A szüleid elismert matematikusok, a testvéreid neves zenészek. Számodra hogyan kezdődött az ecsettel való barátság?
Igen, nővérem, Gyöngy a karvezetésben és a matematikaoktatásban ér el szép sikereket. Az idősebbik öcsém, László hegedűs, és egy kamarazenekar alapítója és művészeti vezetője. Fiatalabbik öcsém, Barnabás egy filharmonikus zenekar brácsása, és még két együttesben játszik. Csenge húgom pedig a tudomány területén jeleskedik, az álom- és agykutatás terén, jelenleg a PhD-kutatásán dolgozik.
A szüleim nagyon korán észrevették, hogy velük ellentétben én a rajz iránt érdeklődöm, és a festészethez kötődöm. Édesanyám elmondása szerint egyéves voltam, amikor megállapította: „A Jóisten most megmutatta, hogy a zenén kívül más művészeti ág is van.” Nem akartam ugyanis letenni a tollat még éjjel egykor sem: mindaddig, amíg tele nem „rajzoltam” az elém tett lepedőt vagy papírt. Szóval lényegében a szüleim nyitottságának köszönhetem, hogy kiálltak mellettem attól kezdve, ha a nem szokványos rajzaim, festményeim miatt az óvó néni pszichológushoz akart küldeni. Általános iskolás koromban délutánonként a Nádasdy Kálmán művészeti suliba jártam, ahol az alapképzés után rögtön a festő szak felé vettem az irányt. Kárpáti József itt készített fel a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola felvételijére, amelynek elvégzése után egyenes út vezetett számomra az egyetemre.
Talán naiv a kérdés, de elárulnád, mi a jó abban, ha az ember festő?
Az ember vagy festő, vagy nem festő. Ez életforma, nem választható vagy megszerezhető, tehetség kell hozzá.
Korábban évekig fűtetlen szobában éltél és alkottál, ahol a törött ablaküvegen besüvített a téli szél. Ebből a korszakodból származik a nagykabátos önarcképed. Hogyan élted túl azt a nehéz időszakot, és jelenleg milyen körülmények közt alkotsz?
Nem mondanám azért nehéz időszaknak, inkább amolyan vadromantikusnak. Korábban, mivel az első műtermemben nem volt áram, gyertyafénynél is festettem. Rettenetesen örültem annak, hogy befogadtak az épp akkor nyíló Fogasházba, hiszen lett műtermem, és ez volt a lényeg. Azért pedig, hogy a Pauer család jóvoltából egy Damjanich utcai műteremlakásban lakhattam, a mai napig nagyon hálás vagyok. Az volt az egyik legvagányabb, ha nem a legvagányabb időszakom, ami a közösségben való létet illeti. Amikor ez a lehetőség megszűnt, a Népszigeten, a hajójavító telepen, az Artoid Studio hatalmas műtermében kaptam menedéket Péli Barnától és Galbovy Attilától, amiért szintén hálával tartozom. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy minden így megoldódott körülöttem, és sikerült picit a vadromantikából kimozdulnom, mert akármennyire is nem érdekeltek a körülmények, azért már eleget fáztam ahhoz, hogy utáljam a telet. Saját házam lett Pilisen, most itt festek és élek. Igaz, talán most van életem során a legkisebb műteremszobám, de nem fázom benne, és a sajátom.
Biztosítja a megélhetésedet a művészeted, vagy civil foglalkozásod is van?
Rengeteget dolgoztam már életem során. Voltam kasszás mekiben, fizikai munkás nyomdában, szórólaposztó országúton, csokigyári előkészítő és csomagoló, festettem bárt és arcokat gyerekrendezvényen. Aztán bekerültem a filmiparba: berendezés és díszletfestés volt a munkám. Ma is megyek, ha hívnak. Pár évig műemlékek kőpatinázását is végeztem, és a mai napig festek betonhatású és egyéni megrendelésű falakat loftlakásokba, nyaralóba, vagy ahova kérik. De időnként képet is eladok, és szeretnék a jövőben főként a festészetemből megélni, de nem erőltetem a dolgot. Addig is festek. Végül is mi a munkája egy festőnek? Festeni, festeni, festeni.
Az általad jegyzett képek tematikailag többfélék. Az egyik ilyen sorozatodban híres vagy kevéssé ismert festőket mutatsz meg. Hogyan jött ez a külföldi esztéták és gyűjtők figyelmét is felkeltő ötlet?
Évekig gondolkodtam azon, hogyan érlelődhetne össze a képeimben minden, amivel eddig foglalkoztam: tér, idő, konceptuális gondolkodás, festészet, portré, csendélet. Úgy tűnik, hogy az új sorozatomban sikerül ezeket együttesen működtetni. Foglalkoztat jelentős művészek gondolatiságának megértése, az, hogy ki ő és mit képvisel. Arra jutottam, hogy van egy igen keskeny terület, amelyet érdemes kutatni, megismerni, hogy a festészet mellett kitartva tiszteleghessek a festészeten kívüli alkotóművészet jelentős képviselői előtt. Hozzáállásuk a világhoz csak a magukról alkotott képük, akcióik, észrevételeik, publikációk, dokumentációk formájában maradtak fenn. Ez konceptuális típusú művész esetében éppolyan fontos, ha nem még fontosabb, mint a múzeumban őrzött alkotások. Különösen mai szemmel nézve lehet még fontosabb, hiszen a kortárs művészet évtizedek óta érzékelhető tendenciája, hogy a művész nem hagyományos értelemben vett művészetet produkál, hanem megelégszik az alkotás folyamatának dokumentálásával. A néző így a galériában a művészet dokumentumaival találkozik. Amikor pedig művészeti tárgyú könyveket lapozgat, újabb, a művész tevékenységével kapcsolatos dokumentumokkal szembesül. Dokumentum dokumentum hátán, mondhatja a kívülálló, s ebben kétségtelenül van igazság. Meg abban is, amit az esztéták és a kritikusok mondanak: hogy ezeket a dokumentumokat nagyon sokféle módon lehet és kell kezelni.
Ami engem illet, én úgy kezelem őket, ahogy a festők a látványt mindig is kezelték. Figyelem a dokumentumokat, különösen a nem művészi célzattal készült fényképeket – egy kicsit úgy, mint némely tájképfestők a természetet figyelték –, és a maguktól ikonszerűvé vált dokumentumokat visszafordítom a festészet nyelvére. Portrékat festek az általam kiválasztott művészekről, saját terükben, tárgyaikkal, műveikkel körülvéve, a kép szerkezetével és a festéssel pedig megpróbálok érzékeltetni valamit abból a szellemiségből, amelyről eddig csak más médiumok révén tájékozódhattunk. Ennek az éveken át töretlenül folytatott sorozatomnak három előfutára van: Marcel Duchamp, Andy Warhol és Joseph Beuys.
G. Horváth Boglárka művei itt láthatóak.
Egy másik sorozatodban olyan kortárs magyar költők műveit álmodod vászonra, mint Gyukics Gábor vagy Müller Péter Sziámi. Ezek illusztrációk, vagy ennél többről van szó: igyekszel beléjük varázsolni valamilyen „hozzáadott értéket”?
Festő vagyok, így a legtöbb dolog nehezemre esik, ami ezen kívül van, ugyanakkor hajt kíváncsiság: a különböző művészeti ágazatok és gondolkodásmódok megismerésének, befogadásának vágya. Apránként megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy az általam nagyra becsült zenészeket, költőket, írókat és festőket a festményeim révén közös nevezőre hozzam. Erre a gondolatra az illusztráció műfaját találtam a legalkalmasabbnak. Kis méretű illusztrációimmal a régi nagy mesterek, mint Gustave Doré, Albrecht Dürer, valamint a reneszánsz és a barokk képviselői ábrázolásainak sorát folytattam, és ötvöztem a Duchamptól napjainkig megismert művészek látásmódját: szeretnék tisztelegni és párbeszédet folytatni korunk és közelmúltunk számomra fontos íróival, költőivel, zeneszerzőivel és zenészeivel. Az eddig elkészült illusztrációimat Ady Endre, Gyukics Gábor, Müller Péter Sziámi, Pilinszky János és Víg Mihály műveinek hatására készítettem.
Egy hozzád feltűnően hasonlító kislány és egy emberszabású macska kalandjait is régóta fested már különféle elgondolkodtató helyzetekben. Feltehetően imádod a macskákat, de arra gondosan vigyázol, nehogy gügyögő giccsbe forduljanak ezek a műveid.
Úgy éreztem, sokszor nem igazán tudom leírni, elmondani azokat a dolgokat, amik a fejemben megfogalmazódnak, ezért úgy döntöttem, elkezdem őket festőként kifejezni. A rajz mindig segít, ez esetben is így történt. Volt egy fehér macskám, Kis Macskának hívták, neki meséltem, aztán úgy döntöttem, ezt rajzolással egybekötve folytatom tovább. Így született meg a Látod, Cica című sorozatom, ami azóta már több mint száz rajzból áll. Minden rajz külön gondolat. Miközben egy-egy munkám elkészül, a szöveg is megfogalmazódik bennem, már csak le kell írni. Szerencsémre ez a környezetemnek is tetszett, így lett a rajzaimból az évek során cicapóló és két vékonyka könyv.
Portrékat is festesz. Kiket szeretsz leginkább vászonra vinni?
Portrékat az egyetemi évek idején festettem nagy számban, ma ez már nem jellemző. Akkoriban a barátaimat szerettem megfesteni. A portréim az egyéni karakterjegyeken túl a személyiségeket hivatottak megörökíteni. Szerettem a hozzám közelállókat festeni, mert jól ismertem őket, így a szépségüket és szomorúságukat is ábrázolni tudtam.
Sokat utazol a nagyvilágban, meghívnak alkotótáborokba, és nemzetközi tárlatokon is feltűnnek a képeid. Merre jártál legutóbb, és hová készülsz legközelebb?
Az, hogy sokat, talán túlzás, de igen, egy számomra kedves nemzetközi művésztársasággal időről időre lehetőségem adódik elmenni külföldre kiállítani. Legutóbb 2022-ben Skopjéban állíthattam ki velük. Én az illusztrációimat vittem ki, és két-két képet állítottam ki négy költőtől a versek angol nyelvű fordításával együtt. Tény, hogy folyamatosan hívnak, de aztán nem mindig jutok ki. Jövőre Rómába invitálnak, ami nagyon kecsegtető.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
