Ahogy a színésznő látja

Az ön számára ez a város nem csak a fesztivált jelenti.

Régen társulati tagja voltam ennek a színháznak, tehát ha idelátogatok, mindig úgy érzem, hazajövök. Kedves a szívemnek a város, a színház, és azzal az Anatolij családdal is sírig tartó barátságot kötöttem, amelynél 1990-ben laktam. Petrov Anatolij ? Tolja bácsi ? már abban az időben is híres alakja volt a pécsi közéletnek mint sikeres úszóedző, mikor itt játszottam.

Kezdetektől látogatója a POSzT programjainak?

Nem, évekig nem voltam a POSzT-on, mindaddig, amíg a barátaim, a kollégáim unszolására rákaptam, és attól fogva ? tavaly kivételével ? minden ellátogatok ide.

Már előre tudja, hogy mely darabokat fogja majd megnézni a fesztiválon?

Én mindig felkészülten jövök, előre megnézem, mi lesz a versenyprogramban és az OFF-programban ? amely ma már a POSzT Fesztivál programja. Miután színészmesterséget tanítok, nagyon régóta szeretem az OFF-ot, ahol főiskolások vizsgadarabjai is láthatók. Érdekelnek a független színházak és a kísérletezők is, ezért nagyon fontos nekem az OFF-programok kínálata. Talán azt is mondhatnám: ezek az előadások fontosabbak számomra, mert nehezebb hozzájuk jutni év közben, mint a versenyprogram darabjaihoz.

Az életében 2000-ben hatalmas változás következett be.

Igen, 2000 januárjában elhagytam az országot, nagyon nehéz döntés után. A Nemzeti Színház színésznője voltam akkor már 20 éve, családom, házam, jó életem volt itt, amelyeket mind itt hagytam. Már nem voltam fiatal, amikor új életet kezdtem: kiköltöztem az USA-ba, mert oda mentem férjhez. A szerelem mindig nagy erő volt az életemben, és akkor is ez repített át az óceán túlsó oldalára, de ez a szerelem később elmúlt, és elváltunk. Ennek ellenére nem bántam meg semmit a múltamból, nem vagyok siránkozós típus, minden úgy volt jó, ahogy történt.

Említette, hogy tanít. Színésznőként is fellép Amerikában?

Összehasonlítva a kelet-európai színházakat a San Francisco környékén lévőkkel ? ahol élek ? azt kell mondanom, számomra unalmas, ami ott folyik színház címén. Ez a megjegyzésem természetesen nem vonatkozik New Yorkra és környékére. Amerika filmcentrikus ország, a tengerentúlon a film a fontos, a színház másodrendű.

A színjátszást pár évvel ezelőtt abbahagytam. Csak idegen nyelven léptem fel, magyarul nem játszottam már nagyon régóta, és a kinti színészetem végét a nyelv okozta. Bár jól beszélek angolul, én magam sem szerettem hallani magamat, másrészt ha valaki nem az anyanyelvén beszél, mindig egy picit gondolkodnia kell, hogy jól mondja-e a szöveget az adott idegen nyelven. Az agynak ez a folyamatos terhelése, kontrollfeladata megöli a színészet spontán természetét, nem tudtam felszabadultan játszani. Időnként a kinti rendezőim is szinte gyötörtek az általuk elvárt kiejtésért, ami végképp elvette a kedvemet, és egyszer csak rájöttem, hogy én ezt nem akarom így tovább csinálni.

Hol van igazán otthon?

Az USA-ból is figyelemmel kísérem a magyarországi eseményeket, amit megkönnyít, hogy napi kapcsolatban vagyok a két legjobb barátnőmmel, Kováts Adéllal és Hernádi Judittal. Bár viszonylag kevés időt töltök itthon, bátran állíthatom, hogy több előadást nézek meg, mint a magyar színészek többsége.

Mindkét helyen otthon érzem magam, ha Magyarországon vagyok, akkor itt jó nekem, de ha visszautazom, akkor ott vagyok otthon. Ebből a szempontból nagyon szerencsésnek érzem magam, mert nem vágyom mindig el onnan, ahol éppen élek. Ennek ellenére egyre többet gondolok arra, hogy hazaköltözöm Magyarországra, az embert visszahúzzák a gyökerei.

Ha visszaköltözik, játszana újra Magyarországon?

Ha felkérnének, biztos visszamennék a színpadra, de bevallom, félve. Bár a színésznő sohasem szűnt meg bennem, kétségeim vannak, hogy tudok-e még egyáltalán játszani. Azt mondják, a színészetet soha nem lehet elfelejteni, de ha rágondolok az újbóli színpadra lépésre, akkor szorongásaim vannak. Ezek talán csak akkor oldódnának meg, ha újra bizonyíthatnék önmagam előtt.

Tölgyesi Tibor

Fotó: Szkárossy Zsuzsa