Egy patikában születtél.
A Sopronhoz közeli Lövőn, és szó szerint a patikában, az ugyanis egybeépült a lakásunkkal. A nagyapám is patikus volt, a családom gyógyszerész-dinasztia. Hároméves koromban Sopronba költöztünk, de nem jószántunkból. Mivel a gyógyszertárakat is államosították, egy napon „valakik” megjelentek és azt mondták: „doktor úr, maga holnaptól Sopronban dolgozik”, a soproni gyógyszerésznek meg azt, hogy másnap átveszi a lövői patikát. Több nemzedéken át felépített egzisztenciánkat ezzel lenullázták, a szüleim kezdhették elölről. Így Sopronban érettségiztem, majd utána Budapestre kerültem.
Aránylag későn kezdtél zenélni.
17 évesen, némi családi unszolásra iratkoztam be a zeneiskolába, fuvola szakra. Nagyon tetszettek a progresszív rockbanda, a Jethro Tull számai, különösen a frontember, Ian Scott Anderson fuvolahangja. Az iskolai tanulmányok őszintén szólva nem nagyon foglalkoztattak, az időmet eleinte a sport töltötte ki. Leigazolt focista voltam, kosaraztam, atletizáltam, teniszeztem. De amikor Karner Nándor tanítványaként zeneiskolás lettem, minden megváltozott: akkortól az összes energiámat a fuvolázás kötötte le, napi négy-öt órákat gyakoroltam.
A fuvolával viszonylag hamar el lehet jutni egy bizonyos színvonalra, úgyhogy már egy év múlva a Soproni Szimfonikus Zenekarban a harmadik fuvola poszton játszottam, és egy rockzenekarba is bekerültem. Átjártam Győrbe, a főiskolára, ahol a neves fuvolaművésztől, Prőhle Henriktől is vettem órákat. Elmondhatom, hogy Sopronban és aztán másutt is mindig nagy szerencsém volt a tanárokkal: csak jó mesterek kezébe kerültem. Hamar szereztem komoly sikerélményeket: Halmos Erika zongorakísérővel szinte minden középiskolás versenyen elindultunk, és első helyezéseket kaptunk.
A siker nagyon fontos abban az időszakban, mert előrelendít.
Így van. A versenyeredményeknek köszönhetően 1974-ben eljutottam a pécsi Jeunesses Musicales táborba, ahol sok kiemelkedő, korombéli tehetséggel, például Kocsis Zoltánnal találkoztam. Ott volt a Bartók Konzervatórium jazz tanszakának alapítója, Gonda János is, aki felajánlotta, hogy vendéghallgatóként bejárhatok a tanszakra fuvolistaként. A postás zeneiskolába, a Benczúr utcába szaxofon szakra is beiratkoztam. Papp József volt a tanárom: páratlan, virtuóz mestere a hangszernek. Charlie Parker stílusában játszott, de sajnos nem ambicionálta a szólókarriert, pedig fantasztikus nemzetközi pályát futhatott volna be. A szaxofonos időszak ma is komoly zenei muníció számomra. Folyamatosan előjátszott nekem, megéreztette velem azt a fílinget, amit itthon alig ismertünk.
Ekkor már elmúltál 18, és akkoriban kötelező volt munkakönyves állást szerezni...
Patikusivadék lévén a Széna téri gyógyszertárban a mixtura pectorálisos üvegeket töltögettem.
Hogyan lettél ütőhangszeres?
A fuvolatanárnőmhöz, Kárász Ilonához – akinek szintén nagy hálával tartozom a kiemelkedően inspiráló órákért – Szemző Tibor is akkoriban járt. Ő szólt nekem, hogy a Műegyetemen fuvolistát keresnek. Az építész karon tanuló László Attila gitáros 1975-ben a legendás Bercsényi Kollégium falai között alapította meg a Kaszakő együttest igen érdekes felállásban: fagott, oboa, fuvola, gitár, basszusgitár és egy ütőhangszeres. De nem volt dobos. Amikor nekem mint fuvolásnak nem volt dolgom, az ütősnek segítettem – tulajdonképpen innen indul az én ütőhangszeres pályám. 1977-ben a Kis Rákfogóval megosztva első díjat szereztünk a Ki mit tud?-on – ott ismertem meg a zsűri feledhetetlen kiválóságát, Pernye Andrást. A díjjal működési engedélyt is kaptam, így lettem hivatásos zenész. Pár évre rá aztán húsz kiváló jazz-zenésszel együtt az ORI-tól átkerültem az Országos Filharmóniához. ’77 őszén behívtak katonának, nyolc hónap után szereltem le. Ekkor beléptem Tomsits Rudolf zenekarába. Rudi igazi őstehetség volt, Amerika szólt a trombitájából... Nála is László Attilával játszottam együtt.
Azt mondod, hogy az 1970-es és ’80-as éveket szinte forradalmi időszakként élted meg.
Az köztudomású, hogy a jazz sokáig tiltott műfaj volt Magyarországon. 1970-től lazultak a viszonyok, fesztiválok jöttek létre, a Magyar Rádió pedig világhírű zenészek produkcióit hozta be, csupa újdonságot. Joe Zawinul, Herbie Hancock, Wayne Shorter világába csöppentünk. De semmit sem kaptunk készen: magunknak kellett kimunkálnunk azt a friss hangot, amit úgy hívunk, hogy a magyar jazz. Ebben az időben még nehezen utazhattunk, legfeljebb Lengyelországba jutottunk el. Ott viszont pezsgő jazzélet folyt. Először 1984-ben mentem a varsói jazz dzsemborira. Ez a Jaruzelski-időszak volt, minden utcasarkon katona állt. A Kőszegi Imre Percussion Workshop Orchestrával utaztunk, amiben három ütőhangszeres játszott: Imre, Zsoldos Béla és én. A szaxofonos Tony Lakatos volt, aki akkor már Németországból csatlakozott hozzánk. Szakcsi Lakatos lett volna a zongorista, csakhogy azt mondta: fél a feszült helyzettől, nem jön. Helyette Vukán György állt be. Nagy sikert arattunk, de valljuk be, hiányzott Szakcsi elképesztő improvizációs szabadsága. Nincs is most több olyan, mint ő volt... Utánunk James „Blood” Ulmer játszott, majd Miles Davis új zenekara lépett fel. Képzelhető, hogy milyen élmény volt ezeket az óriásokat hallani!
Egy cserépdobot kezdtél ütni kézzel.
Egy ismerősöm családja diplomáciai szolgálatban volt Törökországban; onnan hoztak professzionális cserépdobokat, amelyek fantasztikusan szóltak. Ezeket egyébként nem lehetett üzletben kapni. Nagyon inspirálóan hatottak rám. Az újkori magyar népzenéből hiányzik az ütőhangszer. Délen, a bolgároknál, a törököknél pedig századok óta központi szerepet tölt be a tapan, a darbuka és a többi. Ezzel kapcsolatban van egy elméletem, ami lehet, hogy nem helytálló, de én hiszek benne. Egyszerűen arról lehet szó, hogy a magyarok utálták az országot megszálló törököket és a hangszerüket is. A reneszánszban még használtak ütőhangszereket, csörgődobokat, egyebeket. Tudom, hiszen játszottam Benkő Dániel Bakfark Consortjában is. A kódexek rajzain az ütőhangszerek egész arzenálja szerepel. A bécsi klasszicizmus pedig a timpanit kivéve kizárta az ütőhangszereket. Ezek az instrumentumok a 20. században, például Bartók Béla arab népzenei gyűjtései nyomán kerültek vissza a műzenébe, aztán, ahogy kitágult a világ, a jazzbe, a világzenébe. A nagy tempóban fejlődő hangszergyártók is csatlakoztak a tendenciához. Örülök, hogy ennek a folyamatnak részese lehettem. Itthon egy ideig én képviseltem a Latin Percussion céget, amelyet Martin Cohen alapított, napjainkban pedig a Tycoon Percussion endorsere vagyok.
Hogyan lehetett megtanulni az egzotikus hangszereket? Elmentél például Indiába?
Természetesen elmentem, de először Szalai Péternél kezdtem tanulni, aki többször járt Indiában, a legjobb helyen: Alla Rakhánál, Ravi Shankar tablásánál. Megjegyzem, hogy Rakha fia, Zakir Hussain, a tabla ugyancsak világhírű mestere a Remember Shakti együttessel nemsokára Budapestre jön. Tehát Szalainál tanultam meg néhány alapütést, amiket aztán beépítettem a saját világomba. 1988-ban a Trio Stendhallal (Dés Lászlóval és Snétberger Ferenccel) én is jártam Dél-Indiában, mégpedig Bangalore-ban, amit az indiai ütőszene központjának tartanak, és mára a számítástechnika egyik világcentruma is. Elmentünk egy iskolába, ahol ütőszenét tanítottak. Kíváncsiak voltak, hogy hogyan játszik egy magyar kézi ütőhangszeres, és rácsodálkoztak, hogy játéktechnikám igen egyéni. Nem valami eget rengető, de kéztartásban, játékstílusban különleges.
Tudod tanítani?
Persze. Függetlenül attól, hogy nem oktatok, nincsenek állandó növendékeim, kurzusokat a világ számos pontján tartok. Itthon a fiatalabb ütősgenerációból többen is alkalmazzák az általam kialakított játékmódot.
Hány hangszered van otthon?
Talán nyolcvan-száz, de ez nehéz kérdés, mert egy kis csörgőtől a nagytestű dobig minden ütőhangszer. Ha egyszerre mindegyikre szükségem lenne, megtöltenének egy mikrobuszt.
Mennyit gyakorolsz?
Örökké lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem eleget... De a zene mindig ott van a fejemben. Ha a tévé előtt ülök, sokszor öntudatlanul is gyakorolok: jön egy ritmus, és a bútorok a család bosszúságára kiváló ütőhangszerek. Egyébként ha már egyáltalán nem gyakorol valaki, jobb, ha veszi a kalapját.
Lekottázod, amit komponálsz?
Természetesen, mert nincs szivacs agyam, mint Kocsisnak volt.
Hogyan találtál rá a handpanre?
Szerencsével. Lantos Zoltán barátom, aki a világ egyik legnagyszerűbb, legsokoldalúbb hegedűművésze, az elektronikát, a klasszikus hegedűjátékot és a klasszikus indiai zenét ötvözi. Egy indiai ütőssel játszott Bernben, és ott a kezébe adtak egy hangszert, ami vadonatúj fejlesztés volt. Hazahozta, és ideadta nekem. Elkezdtem rajta játszani: csodás, utolérhetetlenül mágikus hangja volt. Ebből a varázslatos hangzásból később egy keveset veszített. Annak az első darabnak ugyanis vékony volt a fala, és hamar „szétvertem”. Kérdezte is a berni hangszerkészítő, hogy sok pénzem van-e gyakran újat venni... A lényeg az, hogy megvastagították a falát. Így is pompásan szól. Ma már nagy a kultusza, utcazenészeknél is gyakran látni. Itthon, Győrben igen jó minőségű handpaneket készítenek. Mára már kicsit köznapivá vált, de jelenleg is az egyik kedvenc hangszerem.
Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
Megbecsült jazz-zenész Magyarországon.
De hát Kossuth-díjas vagy!
A kettő nem ugyanaz. A díj szólhat az ütőhangszeres tevékenységnek és még néhány dolognak. De azt szeretném, hogy megbecsült művésze lehessek az országnak. Amikor megkaptam a nyugdíjpapíromat, az volt ráírva, hogy kisiparos. No, ez nem esett jól. Kellene egy korrekt művésztörvény, amely a magam-, magunkfajta, szólóban vagy kis formációban játszó, alkotó zenészekről is szól.
Fotók: Szigetváry Zsolt / MTI
