A kiállítás azt a folyamatot vizsgálja, melyben a cigány muzsikusok közreműködésével kialakul a magyar nemzeti kultúrába illeszkedő „magyar” zene, a verbunkos és a csárdás. Ez a magyar nemzeti kultúra egy szűk, de fontos metszete.
A 19. század közepétől (Liszt kortársainak) számtalan parasztábrázolásán, népi élet vagy zsánerképén megtaláljuk a cigány muzsikusokat is, akik éppen verbunkot vagy csárdást húznak a táncoló vagy mulatozó parasztok, búsuló betyárok számára. A 19. század végére a cigány zenészek ábrázolása önállóan is megjelenik, immár parasztok szerepeltetése nélkül, mint új ábrázolástípus.
A tárlat kiindulópontja Liszt Ferenc A czigányokról és a czigány zenéről Magyarországon 1861-ben megjelent könyve, a kiállítás végpontja pedig a cigányzene hungarikummá emelése, vagyis a verbunkot és csárdást játszó cigány zenészek játéka, a „czigány zene”, ami a 100 Tagú Cigányzenekar révén a magyar értéktár része.
A kiállítás a cigányzenekarok és híres zenészek történetét napjainkig mutatja meg: a falusi bandáktól a külföldet megjárt együttesekig, majd a nagyzenekarok megalakításától érzékelteti a cigányzene összekötő szerepét. Szó esik arról is, hogy a muzsikusok hogyan alkotnak zárt foglalkozási csoportot, a megismerjük a cigánybálok világát, és azt is, milyen sajátos, csak rájuk jellemző szokásvilágot alakítottak ki.
Fotó: Cigánybanda. Ismeretlen fényképész felvétele, Devecser (Veszprém vm.). ff., üvegnegatív, 13x18 cm, Néprajzi Múzeum, F 47789
