Ha ugyanis a vásznon Irakot látjuk és az ott harcoló katonákat, abból a rendező számára könnyen jön a jó érzéssel megkérdőjelezhetetlen kormánykritika, hiszen kínhalált haló civileket nézve senki sem gondolja, hogy a háború jó. A személyes konfliktusok szinte laboratóriumi körülmények között vizsgálhatóak, hiszen a mindennapos életveszély minden létező érzelemre azonnal magyarázatot ad; közülük is a legegyszerűbb a dühöt, a gyászt elemezni. Szinte már forgatókönyv nélkül is adott egy közepesen érdekes, legfeljebb agyonhasznált alapkonfliktus ? ennek megfelelően Ken Loach is egy olyan filmet forgatott, amelyben semmi olyan nincs, amit ne láttunk volna már korábban.
Két, vállalkozóként Irakban dolgozó, igazi jó barát közül az egyik meghal a terepen, gyanús körülmények között, a másik pedig ki akarja deríteni, hogy mi történt. De talán nem is ez a film lényege, hiszen a harmincadik perctől fogva teljesen egyértelmű minden néző számára, hogy mi történt (a gonosz hadsereg eltette láb alól a szerencsétlen kisembert). Ennek ellenére a cselekmény mégis az egyértelmű kiderítése körül bonyolódik, ám közben ? és itt látszik, hogy a filmet mégsem egy névtelen filmes rendezte ? azért nagy a szerepe a gyász feldolgozási módjainak, a férfibarátság mélysége ábrázolásának is. Ezt jó színészi alakítások és egy érzékeny rendezés teszi hitelessé ? csakhogy mindez untig ismerős már: a gyászoló számára előbb jön a tehetetlen düh, aztán a barát összejön a halott barát (ex-)barátnőjével, aztán bosszút áll, aztán rájön a bosszú hiábavalóságára és erkölcsi megkérdőjelezhetőségére. Ahogy az már ilyenkor, és számos hasonló filmen szokás.
És hát a mélységes mély mondanivaló sincs szebben becsomagolva annál, ahogyan bárki más is becsomagolná: hogy a háború kegyetlen, azt itt is onnan tudjuk meg, hogy néha, különösebb kontextus nélkül halott iraki gyerekeket látunk a vásznon; elhangzik, hogy a britek sem jófejek Irakban, na de a jenkik, hát azoknak egyenest lelkük sincsen; és persze kiderül, hogy a kisember mindig a nagyemberek összeesküvéseinek tárgya. Eközben ha a ?fucking? szó nem hangzik el legalább kétszer egy perc alatt, érdemes szólni a mozigépésznek, mert valószínűleg véletlenül levette a hangot ? meg kell hagyni, ez nem a düh ábrázolásának legkifinomultabb módja.
Az Arany Pálmával kitüntetett rendező egy évvel korábbi filmje, a Barátom, Eric sem mutatta meg, mitől is vált világhírűvé Ken Loach ? és nem mutatja meg egy sablonos, unalmas és érdektelen politikai thriller sem, még akkor sem, ha az átlagnál valamivel érzékenyebben nyúl a szereplők lelkivilágához.
