádámot és Évát azzal, hogy mik a huszadik század egészének és a 21. század elejének tanulságai. Emellett a Picasso Színben kalauzolja el a nézőt az 1930-as évek kihívásai között. Az író Picassót egy zárt jelenetben mutatja be, aki az elején még egy idősödő férfi, aki jól tartja magát, a végén már egy kifosztott öregember, akit otthagyott a felesége, akitől már nem vesznek olyan lelkesen képeket a műkereskedők, akiről a műkritikus azt mondja, hogy „valaha nagy festő volt, most már sajnos csak egy zseni”.

Tasnádi István felvonása a közeli jövőben játszódik, de már most is létező jelenségekkel: helyszíne a pillepalackokból és más kommunális hulladékokból összeállt, Franciaország méretű „nagy csendes-óceáni szemétsziget”. A szerző úgy vélte, Madách pesszimizmusa a 20. század fényében szelíd idealizmusnak tűnik, talán a legborzasztóbb rémálmában sem feltételezte volna, hogy egy európai kultúrnemzet szisztematikus népirtást fog végrehajtani egy eszelős ideológia nevében, így talán nem csoda, ha jelenete még erőteljesebb kérdéseket fogalmaz meg a „modern” emberiség jövőjével kapcsolatban. Hozzátette: komoly aggodalom szól a szövegekből, hogy merre tart a túlkínálattal felpörgetett, túlingerelt fogyasztói társadalom, amelyre – szerinte – a koronavírus-járvány már adott is egyfajta választ.

Nyitókép: virutális próbaterem, forrás: Vörösmarty Színház