A zöld színű, egyszerű, letisztult enteriőrbe öltöztetett tárlat Herman Ottó születésének százkilencvenedik és halálának száztizedik évfordulója alkalmából, a Néprajzi Múzeum és az Országgyűlési Múzeum összefogása eredményeként jött létre, címe „Legzseniálisabb s legmagyarabb tudósunk”, Herman Ottó. A Néprajzi Múzeum közel három és fél ezer Hermanhoz kötődő tárgyat őriz, a kurátorok ebből a gazdag anyagból válogattak. „Ezúttal nem a természettudományos és ornitológiai, sokkal inkább az eddig kevésbé ismert néprajzi és politikai tevékenységére szerettünk volna fókuszálni. Bár a kiállítótér nyújtotta szűkös keretek nem adtak lehetőséget a szélesebb merítésre, úgy hiszem, még így is igen gazdag tárgyanyagot tudtunk felsorakoztatni. Miközben egyre élesebben kirajzolódik az etnográfus Herman Ottó profilja, azon vesszük észre magunkat, hogy egészen közel kerültünk az utolsó polihisztor személyiségéhez, karakteréhez, gondolkodásához és érzelmi világához is” – mesélte Máté György vezető kurátor.
A tárlat bevezetője után Herman magánéletéről, családjáról, a szülői házban töltött évekről esik szó. Megtudhatjuk, hogy szepességi német család sarjaként látta meg a napvilágot a mai Szlovákia területén fekvő Breznóbányán. Bár csak hétévesen tanult meg magyarul, magyarnak érezte magát. Megrendítette az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése; Kossuth Lajost, ahogy ő nevezte: a „szent öreget” mélyen tisztelte, becsülte. Kiterjedt levelezést folytattak, Herman kétszer felkereste a száműzetésében, és Kossuth elismerően nyilatkozott róla. Jelentős szerepet játszott a hazai Kossuth-kultusz kialakításában és életben tartásában.
Inasként, majd géplakatosként tett kitérője után megismerhetjük a kolozsvári éveit, életének egyik legmeghatározóbb időszakát. Ott került múzeumi közegbe, és vetette bele magát a tudományos munkába. A helyi múzeumot vezető Brassai Sámuel meghívására állatpreparátorként működött. Brassai és Herman barátra lelt egymásban; külsejük, gondolkodásuk és viselkedésük is nagyon hasonlított.
1873-ban átkerült Budapestre, és először a Nemzeti Múzeum segédőre lett. Házasságot is a fővárosban, ötvenévesen kötött. Felesége hűséges társként segítette a gyerekkora óta nagyothalló „Pele bácsit”, óriási érdeme volt tudományos eredményeiben. Kettejük életközösségéről árulkodik az a Néprajzi Múzeum gyűjteményében őrzött sótartó, amelyre Herman és felesége, valamint kutyájuk képét karcolták.
Budapesten kezdett belefolyni a politikai életbe; erre a vonatkozásra nagy hangsúlyt helyeztek a kiállítás alkotói. Aktív felszólaló volt: függetlenségi törekvéseinek gyakran és igen szenvedélyesen adott hangot. Megalkuvást nem ismert, Kossuth elveit vallotta. Hiteles érveinek, sajátos és választékos beszédstílusának, felkészültségének köszönhetően a legjobb szónokok között tartották számon. Több száz képviselőházi beszéde közül színészi narrációban többet meghallgathatunk. Életrajzírója, tanítványa, később kollégája, Lambrecht Kálmán így írt az egyik, 1877-es beszédéről: „Fölugrott hát Herman Ottó egy konfliskocsi tetejére, és eldörögte budapesti szűzbeszédét. Forradalmár megjelenése, akkoron még vézna, alacsony alakja, lobogó sörénye, lengő szakálla, metsző hangja s szellemének csillogó sziporkái már első szereplésén meghozták számára azt az általános sikert, amely egész közéleti szereplésén végigkísérte.”
A kiállítás további részei Herman igen sokrétű néprajzi tudományos tevékenységét bontják ki. Ezek alapján jól kirajzolódik a tárgyakra vonatkozó szemlélete. Megérthetjük, mit tartott érdekesnek, milyen gyűjtési technikái voltak, hogyan a tárgyak kerültek hozzá, majd később múzeumba. Magyarország Pók-faunája című munkájának 1876-os megjelenését követően a Magyar Természettudományi Társulat újabb munkával bízta meg: a magyar halászat kutatásával – néprajzitárgy-gyűjtése ekkor indult el. Jellemző volt rá, hogy egyféle tárgyból nemcsak egy-egy darabot gyűjtött be, hanem egy egész sorozatot – előfordult, hogy több száz darabot. Az adott helyszínen egyféle tárgyból az összeset meg akarta szerezni, és ennek érdekében gyakran cselhez folyamodott. Elámulhatunk például a sokféle, csodálatosan megmunkált csorpán, amely a felvidéki pásztorkodás egyik autentikus tárgya: ivó- és merítőedény volt. Egész kollekciót láthatunk fából készült bárányjelekből (párosával készült, madzagon csüngő faragvány, amelynek egyikét a juhász az anyajuhra, a másikat újszülött bárányára kötözte, hogy felismerje, melyik bárány melyik anyához tartozik – a szerk.), furulyákból, szigonyokból és érdekes fatárgyakból is.
A halászat, majd a pásztorélet kutatása kapcsán fogalmazódott meg benne, hogy a magyar őstörténet megismeréséhez számba kell venni e két foglalkozás még élő elemeit és feltárható emlékeit. „A Herman-anyag halászathoz és pásztorkodáshoz kapcsolódó tárgysorozataiból többféle variáció állt rendelkezésünkre” – tudtuk meg a főkurátortól. Más vitrinekben klasszikus, de kevésbé ismert tárgyait is láthatjuk a 3500 darabot számláló gyűjteménynek. Ilyenek például a mai fülnek igen szokatlanul csengő nevű tárgyak: a teherhordáshoz használt fejgyűrű, a nyüvezőfa, a börcfa, a gilisztatartó edény, a rühzsírtartó, a kapatisztító és a vudubabákhoz hasonló, szíven szúrt rontóbábu.
A kiállításon az etnoornitológia és az etnozoológia témája is helyet kapott, mivel Herman Ottó maradandót alkotott madár- és állattani kutatásaival. Neki köszönhetjük a Magyar Ornitológiai Központ megalapítását, valamint azt, hogy minden évben megünnepeljük a madarak és a fák napját. A vitrinekbe hálósúlyként használt lábszár-, koponya- és állkapocscsontok, halcsontok, kagylóhéjból készült tárgyak, kanalas gém csőréből fabrikált kanalak, villák, madaras sajtformák és különféle díszítmények kerültek.
Egész tematikai egységet szenteltek az etnográfia atyamestere gyűjtési módszereinek, amelyekről pontos képet adnak a gyűjtőnaplói, a feljegyzései és a visszaemlékezései. Ezek alapján rekonstruálható, hogy mely településeken, vidékeken és országrészekben járt, végzett terepmunkát. A Dunántúltól az Alföldön és a Felvidéken át Erdélyig szinte az egész Kárpát-medencét beutazta vonaton, szekéren, gyalogszerrel. Messzi országokba, például Norvégiába is eljutott. Sokat időzött pásztorok és halászok körében, és gyakran megkereste a helyi értelmiségeket is. Gyöngybetűkkel írt, rajzos illusztrációkat készített; itt-ott javított naplóiból négyet mi is végigböngészhetünk.
A kiállítás egészét áthatja a korszakot jellemző humor: jókat derülhetünk a korabeli politikai élclapok, a Borsszem Jankó, a Kakas Márton és a Bolond Istók szatirikus írásain; a bemutatott újságokat érdemes végigbogarászni. Herman Ottót jó humorral áldotta meg az ég, és ő maga is gyakran lett élcek tárgya, amit soha nem vett zokon. Jellegzetes külseje, öltözködése, korában különcnek tűnő gondolkodásmódja, vehemenciája és persze nagyothallása miatt hálás karaktere volt a karikaturistáknak. Lambrecht 920-ban így emlékezett meg róla: „(…) a sörényes Herman Ottó kenyérgalacsinokat tapasztva arcára mímelte a zongoránál annak legnagyobb magyar virtuózát, míg meg nem jelent az ajtóban – maga Liszt Ferenc.” Mikszáth is gyakran írt Hermanról, helyenként ki-kiszínezve az eredeti anekdotákat. Ő azt állította, hogy Herman pókokat tartott a "hosszú sörényében". Ezt akár el is hihetjük, mert a tudósnak nemcsak a karaktere és a viselkedése volt különc, hanem a lakása és annak berendezése is. Például viperát tartott, és állatpreparátumokkal vette körül magát. Íróasztala fölött Kossuth arcképét, valamint koporsójáról egy babérlevelet őrzött.
Jókedvű, könnyed, tartalmas kiállítás született, amely közel hozza a ma emberéhez a 19. század egyik emblematikus figuráját. Herman Ottó nemcsak természettudósként volt kiemelkedő, hanem az ő korában még csak kibontakozóban lévő néprajz terén is maradandót alkotott, megteremtette az anyagi kultúra kutatásának alapjait. Autodidakta létére számos területen korszakalkotót hozott létre. 14 könyve jelent meg 5940 oldalon, és 1140 cikket, tanulmányt, előadást publikált. „A későbbi etnográfusgeneráció legfőbb tanítómestereként, az etnográfusok céhének »atyamestereként« fog megmaradni örökkön örökké az utókor emlékezetében” vélekedett róla munkásságának folytatója, Szilágyi Miklós.
