Olyannak tűnsz, aki bármikor kimondja, amit gondol. Van benned megnyilatkozási kényszer?
Egyre kevésbé van kedvem megnyilatkozni, pedig feszít, amikor senki nem mondja ki, ami annyira nyilvánvaló. De már ezt is el tudom nyomni magamban, nincs értelme. Egyrészt hihetetlen, hogy interjúkat adok, másrészt azonban visz ez előre.
Általános iskolásoknak is tartasz rendhagyó irodalomórát. Az előrevisz?
Az a menedékem. Sokkal több értelme van, hogy a következő generációknak adjak örömet és élményt, ne csak az irodalomban. Toldi vágyakozik, mellőzve érzi magát, aztán összejön neki az élet, de irigyek rá – általa vagy ötvenféle érzelmet meg tudunk élni. Úgy gondolom, hogy ha mindannyiunknak lett volna ilyen élménye a Toldival kapcsolatban, akkor ma más lenne a világ.
Azzal hatsz a gyerekekre, hogy a magad őrült módján mondod a verseket, nyilatkoztad. Mit jelent ez az őrült mód?
Gyakran él a fejünkben egy forma, amely rátapad a versre, ezért a vers már nem is szólal meg, csak a megszokás. Úgy gondoljuk, hogy a vers legyen szép, jó hangulatú, fátyolos valami. Szeretem, ha zsigeribb, szélsőségesebb, „nem megfelelő” a versmondás. Azt sem bánom, ha túlzásba visszük.
A slamtől is ezt várod?
Egyértelműen. De ez attól is függ, ki áll a színpadon, mikor, milyen szöveggel. Néha megtörténik a csoda. Ugyanakkor, ahogy egyre többen vannak, a művészi színvonal csökken.
Egy-egy slam maximum három perc. Hogyan építed fel őket, milyen érzelmekből dolgozol?
Csomó indulattal és gondolattal dolgozom, azoknak csinálok formát. Úgy képzeld el, mint egy versenypályát. Az indulatok és a gondolatok a raliautó, a szöveg pedig a pálya. Ha ezt kialakítom, akkor a színházi előadáshoz hasonlóan nem kell újra és újra fölstenkelnem magamat, hogy dühös vagy szomorú legyek. Az elején felülök az érzelmi hullámra, amely aztán végiglök ezeken az állapotokon. Fölvisz, leereszt, kidob, visszahúz, sosem ugyanúgy. A csoda három percre vagy egy mondatra összejön. Ez nem improvizáció, mégis spontán. Az itt és most a fontos.
Követed még a slamszcénát?
Nem. Bűntudatom is van emiatt. Ám a gyerekeim mellől nem igazán tudok eljárni sehova. Most nemhogy a slamre, másra sincs belső indíttatásom.
Azt tudom, hogy a Színész Bob név a Pogány Madonnából jön, de miért kellett egyáltalán név? A slammerek becenevei afféle színpadi identitásképzők?
Nem terveztem el; a franc gondolta, hogy slammer leszek. Ez volt a csúfnevem egy társaságban, és amikor először színpadra álltam, egyértelmű volt, hogy Színész Bobként megyek fel oda. Rám ragadt. A Pilvaker slamversenyén még bohóckodtam is: viccből Színész Bábot írtam a papírra. Van, aki tudatosabban építgeti a karrierjét, bennem nincs ilyen szándék. A Tudás 6alom csoportnak sem szeretem a nevét. Szájbarágós, de ránk ragadt. Most már az életem része.
A Tudás 6alom csoport 2013 óta létezik; számos videón, színházi produkcióban dolgoztatok együtt. Egy ideje viszont nem aktív. Mi történt?
Most már tudom úgy nézni, hogy nem félbeszakadt, hanem véget ért az életemnek ez a szakasza, de nehéz volt elgyászolni. Nem készülünk több előadásra, de megmaradt a baráti és kollegiális viszony. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Megnyugtató velük színpadra állni, ez évek múltán is jól fog működni. Komoly befektetéseket tettünk egymás oldalán, közösen gondolkodtunk, óriási színpadi meg tereptapasztalatunk lett. Lenyűgöző egyéniségek, szakemberek, különleges tehetségek. Sokat tanultam ebből a tíz évből. Fontos szerepük van abban, hogy az lettem, aki vagyok.
Nálad kívülről olyan könnyednek tűnik, ahogy egyik dolgot átfolyatod a másikba, ahogy a színpadi tudást a slamben és a katedrán működteted. De nem lehet könnyű ennyi mindennel teljes gőzzel foglalkozni.
Sok év alatt építettem magam újra, sok kihagyás után. Egy költővel egyébként szívesen cserélnék; vannak, akik jobban írnak. A színházi múlt miatt tudom, mitől jó a dramaturgia, a történetmesélés, mitől működik valami a színpadon. Összességében mindig az egyéniség fogja működtetni. Minél többször csinálod, annál inkább szükség lesz arra, hogy jól képzett legyél, de egy versenyen bárki megverheti Simon Marcit, Kemény Zsófit, Saiidot vagy engem – éppen ez a slam poetry bája. Lehet, hogy száz fellépéssel a hátam mögött nem tudok olyan hiteles, nyers, erős maradni, mint valaki, aki följön, és alig hallhatóan elmotyogja a szerelmi bánatát. Nagyon jó, amikor a slamistenség jelen van az eseményen, és a sors úgy húzza ki a kalapból a számokat, hogy műsorrá tevődik össze, a dolgok reagálnak egymásra. Az egyik megnevettet, a másik csöndet teremt; ez behoz egy hangulatot, az meg kisöpri - ha ez történik, az varázslatos. Itt is az emberi viszonyok számítanak.
Biztos vagyok benne, hogy nem nyertük volna meg Tunyogi Imivel a páros slam poetry bajnokságot, ha a vakvéletlen nem annyira jó dramaturg. Kellett, hogy Gábor Tamás Indiana és Tolnai Eszti legyenek előttünk. Ők addigra már kétszeres bajnokok voltak, mindenki a triplázásukat várta. Professzionális, szuper előadással készültek, a halál volt a témájuk. Mi jöttünk utánuk Tunyogi Imivel, a takarásban mindenki sajnált bennünket. Furcsák voltunk; koszos, impulzív, nagy amplitúdójú szöveggel. Ordibáltuk a színpadon, hogy „életben vagyok”, aztán kifordítottuk a mikrofont a közönségnek: „És ti? Ti életben vagytok?” Egy tizedponttal nyertünk.
Sokszor mintha megmondó- és bohócszerepbe kényszerítenénk embereket az online térben, hogy ők mondják ki: a király meztelen. Te mégsem lettél ilyen online megmondóember.
Csodálom a véleményformáló embereket, irigy is vagyok rájuk. Néha úgy gondolom, nekem kéne ott lenni. Viszont a beszéd cselekvés nélkül nevetséges. Influenszercelebnek lenni azért kiszolgáltatott dolog is lehet.
Filmetek, a Háromezer számozott darab tavaly debütált. Utána azt mondtad: olyan, mintha áthajtott volna rajtad a vonat. A stábtagokkal konfliktusba keveredtetek, és ezt nem is titkoltátok. Megérte a sok sérülés a filmért?
Nem tudom azt mondani, hogy megérte. Alapból: mi is itt az üzlet, mit adtunk miért? Méltóságot hírnévért? A szenvedésünket a világ jobbulásáért? Művészként megérte, de ezért emberileg áldozatot kellett hozni. De megint így csinálnám. Sárkányölők voltunk, a lehetetlent hajtottuk végre. Tíz év alatt egy slamvideótól a nagyjátékfilmig jutottunk mindenféle állandó intézményi keret és támogatás nélkül. Ez a film akkor is világszám, ha én sok mindent éltem meg kudarcként. De most már a kudarcokat is kitüntetésként viselem, mert hitelessé tesznek.
A filmről szóló kerekasztal-beszélgetéseken hasonló kérdések szoktak felmerülni. Hogyan érzel ezzel kapcsolatban?
Ahogy a hasonló események 99 százalékával kapcsolatban: gyűlölök arra gondolni, hogy ott kell lennem, de ha ott vagyok, úgy érzem, hogy fontos. Nekem minden vetítés után minden egyes emberrel beszélgetnem kéne. Ez a film alkalmas arra, hogy olyan témákat hozzon elő, amelyek máshogy nem kerülnének eléd. Ez a film a közönségről szól.
„Ki minek gondol, az vagyok annak” – mondja Weöres Sándor. Nem csak a film, te is ilyen kaleidoszkóp vagy?
Igen, rögtön keresem, hogyan lesz valami és az ellenkezője is igaz, hogy ne csak jó és rossz, fekete és fehér legyen. Létezhetnek egyszerre egymás mellett ellentétes dolgok.
Rendszeren kívüliként definiálod magad, de tényleg kint tudsz lenni a rendszerből?
Aki rendszeren kívüliként definiálja magát, az a rendszerhez képest határozza meg az identitását – szóval a válasz valószínűleg nem.
A beszélgetésünk elején csüggedt voltál. A tehetetlenség csüggeszt?
Igen. Az, hogy mennyire abszurd, ami körülöttünk történik. Hétköznapivá vált az elfogadhatatlan. Bele kell törődnöm, hogy tényleg ez a valóság, ilyenek vagyunk. Szerencsére itt vannak a gyerekeim, ez sok mindenről segít elfeledkezni.
A magyar költészet napja alkalmából beszélgetünk, de nemrég volt a roma kultúra világnapja is. Az mit jelent számodra?
Idén a világnap alkalmából Bordás Róbert operatőr és Kállai András festőművész közös kiállítására mentem el a Kesztyűgyárba, rólam is volt kint fotó. Jó ilyenkor találkozni egymással, feltöltődöm büszkeséggel – annyi mindenki van, aki miatt jó romának lenni.
Március 15-én a nyolcadik kerületben a Várkonyi Csibészekkel csináltunk műsort, megzenésített Petőfi-verseket adtunk elő. Volt blues, drum n’ bass, hiphop. Rengetegen mondták, hogy életük legjobb ünnepsége volt. Örülök, hogy megcsináltuk. A húsvétról egyszer azt mondtam egy interjúban, hogy nekem a locsolást jelenti, amikor megyünk a családhoz. Kaptam is egy csúnya kommentet, hogy hogyan feledkezhetek meg a feltámadásról. Pedig szeretem Jézus Krisztust, jó forma lehet. Szeretek arra gondolni, hogy dühös volt. Nem azt mondta Jeruzsálemben, hogy „ó, bocsáss meg, kedves kufár, nem bánnád, hogyha megfordítanám itt ezt az asztalt?”, hanem zsumm, leborította. Ez biztosan félelmetes volt akkor.
Keltett némi bűntudatot. Ezzel kapcsolatban megint csak a Háromezer számozott darabra térnék vissza, ami operál vele. Épít a társadalmi bűntudat?
A társadalmi bűntudatot nem a film teremti, az már ott van. A bűntudat valószínűleg nem épít, a feldolgozása viszont biztosan. Rosszul állunk a hibákhoz. Ha valaki hibát, bűnt követett el, akkor onnantól kezdve irgum-burgum, megesznek a kannibálok.
Művészként lehet hibázni?
Érdemes. Abban, amit csinálok, ott van önmaga ellentéte is: megengedem az ellenkező igazságot. Ez a természetes működés, kell a lelki egészség megvédéséhez.
Nem azt mondom, hogy nem lehet értékrendeket ütköztetni, de a másik ember méltósága szent. Én úgy kezelem, mint a saját méltóságomat.
A gyerekek esetében is figyelsz arra, hogyan viselkednek egymással?
Nagyon. Elsősorban ezért vagyok ott, az irodalom és a közös alkotás ennek az eszköze. A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy egy dolognak többféle magyarázata is lehetséges.
Színész is vagy, slammer is, filmes is, pedagógus is. Melyik most az a csatorna, amelyen keresztül a legjobban ki tudod magadat fejezni?
Most nem égek alkotói hévvel. Sok minden van, amit csinálni szeretnék, de közben működtetni kell azt is, amit fölépítettem, el kell tartanom a családom. Addig cetlizem az ötleteimet. Érik bennem a gyümölcs, amit nem ártana leszedni, mert elrohad.
Ennyi minden után is félsz attól, hogy egyszer kialszik benned a tűz?
Félek. Egyrészt elképesztő szerencsés vagyok, hogy annyi ötletem megvalósulhatott. Másrészt van még egy-két tartozásom az alkotói énemnek. Az alkotásban az a félelmetes, hogy hiába csináltál bármit a múltban, mindig újra ugyanabba a ködbe vágsz bele: a semmiből teremtesz valamit. Kockázatos és izgalmas.
Egyszerre vagy sárkányölő és ködlovag. Tudod majd egyszer azt mondani, hogy elég volt?
Valószínűleg nem. Majd az utókor dönt. Romaként és nem romaként is felemelő és megtisztelő, hogy generációkon át tartó folyamat része vagyok, és hozzátehetem a részem. Ahogy én állok mások vállán, úgy fognak mások az én vállamon állni – és ez raj.
Jó ideje slammerek között mozogsz. Van, aki téged tekint mesterének?
Már tíz-húsz éve a pályán vagyok, befolyással voltam emberek életére. Nem azt gondolom, hogy milyen jó vagyok, hanem azt, hogy a mese jó, amelyet generációról generációra mondunk. Átadó láncszemnek tartom magamat. Én sem a mestereimet csodálom, hanem azt, amit átadtak.
Az elmúlt években születtek belőletek szakdolgozatok, slammerek generációi nőttek fel, akikből aztán sokan költők lettek. Vicces érzés lehet alapkőnek lenni.
Innen nézve nem látszik, milyen szakdolgozatnak lehettünk témái, vagy kik számára lettünk alap. A visszajelzésektől zavarba jövök, de megtanultam ez alól nem kibújni, hanem elfogadni. Fontos ennek örülni. Én sem akarom, hogy amikor az általam csodált valakihez odamegyek, akkor szabadkozzon, kicsinek mutassa magát. Mert ő az én hősöm. Számomra fontos esemény, hogy találkozom a hősömmel, mert attól picit én is hőssé válok.
Kik a te hőseid?
Most megfogtál. Tudod, kik? Sok-sok lenyűgözően intelligens, képzett, belevaló roma nőt ismerek. Ők a hőseim.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
