Az avantgárd óta az afrikai művészet, a totemizmus és az animizmus intenzíven hatott az új utakat kereső európai művészekre, elég csak Matisse, Picasso vagy Modigliani nevét említeni. Ahogy Popper Viktória is írja: a modernizmus óta „a törzsi művészet megkérdőjelezhetetlenül része az európai művészettörténeti hagyománynak, formai és szellemi inspirációs forrás a nyugati művészet számára”.
Ha innen nézzük, akkor semmi rendkívüli nincs abban, hogy Csató József festményei, szobrai és néhány akvarellje tradicionális fekete-afrikai szobrokkal szerepelnek egy térben. Volt már hasonlóra példa számtalan, ez a tárlat azonban mégis különleges, elsősorban befogadásesztétikai szempontból, valamint amiatt is, mert a kortárs festő nyelvének egy adott szólamára irányítja a figyelmet.
A jól ismert európai, kapitalista és technonaturalista kultúránktól eltérően a fekete-afrikai művészet bizonyos fajta szellemiséget tulajdonít a nem emberi dolgoknak, természeti jelenségeknek, tárgyaknak. Az antropocentrikus kultúrával szemben teljesen más perspektívából közelít az univerzumhoz: nem az embert állítja a középpontba, képes nem emberi perspektívában látni és gondolkodni, ezért bizonyos fajta varázserőt társít az ember környezetében levő dolgokhoz is, a tárgyakat, növényeket egyaránt lélekkel és szellemmel ruházza fel. „Afrika megadja neked annak a tudatát, hogy az ember egy kis lény, más állatok között, egy nagy tájon.” (Doris Lessing)
A most kiállított szobrok sem lezárt és élettelen entitások, hanem varázserővel rendelkező tárgyak, transzcendens minőséggel bíró dolgok, valószínűleg többségüket szertartási beavatásokra, gyógyításhoz és a szellemekkel való kommunikáláshoz készítették. Többségükben figurálisak, az arcok előre néznek, általában szimmetrikusak, a maszkoknál hasonló a helyzet. Az elnagyolt, jelzésszerű részeket apró, geometrizáló mintázatok teszik díszesebbé. Egzotikusnak hatnak, teli vannak mágiával, így a tér is transzcendens minőségekkel telítődik.
Ami azért is érdekes, mert ez a befogadásnak is ad egy izgalmas jelleget, kicsit ráébreszt minket arra, hogy a saját kultúránk mennyire távol van az ősitől, a földtől, a szellemtől. A látogató e térben azonban kicsit megnyílik az archaikus tudások felé, egy olyan szféra irányába, ahol minden egy rugóra jár, minden egységesen lüktet, minden összefonódik mindennel, fizikai és szellemi értelemben is.
Ezzel az attitűddel Csató festményeit is képesek leszünk más tekintettel befogadni. Meglátjuk a motívumok belső lüktetését, pulzálását, halljuk az elefántdübörgést, a szobrok Csató művészetének totemisztikus, primitivista vonásait domborítják ki. A festményeknek most elsősorban nem a játékosságát vesszük észre, nem a művek pimasz flegmaságát érzékeljük, az összhatás inkább ősi misztériumot sejtet. Az archaikus hatású kompozíciók Csató Kollekciók-sorozatába illeszkednek, a kifejezés a gyűjtés és a gyűjtemények kultúrájára utal, a képi elemek, az amorf és biomorf motívumkincs pedig narratívamentes csendéletté állnak össze. Egymás mellé rakott, mellérendelő elemek alkotják a kompozíciókat, amelyek ilyen módon paralellek a térben felhalmozott afrikai szobrokkal, így nem önmagukban, hanem együttesen hatnak a befogadóra.
Csató festményein azonban nemcsak tömbszerű foltokat, köveket, kőzeteket idéző kompozíciós elemeket találunk, hanem érzékien fluidáló tapogatókarokat és nyúlványokat, amelyek hibrid lényeket láttatnak. Hornyik Sándor rámutatott, hogy ezek „Haraway felől nézve éppen a ki- és letapogatás kultúrájának magasabbrendűségét képviselik”, így megint visszavisznek minket egy totemisztikus kultúrába vagy egy primitív világba.
A Csató-képek fakturálisan is paralellek az afrikai szobrok hangulatával. A gazdag felületképzéssel kialakított domborműszerű mintázatokat visszakaparások, plasztikus foltok és sávozások teszik érzékivé és vibrálóvá. A száraz textúrájú, pasztelles színekkel operáló kompozíció a Földhöz közelítik a képeket, a felépített organikus makrokozmosz archaikus világba repíti a nézőt.
Ami még közös ezekben az ősi és kortárs képekben: egyikben sincs semmiféle szervezőelv, ahogy Hornyik mondta: „olyan, mintha a rendszer kategorikus határai eltűnnének, hiszen gyakran felismerhetők növényi vagy állati fragmentumok”. Látszólag rendszertelenül, kaotikusan rendelődnek egymás mellé az elemek, a részek laza szövetet alkotnak, fonadékosak, akárcsak az afrikai szobrok, amelyekben szintén elválaszthatatlanul „összefonódik az emberi és nememberi, az antropomorf és a biomorf”. Csatótól ráadásul aboriginal motívumokat használó tárgyakat és szobrokat is láthatunk e térben, amelyek szintén az élő és élettelen, az emberi, állati és növényi világ összefonódottságát, egységét jelképezik, akárcsak a térben minden konstrukcióban felbukkanó szobrok és szoborcsoportok.
A kiállítás január 31-ig látogatható.
Fotók: Einspach Brúnó
