Ahol fűszoknyában küzdenek a láncfűrészek ellen

Valószínűleg mindenki életében volt már olyan pillanat, amikor legszívesebben törölte volna magát az összes közösségimédia-felületről, zárolta volna az e-mail-fiókját, és a biztonság kedvéért lecsapta volna a biztosítékot is, hogy még véletlenül sem keringjen wifi a feje körül. Hogy aztán beköltözzön egy barlangba, felvonuljon egy hegy tetejére, vagy vadkempingezzen egy elhagyatott tengerparton. Hogy szabadon éljen, határidők, munkahelyi, családi és mindenféle társadalmi nyomás nélkül.

Nagyon-nagyon kevesen még megengedhetik ezt maguknak: a Föld néhány eldugott szegletében élnek még olyan közösségek, amelyek a természettel harmóniában léteznek, csak annyit vesznek ki a közösből, ami az alapvető létfeltételeikhez – szállás, étkezés, ruházkodás – nagyon kell. Mint például Mentawai-szigeteken, ezen a távoli, indonéziai szigetcsoporton, ahol a tetovált testű őslakosok valóban fűszoknyában és félmeztelenül járnak, hiszen nincs is másra szükségük a trópusi melegben.

Joo Peter kamerája gondos érzékenységgel követi ennek a vadászó-gyűjtögető népcsoportnak a mindennapjait, spirituális szokásait, amelyeket a Mentawai, egy elfeledett ősi kultúra című dokumentumfilmnek hála most már mi is megismerhetünk.

A trópusi paradicsomban két sámán, vagy ahogy a gyógyítókat ők nevezik, sikerei-ek nyomában járva ismerjük meg a modern ember szemének különös szokásokat. A fő élelmük például az úgynevezett szágófa törzsének belső része, amit a kókuszdió húsához hasonlóan lereszelnek, kiszárítanak és azt eszik, de a ház körül tartott disznókat és csirkéket is ezzel táplálják. Ennél sokkal bizarrabb, hogy a legínycsiklandozóbb fogásuknak nem egy folyami vagy tengeri halból készített ételt tartanak, hanem a jó kövér, fehérjében gazdag kukacokat, amiket a fa törzsében „tenyésztenek”.

A változatos célokra felhasznált fáknak semelyik része nem megy veszendőbe, még a háncsból is készítenek kötözőket. Vagy éppen faragott, festett lélekmadarat, amellyel különböző szellemeket idéznek meg: gyakori vendég náluk a krokodil, az őz vagy a vaddisznó szelleme. A törzs tagjai nem individuálisan, saját vágyaik szerint élnek, hanem szoros közösségi kapcsolatban, amelyben mindenkinek megvan a saját feladata, korának és felkészültségének megfelelően.

Viszont még ez a távoli mesevilág sem menekülhet a modern lét mindent felzabáló mohóságától. Különös látvány például, hogy a szájakban – még a kisgyerekét szoptató nőében is – folyamatosan ott lóg a cigaretta. De ennél még súlyosabb probléma, hogy a dzsungelt kíméletlen láncfűrészek veszélyeztetik, hogy a kitermelt fákkal Indonézia drasztikusan növekvő népességének energiaéhségét ki tudják elégíteni, a letarolt erdők helyére pedig monokultúrás olajpálma-ültetvények kúsznak, amelyekből a világon a legnagyobb mennyiségben felhasznált növényi zsiradékot, a pálmaolajat állítják elő (ez található a margarinokban, a csokoládékban, szappanokban, krémekben is, de biodízelt is előállítanak belőle – a szerk.).

A mentawaiak élettere egyre csökken, és szembe kell nézniük azzal is, hogy a fiatalok, elhagyva szülőföldjüket, iskolázottan talán már soha többé nem térnek vissza. Ezért most egy jelentősebb indonéziai mozgalom részeként itt is erőteljes lépéseket tesznek abba az irányba, hogy a közösség megőrizhesse egyedülálló kultúráját és környezetét. Részsikerek ugyan vannak, de azért igen kétséges, hogy hosszú távon ez az elzárt csoport ki tudja-e vonni magát a tágabb környezetét befolyásoló gazdasági, társadalmi vagy akár éghajlatváltozási folyamatokból.

Érdekes lenne egy-két évtized múlva visszatérni a területre, hogy lássuk, Aman Lau Lau apó évtizedes küzdelme képes volt-e ellentartani. Mivel a Mentawai egy többrészesre tervezett, az indonéziai népek, őslakosok kulturális sokszínűségével és gazdagságával foglalkozó filmsorozat darabja, talán választ kaphatunk majd arra, hogy érdemes-e tovább vágyakoznunk ebbe a földi édenkertbe.

A Mentawai, egy elfeledett ősi kultúra című dokumentumfilm április 18-tól látható a mozikban.