„Az ötlet Szép Gyulától, a Kolozsvári Magyar Opera jelenlegi igazgatójától származik. Harminc évvel ezelőtt szegődtem el a szülővárosom színházához, és ő úgy vélte, hogy az évforduló valamiféle visszatekintést, maradandó emlékezést kíván” – számol be a kiadvány keletkezéséről az író.

Selmeczi György Kolozsváron jeles mesterek irányításával kezdte, majd Budapesten és Párizsban nem kevésbé neves személyiségek mellett folytatta a tanulmányait. Magyarországi színházak zeneigazgatója, kortárs műhelyek és művészeti események szervezője, a Budapesti Kamaraopera alapítója volt, vagyis olyasvalaki, aki valóságosan és szellemileg is szüntelenül úton van.

Kodály: Háry János (1992)

„Simon Gábor direktor úr hazahívott. Emlékszem, mennyire bátor vállalásnak számított ez! Budapesten éltem, és a korábbi években távozottak nem voltak túl népszerűek akkoriban (…) Nem tagadom: fűtött a becsvágy, hogy helytálljak, Apám emlékét ápoljam, eszméinek érvényt szerezzek. És újító is akartam lenni, és „reformer”. Lehet, hogy csak egy fantaszta voltam? Hál’ istennek nem nekem kell megítélni” – írja a kötet előszavában.

Mivel a kolozsvári előadások elé rendszeresen írt a műsorfüzetekbe apró szösszeneteket, ismertetőket, jegyzeteket, e szövegek alapján indult el a kiadvány szerkesztése. „Kiválasztottunk harminc produkciót, amelyek mindegyike újdonságnak számított a maga korában valamilyen műfaji, stiláris vagy munkamódszerbeli okból.”

A kékszakállú herceg vára (2006)
Fotó: Peltán András

A reprezentatív képes albumban minden fejezet egy-egy évről és annak egy bizonyos előadásáról szól – így épül fel a könyv három évtizednyi tartalma.

„A kilencvenes évek elején még velünk volt a diktatúra szemlélete: nem tartották túl jelentősnek a dokumentálást, ezért valóságos detektívmunkát kellett végeznünk a kolozsvári munkatársakkal, hogy egyik-másik fotó, plakát vagy díszletterv előkerüljön.”

1991 januárjában, Vajda János Márió és a varázsló és Vermesy Péter Ördögváltozás Csíkban című egyfelvonásosaival kezdődik a napló.

„A rendezésre a feledhetetlen mestert, Békés Andrást kértem fel. Vermesy Ördögváltozásának előadásával nagy adósságot törlesztettem, egyetlen évvel Péter váratlan halála után” – jegyzi meg. A mű alkotója már annak sem lehetett tanúja, hogy az Ördögváltozás a következő évben Budapesten, a Tavaszi Fesztiválon is életre kelt. 1998-ban egy másik adósságot törlesztett a kolozsvári társulat Lajtha László A kék kalap című operájának ősbemutatójával. 1999-ben ez a produkció is vendégszerepelt a Budapesti Tavaszi Fesztiválon.

Vajda János: Leonce és Léna (2013)

„Az első évtized a tényleges és a szellemi szabadság eufóriájában telt, amivel szinte nem lehetett betelni. A kétezres évek első tizede a konszolidáció ideje, a koncepciózus és jövőbe mutató műsorválasztás időszaka volt. Kolozsvár képes volt a műfaj zászlóshajójává válni. Feltűnően izgalmas a vonalvezetés: a magyar értékek képviselete – klasszikus és modern –, aztán a  »kötelező olvasmányok«, tehát az opera- és operettslágerek. Kolozsvár a zenés színház műfaji gazdagságának mindig olyan helyszíne volt, ahol Bartók operája, A kékszakállú herceg vára jól megfért Weber Oberonjával. Gyöngyösi Levente műve, A gólyakalifa Richard Wagner zsengéjével, a Szerelmi tilalommal, Erkel Brankovics Györgye Kálmán Csárdáskirálynőjével. Ahol, mint páratlan vállalkozás, trilógiaképpen színre kerülhettek Verdi és Schiller közös remekei, a Giovanna d’Arco, az I masnadieri és a Luisa Miller.” – Csupán az ihlető Schiller személyisége köti össze őket? – veti fel Selmeczi, majd így válaszol: „Nos, van még valami, ami különösen felértékelődik korunkban:

ez pedig az apaprincípium, az apaeszmény zenedrámai megjelenítése.”

Nemcsak a művészeti-zenei vezető és a karmester szerepében, hanem rendezőként és nem utolsósorban zeneszerzőként is jelen volt a Kolozsvári Magyar Operában. Színpadi fantáziával, mint a Szentek és démonok, vagy költői alkotással, a Szirénnel. Az életműben műfaji különlegességet képviselő – mert komikus hangvételű – Boldogasszony lovagja című történelmi operával. A nagy zenedrámával, a sokszereplős, hatalmas kórust és zenekart foglalkoztató Bizánccal. És a többivel, az utóbbi másfél évtizedhez kötődőkkel, amit Selmeczi egészen bravúrosnak lát.

Orbán György: Pikkó herczeg (2003)

„Sorban jöttek a kiemelkedő tehetségek; a jobbnál jobb karigazgatók munkája révén felnőtt egy allround zenés színházi énekkar, amely a nemzetközi operaéletben igen kelendő. Olyan zenekar épült fel, amely egyszerűen nem ismer lehetetlent. Belehallgattam ennek az időszaknak a házi premierfelvételeibe, most azonnal mehetnének lemezre. Ha ehhez az infrastruktúrához jön nem több mint 15 tehetséges énekes, akkor nagyszabású produkciókat lehet létrehozni.”

A Mi volt még? fejezetből az olvasó némi fogalmat alkothat arról, mennyi minden maradt ki a törzsanyagból. A szerző a napló szórakoztató voltát hangsúlyozza. „Nincs benne semmi fontoskodó, semmi teoretizáló” – állítja.

A személyes pályakép egyúttal értékes és tanulságos kortörténeti dokumentum, amelyben jólesik elmerülni; nemcsak azoknak, akik e harminc év közreműködő tanúi voltak, hanem bárkinek, aki a zenés színház vonzásában él.

A könyv Budapesten, a Rózsavölgyi Zeneműboltban is kapható.

A nyitóképen jelenet Selmeczi György A krónikás (2019) című darabjából.