Ahol a pincér az úr - PICCADILLY CIRKUSZ

Kovács Lehel rendezőként debütált a TÁP Színházban. A darab eszmékről és politikáról, nyilvánosságról és annak cinikus kiforgatásáról, megalkuvásról, árulásról és szerelemről szól. Máról, tegnapról és holnapról ? örök témák kelnek mai életre ezen a több síkra bontott színpadon. Mellettük pedig ott van a zene, a ritmus és a csend, a nagy vörös függöny, ami néha leválasztja a szereplőt saját indulatairól: a függöny mögé viszi a kikiabálnivalóját. Aztán ott van a bárpult, a Piccadilly bár, ami rejtekhely és agóra, ellenállási bázis és a színpadias önámításokból kijózanító, egyetlen viszonylag normális hely, ahol a cseresznyepálinkát egy-egy brutális pofon formájában tálalja a pincér. És mindenekfelett ott van a Kicsi és a Nagy, a két kopaszra nyírt mutatványos (Dankó István és Andrássy Máté briliáns párosa), akik úgy foglalják keretbe az előadás egészét, mint az antik görög drámákban a kar, akik ellenpontozzák, kitágítják, meg- és félremagyarázzák, értelmezik és összekuszálják a cselekmény amúgy sem sima fonalát.

Az értelmezés persze ráférne a nézőre, hiszen az előadás kezdetén egy televíziós show-ba csöppen, majd trombitaszó kíséretében egy ibseni dráma témájára kell áthangolódnia. A keret valóban segít, gazdag színekkel árnyalja a cselekményt, beágyazza egy korrupt, médiahírré torzult valóságba és megjelöli a lehetséges pozíciókat: a hazugságok hálójának durva szövedékében, a kegyetlenség és a kifacsart ideák iszapjában ügyeskedő kisemberekét.

A nevek, a környezetről elhangzó információk alapján valahol északon vagyunk. Káosz uralja a Piccadilly környékét és ebben próbálnak talpon maradni a szereplők: a lány, akinek szerelme eltűnt a polgárháború aknái között, az Istenre és Császárra mutogató, közben gyereküket kiárusító szülők és a felkapaszkodó vőlegényjelölt. A kierőszakolt eljegyzés estéjén ? hála a trombitának ? megjelenik a halottnak hitt fiú, eljött a szerelméért, vinné is azonnal. Afrikából jött, és a kicsinyes, önző, elvtelen északi polgárok szájából ez a szó úgy hangzik vissza, mint ami nem is a Földön van, hanem legföljebb a rémmesékben. Hősként jött vissza a pusztulásból, de itthon kiderült, hogy ennek a társadalomnak az igazi hős helyett erőszakos harácsolók kellenek. Ez az érték, nem az élet, nem a szerelem.

Tucatnyi darab voltaképpen elcsépelt alaptétele vázolódik föl előttünk, mégsem lesz közhellyé: abszurd drámába fordul a cselekmény, a mai társadalom morális állapotának abszurditását jeleníti meg, erőteljes színpadi eszközökkel. Abszurdra hajaz a szöveg, a stilizált táncmozdulatok, a szöveg és a látvány ordító ellentéte, a jelbeszéd, a hangszerként működő szereplők. A helyzetek is egyszerre abszurdak és teátrálisak: egy pincérből hirtelen kitör a munkásöntudat, egy kurvából csöpög a jóság, a lány persze már terhes az új vőlegényjelölttől. Aztán a konfliktus átkerül a város másik oldalán tomboló lázadók közé, akik átérzik a szerelem erejét, de nekik forradalmár kell, nem a puha ágyba, szerelemre vágyó fiú.

Kovács Lehel olyan kaotikus társadalomképet rajzol, amelyikben nincs helye a természet rendjét követő embernek, nincs helye békének és boldogságnak. És bár a darab végén előkerül a hitvesi ágy, de csak krétával rajzolják a falra; így a két szerelmes nem tud belefeküdni, csak beleállni, néma, kétségbeesett szoborként. Mészáros Béla darabos mozgása a fiú karakterét a realitás felé viszi, mellette Sipos Vera inkább szimbolikus jelenség, de egy árnyalattal túljátssza a szerepét. Kettősük így néhol megbillen. Ugyanez az elmozduló egyensúly jelenik meg a szülőket alakító Hajduk Károly és Herczeg Adrienn párosában: Hajduk túlzó gesztusai, szofisztikált pillanatai kilógnak az előadásból, Herczeg Adrienn azonban szenzációsan, sokszínűen durva, ráadásul izgalmasan viszi tovább az anya karakterét a második rész prostijába. Sok árnyalatot tesz egymásra Kovács Ádám a vőlegény szerepében, nagyszerű pillanatokat kapunk Gergely Katalintól. Tökéletes a jelzésekből építkező látvány és a játékkal egyenrangú a zene szerepe. A legnagyobb élmény azonban maga a társulat összjátéka, az eleven, színházcsináló izgalom, ami ? néhány fáradtabb pillanat kivételével ? mindvégig uralja az előadást.