Milyen volt a gyermekkora?
Budapesten születtem, 1957 tavaszán. Úgy gondolom, ahogyan a festészet is, úgy a művészetek már egészen kis korunktól az életünk részét képezik. Gondoljunk csak az óvodára, ahol egy-egy alkotásért – legyen az macska, egér vagy indián – csokoládéval vagy akár csak dicsérő szóval gazdagodhatnak a gyermekek.
Tudatosan készült erre a pályára?
A tudatosság az ember életében akkor jön el, amikor felnőtté válik – de talán még akkor sem biztosan. Így a válaszom: nem. Erre a pályára nem lehet tudatosan készülni. Ha szerencsénk van, akkor sikerül kiaknáznunk mindazon készségeket, amelyekkel születünk, és amelyek erősebbek másokéinál. Az általános iskolás évek alatt például a rajztanár segítheti a gyermekeket ebben.
Az általános iskolás évek alatt ismerkedett meg a művészetekkel?
Nem feltétlenül. Szülővárosomban, Budapesten akkoriban olyan helyen laktunk, amelynek közelében működött a Munkácsy Mihály Képzőművészeti Szakkör. Ma már a Liget Galéria található helyén. A pikánsabb, aktmodellekről készített rajzok miatt csak szülői engedéllyel járhattak oda a gyerekek, de engem már akkor is nagyon vonzott az, hogy összekenhessek mindent festékekkel. Talán mások a későbbiekben elhatározzák, hogy ezt szeretnék csinálni egész életükben, és ennek érdekében a legtöbben ezen szakiránynak megfelelő középiskolában végzik tanulmányaikat is – én nem ott végeztem. S mégis, kialakult.
A festészet mellett a fényképezés is foglalkoztatta.
Elég korán elkezdtek érdekelni a műszaki dolgok – különösen a fényképészet –, így már tizenéves koromban volt saját gépem. Úgy gondolom, ez is hozzájárult ahhoz, hogy később képekkel foglalatoskodjam.
Egy korábbi interjúban úgy vélekedett, hogy a festészetet és a fényképészetet külön lehet választani egymástól. Miért fontos ezt megtenni?
Két különálló világ, amelyek gyakran segítik egymást, mégis nagymértékben különbözik egyik a másiktól. Tudatosan kell szétválasztani őket. A fényképkészítés során nem tájképekben és nem is szociofotográfiai elemekben gondolkodom. Egy általam előre meghatározott és összeállított kompozíciót örökítek meg. Éppen ezért analóg fényképezőgépeket használok, a digitális gépek ugyanis képesek eltéríteni az embert az eredeti összeállítástól.
Ugyanakkor a festészetemet minden esetben az irodalom inspirálja. Már egészen fiatal koromtól kezdve faltam a könyveket, s ez a könyvmánia a mai napig erősen él bennem. Az alkotótevékenység tehát mindig az irodalomból indul ki – nem mint illusztráció, hanem mint egyfajta inspiráció.
A Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett, ahol Sváby Lajos volt a mestere. Örökölt valamit az ő képzőművészetéből?
Nem. Voltak s vannak is olyan mesterek, akik rákényszerítik saját stílusukat a tanítványokra. Nekem szerencsém volt Sváby Lajossal. Ő is könyvmániás és rendkívül olvasott ember volt. Éppen ezért a főiskolán töltött öt év alatt többnyire irodalomról társalogtunk. Nem szólt bele abba, amit csináltam, csak annyit mondott, hogy tetszik neki vagy sem. Tanári tapasztalattal a hátam mögött úgy gondolom, hogy nem célravezető, ha mindenbe belekötünk, és azt mondjuk: ez jó, ez meg nem. Amióta én is tanítok, rájöttem, hogy személyre szabottan kell kiválasztani a megfelelő módszert – ahány ember, annyiféle szokás. Az egy kaptafára való tanítás kiöli az egyediséget. A korosztályomban számos olyan festőről tudok, akire a mestere rákényszerített egy olyan sémát, amit a későbbiekben nagyon nehezen vetkőzött le.
Másképp kell foglalkozni a mai fiatalokkal?
Mindenféleképpen. Az iskolák kevés támogatást kapnak, éppen ezért a fenntartásukat is nehéz megoldani. Ezért a fizetős rendszereknél marad a jól bevett szokás – minél többen, annál jobb. Úgy érzem, felhígult a szakma. Persze nem csak a pénz miatt. A túljelentkezések ugyanis már nem teszik lehetővé, hogy felsőbb szinteken a mesterek három csoportra osszák a hallgatóikat, úgymint kezdő, közép- és haladó szint. Innentől fogva azonban nehézkessé válik, hogy mindenkit a neki megfelelő szinten tanítsanak. Félre ne értsen, nem az öregúr beszél belőlem, de a mi időnkben még igazán nehéz volt bekerülni egyetemi szintre,
ekkor még a mester vette fel maga mellé a diákot, s nem a tanítvány kapta a mestert.
Már akkor is túljelentkezés volt az iskolákban. Ráadásul még akkor sem volt biztos, hogy a jelentkezőt felvették, ha maximális pontszámmal zárta a fordulókat. A végén a mester döntött. Sajnos ez már nem így működik.
Ettől függetlenül tudom és tapasztalom is, hogy rengeteg tehetség van ma Magyarországon. És bár nem gondolom jó megoldásnak, hogy minden kisvárosban van művészeti iskola, abból a szempontból mégis remek lehetőség, hogy megfelelő ugródeszkaként használhatja az, aki valóban ebben a szakmában szeretne elhelyezkedni. Előbb-utóbb mindenki rájön, ha többet szeretne tudni, de arra is, ha nem neki való ez a pálya. A diákokat legtöbbször azzal zargatom, hogy menjenek külföldre, és próbálják ki magukat. Nagyon sokat jelent, ha bejutnak egy neves iskolába – nemcsak a tapasztalatszerzés, hanem a kapcsolatteremtés céljából is. Ez mindenkinek kiváló lehetőség, nem mellesleg mozgásban tartja ezt a hivatást.
Nagyban megváltoztatta az oktatói szokásokat az online tanítás?
Szerintem az online terület nagyon nagy átok, csakúgy, mint a televízió. Ha maga most fog egy ecsetet, vászonra visz vele egy alkotást, és felteszi a népszerűnek számító közösségi felületekre, minden bizonnyal több száz lájkot kap majd. Ebben rejlik a veszélye ezeknek az oldalaknak. Ma már bárki lehet festő, fényképész, egyszóval művész, hiszen a közösségi média hatására az ember könnyedén elhiszi magáról, hogy jó az, amit csinál. A diákoknak azt szoktam tanácsolni, válasszák ki azt az 5-6 embert, akiknek hisznek. Ha ők kedvelik az elkészült művet, akkor jó.
És ha nem?
Akkor gondolkozzanak el azon, hogy mi lehet a baj. Voltaképp az is egy véleménynyilvánítás, ha nincs visszajelzés. Az ember egyik legnagyobb hibája, hogy nem tudja objektíven, külső szemlélőként megítélni a keze által készített munkát. Nekem is vannak bírálóim, akikben hiszek és akikre hallgatok.
Az online felületnek azonban pozitív oldala is van bőven. Fiatal koromban órákat töltöttem el L. Menyhért László művészettörténész társaságában azzal, hogy az általa kigyűjtött és gondosan bejelölt részeket kifényképezzem a könyvekből. Akár több napon keresztül is készítettünk egy-egy diasort a tanár úr órájára. Ez a világ már megszűnt. Elég csak rákeresnünk egy adott szócikkre vagy fogalomra, és millió lehetőség tárul fel.
Ez azonban a könyvtárakat sosem helyettesítheti.
Szerencsére sok ezer könyvem van otthon, így tulajdonképpen megvan a saját könyvtáram. Az egyetemet úgy végeztem el, hogy a folyóiratok beszerzésén kívül könyvtárba nem kellett mennem. Mindenem megvolt otthon. Sajnos az évek alatt ez az állomány kissé megromlott. Amikor elkezdtem kiköltözni Szentendrére, mintegy nyolcezer példányom volt. Sajnos a költözés és a házon végzett munkafolyamatok során megtámadta az állományt egy penészfajta, amely miatt körülbelül a felét el kellett égetnem. Fényképek és rövidfilmek őrzik ennek a tragédiának az emlékét. Látni rajtuk, ahogy az általam széttépett könyveket dobálom egyesével a tűzre. Nem volt egyszerű, főleg azért, mert olyan könyveket gyűjtöttem, amelyekről úgy éreztem, helyük van a könyvtáramban.
Tudatosan választja az anyagokat a festményeihez?
Ezek a festmények több hónapon át száradnak, hogy végül szállíthatók legyenek, s egy-két év, mire teljesen elkészülnek. Éppen ezért olajfestéket alkalmazok, mert ez képes leverhetetlenné száradni. Az olajfesték alapját én csinálom ipari porfestékből és lenolajból. A felületi réteg pedig értékesebb anyagból, minőségi pigmentet tartalmazó festékekből kerül fel.
A klasszikus akvarellek elkészítéséhez építészeti akvarelltechnikát használok. Ahogyan azt már említettem, a képzőművészetemet minden esetben az irodalom inspirálja. Az olvasói élmények adta ötleteket feljegyzem, hogy a későbbiekben ezen emlékek alapján kezdjem el a kompozíció összeállítását. Az évek során rengeteg ötletem született, így amikor egy tévédoboznyi összegyűlt, rájöttem, hogy kisebb méretekben is gondolkodnom kell. Ekkor kezdtem el a képeslap méretű, úgynevezett kisakvarellek készítését. Az első év után száz, mostanra pedig nagyjából háromezer darabra tehető a számuk.
Alkotói attitűdjének központi eleme a rétegekből való építkezés. Milyen szimbolikája van ennek az ön művészetében?
A nagyobb festményeimnél az első lépés, hogy megfestek egy végtelenül reálisnak tetsző képet, amelyet aztán elkezdek lerombolni. Megjegyzem, a feleségemet ez rendkívül bosszantja. Engem viszont az a realista látásmód idegesít, amelyet látok. Pusztítás, amelynek végeredménye egy általam elképzelt kompozíció megépülése.
A technikát egyébként 15 éves koromban alakítottam ki. Amikor nem sikerült az általam elképzelt kompozíciót megvalósítani, addig gyűrtem és gyömöszöltem az anyagot, amíg el nem kezdett vastagodni. Száradás után tudatosult bennem, hogy valójában jót tett a fő motívumnak ez a fajta térbeli kiemelés. Innentől kezdve konzekvensen törekedtem arra, hogy fókuszba helyezzem a fő elemnek szánt motívumot.
A legfontosabbnak azonban máig a kompozíciót tartom. Lehet akármennyire kifogástalanul megfestett a kép, ha nincs megkomponálva, mit sem ér. Ez persze csak az én véleményem. Mint a gótikus képeknél, ahol bár kicsit egyszerűbben van festve, mégis bájos. A zseniális kompozíció él és üt.
Szalai Klaudia
A nyitóképen Baksai József. Fotó: Kurucz Árpád
A beszélgetés egy részlete megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/1. számában.
