A Zeneakadémián is van standing ovation

A Covid-járvány után szűkebb esztendők következtek a Zeneakadémia koncertkínálatát tekintve is. Az idei program azonban mintha ismét színesebb lenne.

A Zeneakadémiát is megtépázta a világjárvány, aztán az energiaválság, és ebből azóta sem álltunk egészen talpra. De jól érzékeli, most valamelyest bővülnek a lehetőségeink, így gazdagabb szezont tudtunk hirdetni. Megjegyzem, az elmúlt évek programkínálatát sem tartom érdektelennek, sőt. A Zeneakadémia koncertszervezésének mindig alapvetése volt, hogy a művésztanárokkal és a hallgatókkal közösen, az ő aktív részvételükkel alakítsa ki a kínálatát. Amikor nincs pénzünk arra, hogy nagynevű külföldi előadókat hívjunk, akkor a rendelkezésünkre álló lehetőségeinkkel kell jól sáfárkodnunk, és szerintem mi ezekből kihoztuk a maximumot. A nemrég meghirdetett fél szezonban is javarészt magyar előadók szerepelnek, de megjelennek benne a nagyközönség számára különösen érdekes nevek és külföldi előadók is, akik korábban fémjelezték a Zeneakadémia koncertkínálatát.

A Zeneakadémia kétségkívül komoly tradíciókkal rendelkezik, de mi jelentheti ma a vonzerejét?

A Zeneakadémiának különleges atmoszférája van. Aki ide jön koncertre, érzi a falak közt az itt tanító és fellépő nagy elődök szellemét – Bartók Bélától Kodály Zoltánon át az itt fellépő Leonard Bernsteinig, de hosszan folytathatnám a sort. Az előadók is vigyázban állnak, ők is tudják, hogy a Zeneakadémia nem olyan, mint egy új építésű koncertterem, patinája van. A hely szelleme kötelez. A klasszikus zenei koncerteket látogató közönség most is hatvan év fölötti, szívesen mondanám, hogy nem így van, de nem volna igaz. Természetesen járnak fiatalok is, de a nemzetközi trend is azt mutatja, hogy a közönség jelentős része idős. Ezek a hatvan év felettiek valószínűleg itt szerezték az első koncertélményeiket, ide jártak a szüleikkel az első bérletes hangversenyekre, felültek a 6-os villamosra, meghallgatták mondjuk Lukin Laci bácsit, és ezeket az emlékeket máig őrzik. Amíg nem nyílt meg a Müpa, ez volt a koncertterem Budapesten. A hely karakterét sikerült a tíz évvel ezelőtti felújítás során is megőriznünk. Szerintem a Zeneakadémia változatlanul sarokkő. A fővárosi zenekarok itt adják a bérletes hangversenyeiket, a zenészek többsége ebben az intézményben nőtt fel, itt szerezte a barátait, itt lett szerelmes. Itt még játszani is más. Ez kétségkívül a Zeneakadémia varázsának része. Itt másképpen szól egy koncert.

Önnek van meghatározó koncertélménye?

Rengeteg. Sokat jártam a Zeneakadémiára fiatalként is, bár sosem tanultam az intézményben. A diákkarzatra – a nénik jóindulatának köszönhetően – néhányszor sikerült bejutnom. A fal mellett is álltam párszor, illetve akkoriban még fel lehetett ülni az oldalerkély ablakaiba, akkor még senki nem szólt, hogy onnan le kellene mászni. Sok emlékezetes koncert maradt meg bennem, ilyen pl. az Új Zenei Stúdió 1982. október 23-i koncertje, ami számomra egy csendes tüntetéssel ért fel akkor.

Hogyan lehet kialakítani egy karakteres arculatot a koncertterem számára, ha közben az esték jelentős részében a termet bérbe adják?

Hogy itt számos zenekar ad koncertet komoly szimfonikus repertoárral, az bizonyos értelemben megkönnyíti a dolgunkat, mert nem kell hasonló nagyszabású szimfonikus projekteket szerveznünk. Kivéve persze, ha a hallgatókból álló saját zenekarunk lép fel – a tavaszi sorozatban Beethoven IX. szimfóniájával –, akiket szeretnénk elhelyezni a fővárosi zenei palettán. Tíz évvel ezelőtt, 2013 októberében adtuk az első koncerteket a felújítás után megnyílt hangversenyteremben. Akkor elhatároztuk, hogy a bérleteink fókuszában a kamarazene áll. Tudatos vállalás volt, éppen azért, hogy ne a már említett szimfonikus repertoárban bővítsük az egyébként is széles kínálatot. Ráadásul a Müpának rendelkezésére állnak azok az anyagi források, amelyből meghívhatja a legnevesebb turnézó zenekarokat.

Egy Mahler-szimfónia jobban is szól a Müpában.

Valóban, a Müpa színpada sokkal alkalmasabb arra, hogy nagyzenekarok fellépjenek. A Zeneakadémia színpadán egy Mahler-szimfónia már nem igazán szól jól, hangos, és a zenészek sem férnek el rendesen. A kamarazene mellett szólt az is, hogy tudtuk: nem lesz sok pénzünk. Akkor még csak sejtettük, hogy ha a közönség számára vonzó nevek kamarafelállásban játszanak, a hallgatóság épp úgy el fog jönni a hangversenyeikre. Ez bejött. Mi egy olyan márkát kezdtünk építeni, amiből akkoriban hiány volt. A kamarazenének nem volt otthona, és azt gondoltuk: legyen a Zeneakadémia az.

Maradt a kamarazenei fókusz, sok fiatal fellépővel. A kérdés, hogy ezzel miként lehet megszólítani a fiatalabb közönséget?

Az elmúlt időszakban azt tapasztaltam, hogy a fiatalok remekül meg tudják szólítani a saját korosztályukat, ha tudatosan figyelnek rá. A közösségi médiafelületeken értő módon, jól kommunikáló művészek el tudják hitetni a fiatalokkal, hogy a klasszikus zene számukra sem idegen. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy a legtöbben még ma is azt gondolják: feszengős dolog beülni egy komolyzenei koncertre. Ciki, ha az ember beletapsol a tételszünetbe, ráadásul elegánsan fel kell öltözni, oda kell figyelni.

És nem így van?

Tulajdonképpen nem a „feszengés” a probléma, hanem a figyelem, ezzel van a legnagyobb gond. A mai világ tempója, ingerei mind arra predesztinálnak minket, hogy minél tömörebb anyagokból: címek, néhány mondatos összegzések, rövid videók alapján tájékozódjunk. Egy klasszikus koncert tempója, elmélyültsége azonban más attitűdöt kíván. Ma már sokak számára nehézséget jelent egy egyórás félidőt végighallgatni. Érzékelhető nemzetközi trend – nálunk még nem terjedt el –, hogy az együttesek igyekeznek rövidebb darabokból összeállítani a programot, nem egész műveket, csak egyes tételeket játszanak el. Úgy, ahogyan a Spotify is dobálja fel a darabokat a lejátszási listákon. A digitális platformok kétségkívül formálják az elvárásainkat, a zenhallgatásunk módját is. A fiatal művészek is nehezebben szólítják meg a saját közönségüket konzervatív programmal.

Kortárs zenével sem.

De, azzal érdekes módon igen! A kortárs koncertek közönsége az átlagnál lényegesen fiatalabb. Szerintem van ennek a korosztálynak egy része, aki azzal különbözteti meg magát a mainstreamtől, hogy ilyesmit hallgat. Sokféle kortárs zene van, nem is érdemes egy kalap alá venni mindet, hiszen van olyan, amit könnyebb befogadni, más zenékért viszont komolyan meg kell dolgozni. Visszatérve a fiatalokra: tudatosan foglalkozunk azzal, hogyan tehetjük a fiatal elődók koncertjeit kötetlenebbé. Ők másként állnak színpadra, máshogyan kommunikálnak a közönségükkel, és egyre gyakrabban beszélnek kicsit a művekről, személyes, könnyedebb hangvételben, ezzel közelebb tudják hozni a műfajt a közönséghez. De jó példa Fejérvári Zoltán zongoraművész november végi koncertje is a Ligeti György születésének századik évfordulójára szervezett sorozatunkban. A koncert mindkét részét egy szettként játszotta le, annak ellenére, hogy nagyon különböző darabok szerepeltek benne: Ligeti mellett Brahms, Schumann, Chopin, Janáček, Bartók. Gyakorlatilag megállás nélkül hallgattuk végig a darabokat, egy kevésbé avatott fül szinte meg sem tudta mondani, hogy hol járunk a műsorban. Zoli elképesztően ügyesen világított rá a válogatásával arra, hogy a szerzők hogyan építkeznek egymás munkáiból. A koncert végén standing ovation volt, ami ritka a Zeneakadémia nézőterén.

Ez magyar sajátosság?

Nem feltétlenül, de Hollandiában például minden igazán jó koncertet álló tapssal jutalmaznak, míg nálunk nagyon nehéz elérni, hogy felálljon a közönség. Ez ellenben tényleg lúdbőrözős koncert volt, és biztos vagyok benne, hogy utána otthon sokan rákerestek a Ligeti-etűdökre.

A tavaszi bérletsorozatokról részletesen a Zeneakadémia honlapján tájékozódhatnak.

Nyitóképen Baráti Kristóf és a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara. Fotó: Felvégi Andrea