A Királyhágó téri White Box étteremben éjszakázó kilenc embert laza, bomló kötelékek fűzik össze. Ennek az állapotnak a kibeszélése három (szünet nélküli) tételben történik (Allegro; Andante; Presto), az antik verselés választékos emelkedettségé-be olvasztva napjaink szókincsét, mondatalkotását. Bálint András rendezése kiszűrte a játékból a finom étkek és italok fogyasztásának realisztikus gasztronómiáját. A szereplők képzelt tányérok felett imitálják a falatozást, képzelt poharakat emelnek. A pincérpultnál azonban Zsuzsi (a gyermeki jámborságot az éterikus öntudattal keverő Tar Renáta) és Roland (az éttermi elittel tartózkodóan szövetkező Rusznák András) üvegek, poharak, tányérok, tálkák, evőeszközök segítségével "szinkronizálja" a fiktív evés-ivás az elektromos erősítés folytán már-már kísértetiesen éles, csattanó, koppanó hangjait. A vendégektől elszakad saját - az előkelő vendéglátóhelyhez illő - közvetlen tevékenységük. A valóságos cselekvést elveszítve szavaik, dialógusaik, mozgásuk magányában kell létezniük. Ettől az őket körülfonó valóság - saját közösségük és a nagyobb, társadalmi beágyazódás - ugyancsak laza, bomló lesz. A tökéletesen egymáshoz passzított pohártalanság és pohárcsengés, eszcájgtalanság és késsikoltás ijesztő iróniát muzsikál. A két pincér (akik mint felszolgálók természetesen tálca, tál nélkül lépnek az asztalokhoz) a restaurant különös zenekara is lehetne, ha a kétórás játékot nem festené alá sokszor a szórakoztatóvá hangszerelt halk, pelyhes zene (a szimbolikusan is értelmezhető hóhullás előkészítője).
A sikeres, de rosszul vezetett fiatal életek vékony cselekményben, viszont annál erőteljesebb nyelvezetben adnak hírt magukról. Bálint András és színészei - némi meglepetésünkre - sokszor tanácstalanok a helyzetek és jellemek aktuális feltöltésekor. A térfoglalás szisztematikussága, a járások komponáltsága nem oldja meg az egyidejűség problémáit: a tárgyaiktól fosztott alakok között mindig akad egy vagy több, akire átmenetileg a majdnem jelentéstelen passzivitás perceit rója az épp másokon időző fény és figyelem. A várakozásra rácáfolva a színészosztály jobban megleli önmagát a szöveg veretességében, modellszerűségében, mint a darab szerint is téli, februári, a 3. évezred elejéről kitépett nap szorongató jelenében, a "tavaly mindenki meghalt" (majdnem mindenki) ürességében, a "tiszta abszurd idő ez" fenyegetettségében. Az eredetileg húsz és negyven év közöttinek tervezett figurák kései huszonéves csoportozattá mosódnak össze. A kislányos, szeppent Trokán Nóra a legkevésbé sem tűnik kétgyermekes, boldogtalan, válást fontolgató asszonynak, Majorfalvi Bálint eltünedezik a leginkább lerészegülő egyén, az operakritikus Henrik szerepében, a magát két férfitól is elszakító ügyvédnőt, Almát játszva Petrik Andrea döntéseiben nincs semmi konkrétum. Akit Kovács Ádám körülrajzol, az sem egy baleseti sztársebész, csak egy fehér sípulóveres ifjú férfi, és Klem Viktor sem jár sokkal előrébb a jellemformálásban az étteremtulajdonos Győző újgazdag, gőgös magabiztosságát próbálgatva. Csupán Józan László tesz róla bizonyságot ismét, hogy ornamentikus, túlzó eszközöket is vállalva tör egyénítő jelenlétre (erre a homoszexuális belsőépítész, Krisztián magakellető excentrikussága eleve biztat is), és a magát legjobban feltaláló, gazdag skálájú Bata Éva hiteti el, hogy ő az Operaház közepes tehetségű, férfifaló szopránénekesnője.
Nem első-sorban arcok villanása emlékezetes az Asztalizene a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (a Padláson) megvalósított interpretációjá-ban, hanem a nemzedéki kórus, amelynek valamennyi tagja mondja ugyan a magáét, mégis egyek szitokban, panaszban, gúnyban, kivagyiságban. A szöveg hullámzása, a színmű mélyén rejlő mai magyar fiatalember-tragédia komolysága, méltósága győz a fontosnak csak a harmadik tételben mutatkozó viszonyváltozásokon. A vers hordozza a valóságot, például olyan kiemelkedő jelenet szépségében, amilyen az emberéleteket is követelő természeti csapás, az augusztusi forgószél felelevenítése. Nem egyszeri eset, nem meteorológiai vész: világállapot szólal meg az egyik alaktól a másikig pattogó mondatokban.
A humor hívásának viszonylag kevéssé enged, részben ezért helyenként unalmas a rendezés. Precizitást, szakszerűséget, elemzői rugalmasságot, asszociációs készséget nyilván bőségesen tanulhattak Bálint Andrástól a növendékek. Sebő Rózsa díszlete megfelelő makettje egy frekventált budai étteremnek. Az általa tervezett jelmezek - bizonyára tudatosan, a fő szólam, a generációs válságvallomás érdekében - nem széthúzzák, hanem szűkítik az öltözékek palettáját. A sok fehéret sugárzó kulisszák kiemelik, hogy a fekete szín mind a kilenc alak ruházatában domináns.
Kritikánk a Radnóti Színház előadásáról: Budai szín
