A magyar anyanyelvűek magabiztosan tudják, hogy nem használjuk „a macska föl van mászva a fára” szerkezetet. Az érvek gyakran ezek: furcsán hangzik, magyartalan, ilyen csak a németben van. A nyelvész ilyenkor felteszi a mutatóujját, összehúzza a szemöldökét, és jelentőségteljesen megállapítja, hogy azért ezt nem esszük olyan forrón.

Nagyszüleim egyik kedvenc
nótája volt a Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve kezdetű
sláger. Gyerekként sokszor hallottam a dalt, amikor a rádióból, a kazettás
magnóból, a tévéből időnként felcsendült, vagy a bálokban a zenekar játszani
kezdte, a felnőttek pedig hangosan énekelték. Éppen ezért meglepő volt, amikor
a Legyen Ön is milliomos! egyik korai adásában a játékos már az első
kérdések egyikénél elakadt, mert nem tudta, hogy milyen színűre van festve a
rácsos kapu a nótában. (A műsorvezető még el is kezdte dudorászni a dallamot,
hogy rávezesse a székben ülőt a megoldásra.)

Aztán amikor az
ismerőseim, családtagjaim megtudták, hogy nyelvészet tanulására adom a fejem,
engem is megtaláltak a kérdéseikkel: mi hogyan van a nyelvben, miért úgy, és
egyébként is miért olyan bonyolult a magyar helyesírás. Ezeknek a beszélgetéseknek
az egyik leggyakoribb példája a macska föl van mászva a fára szerkezet
volt, ami miatt a beszélgetőtársaim mindig úgy érezték, ki kell javítaniuk
magukat, ha hasonló nyelvi szerkezeteket használnak. Ezektől a helyzetektől
mindig földerültem, mert azok, akik lelkesen énekelték, hogy zöldre van a
rácsos kapu festve
, másik helyzetben ódzkodni kezdtek egy ugyanilyen nyelvi
szerkezettől, és kijelentették: ilyet magyar ember nem mond.

Árnyaljuk a képet: dehogynem mond! Az persze igaz, hogy a macska föl van mászva a fára szerkezet tényleg sántít – ezt az ismerőseim ösztönösen jól megérezték. Más esetekben viszont (a csap el van dugulva, a fa ki van száradva, a pénz el lett utalva, a rácsos kapu zöldre van festve és így tovább) teljes létjogosultsága van, és hétköznapibb, mint gondolnánk. Miért van mégis ennyi félreértés körülötte?

Akik tudnak egy kicsit
németül (de talán azok is, akik nem), ismerhetik a német Partizip Perfekt
fogalmát:

Die
Tür ist geschlossen. – Az ajtó be van csukva.

A közvélekedés szerint
ezekben a mondatokban a két kiemelt nyelvi szerkezet (az IST GESCHLOSSEN és a
BE VAN CSUKVA) nyelvtanilag megfeleltethető egymásnak, ezért ez nem magyaros,
hanem németből átvett jövevény, germanizmus, tehát kerülendő. De tényleg így
van ez?

Felütöttem a Nyelvművelő
kézikönyvet,
amely kiváló magyarázója a problémás nyelvi jelenségeknek, és a
kötet szerint ez a kifejezéstípus igen réginek számít a nyelvünkben, nyomai az
ugor nyelvekhez vezetnek vissza, s használata a nép körében, a mindennapi
nyelvben és az íróinknál egyaránt bevett, általános. Lőrincze Lajos is kérdezi
egy helyen: vajon Balassi Bálint sem tudott magyarul, amikor ezt írta: Az
versszerző neve fel vagyon jegyezve…
Vagy akár Károli Gáspár, a híres
bibliafordító is germanizmust használt, amikor gyakran élt a meg vagyon írva
kifejezéssel? Nos, aligha.

A félreértés
tulajdonképpen abból adódik, hogy a német nyelvi szerkezetben befejezett
melléknévi igenév van (geschlossen), a magyarban pedig határozói igenév
(becsukva). A közös pont mindkettőben a létige, de ez még önmagában nem
elég az azonosság megteremtésére – ráadásul a határozói igenevet a német nyelv
nem ismeri.

A tévhit ennek ellenére
erősen él a beszélőkben. Ennek köszönhető az is, hogy alternatív változat
született ennek a magyartalannak tartott nyelvi szerkezetnek a kiváltására:

A dohányzás megengedett (A dohányzás meg van engedve).

A probléma adott (A probléma adva van).

Tiltott a hangoskodás bármilyen formája (Tiltva van a hangoskodás bármilyen formája).

Megengedett, adott, tiltott: befejezett melléknévi igenevek. Geschlossen, geschrieben, gegangen – szintén. Felmerül a kérdés, hogy akkor most melyik nyelvi forma is a germanizmus? Az, amelyet annak tartunk vagy amit helyette alkottunk? Úgy tűnik, hogy az utóbbi. Szepesy Gyula a megengedett, adott és tiltott formákat tötö-nyelvnek csúfolta a Nyelvi babonák című könyvében, és számos példát hozott fel költőinktől és íróinktól annak bizonyítására, hogy a határozói igeneves szerkezet magyaros, jó és helyes – ahogyan ezt a zárójelbe tett formák is mutatják. Így belegondolva elég furcsa lenne, ha a nagyszüleim kedvenc nótáját tötö-nyelven énekelnénk el: sem a szótagszám, sem a ritmus nem stimmelne (Zöldre festett a, zöldre festett a rácsos kapu…), és nem mellesleg elrontaná az örömélményt, amit a dal sokaknak jelent.

Most már csak egy kérdés maradt: miért énekelhetjük teli torokból, őszintén, nyelvhelyességi hibától mentesen, hogy zöldre van a rácsos kapu festve, és miért nem fogalmazhatjuk meg ugyanilyen felhőtlenséggel, hogy a macska föl van mászva a fára?

Ilyenkor a nyelvész vesz
egy mély levegőt, és újabb cikket ír a kérdésről.

Folytatás következik!

Nyelvi kérdések foglalkoztatják? Szívesen olvasna róluk a #nyelvműhely rovatban? Írja meg nekünk! A Kazinczy Műhely munkatársai a beérkezett üzenetekből is válogatnak a rovat témáihoz. Levelét a takacs.robert@petofiugynokseg.hu e-mail-címre várjuk.

Dr. Pölcz Ádám
#nyelvműhely

Nyitókép forrása: Unsplash