A Budapest Fotófesztivál harmadik éve működik együtt a PIM-mel. Hogyan találtak egymásra?
Amikor Mucsi Szilvivel, Somosi Ritával és Kocsány Kornéllal elindítottuk a Budapest FotóFesztivált, célunk volt, hogy együttműködjünk az összes olyan budapesti kiállítóhellyel, ahol előfordulhatnak fotográfiák. A fesztivál második évétől kezdve a Petőfi Irodalmi Múzeummal is sikerült egymásra találnunk, ami azért is öröm, mert a PIM-nek páratlan fotográfiai gyűjteménye van. Szakmai szempontból talán ez a legnehezebb terep: komoly kihívás olyan kiállításokat létrehozni, amelyben az irodalom és a fotográfia nem egymás illusztrációjaként működik, hanem valamilyen szempontból túllép ezen.
Miért éppen Tandori lett a fesztivál idei témája?
Tandorival elég régóta kacérkodunk, a magyar irodalom izgalmas személyisége volt ő. Munkásságában és az életében is mindig a műfajok és műnemek közötti természetes átjárhatóságot sugározta. Rengeteget rajzolt, számos grafikája és képverse maradt fenn. Ő tényleg az az alkotó volt, aki ki tudta tágítani az irodalom és a vizuális művészet határait egyaránt.
A kiállítás online megnyitóján hangsúlyozta, hogy Tandori kapcsán szinte azonnal Szilágyi Lenkére gondolt. Hogyan jutott eszébe az ő neve?
Ennek sok oka van. Az egyik evidens: Szilágyi Lenke munkásságában kitüntetett szerepe van az íróknak. Számos, szebbnél szebb íróportréja született. Azonban nem csak ezért gondoltam rá.
Lenke egy szabad, kreatív, bátor lélek, akiről sejtettem, hogy nagyon izgalmasan tudna Tandori rajzaira reflektálni.
Habár Szilágyi azt mondta, hogy nem ismeri eléggé Tandorit, mégis vannak személyes kapcsolódásaik is.
Igen, de az tény, hogy nem alakult ki közöttük olyan erős barátság, mint például Szilágyi és Petri között. A kiállításban viszont szerepel Szilágyi Lenkének egy olyan fotója, amelybe bele tudtam kapaszkodni. A Farkasbíró utcában sétálgatva a fotográfust egyszer megindította a furcsa esti hangulat, amit képileg is megragadott. Az elkészült fotót bedobta Tandori postaládájába, mert úgy érezte, hogy az író is találhat ebben valami ismerősséget.
Mi volt a kiállítás kiindulópontja?
Arra kértük Szilágyi Lenkét, hogy ne csak dokumentarista irányban gondolkodjon, tehát ne egy az egyben reflektáló képeket hozzon létre, hanem engedje szabadon a fantáziáját. Így az eredmény sokkal játékosabb, különösebb, titkosabb, talányosabb lett, ami mindkettejük munkásságához jól passzol.
Habár a kiállításon többségben vannak az absztrakt művek, mégis van még egy olyan kiemelt fotó, amelyen a látvány ugyan elemeire van bontva, de még felismerhetők rajta az urbánus környezet egyes elemei: a városi galambok, a lépcsők.
Szilágyi Lenke fotóiban, legyenek akár konkrétabbak, akár elvontabbak, mindig a valóság kreatív újjáteremtése a lényeg. A fotókon Szilágyi a primér látványt változtatja meg és emeli egy másik szintre. Az én értelmezésemben így ezek a fotók az irodalommal rokoníthatók:
az irodalom is ab ovo absztraháló művészet.
Mit jelképez a cím?
A Töredék Tandori visszautal a szerző első könyvére, a Töredék Hamletnek című verseskötetre. Ez a kötet szerepel Tandori kezében Szilágyi Lenke fotóján is, azon, amit a kiállítás fő képének választottunk. Azonban a cím ennél többet is magában rejt: mindkét életmű töredékekből épül fel és a kiállításnak is fontos jellemzője, hogy különféle darabkákból, rétegekből áll össze.
Az említett fotó csak nemrég került elő.
A komoly életművel rendelkező fotográfusok archívumában gyakran lappanganak fotók. Szilágyi Lenke emlékezett erre a képre, tudta, hogy lefotózta Tandorit az első kötetével is. Keresni kezdte, és a kutatás során további portrékat is talált. Ekkor még gondolkodtunk azon, hogy sok portrét szerepeltessünk a kiállításon, de végül ezek számát háromra limitáltuk, mert Lenke annyira sok izgalmas képet készített, amelyekkel az egész koncepciót el lehetett vinni egy filozofikusabb, lírai irányba.
Milyen szempontok szerint állt össze a kiállítás fotóanyaga?
Szilágyi Lenke korábbi képei közül is szerepel néhány, de többségben vannak azok, amelyek kifejezetten erre a kiállításra készültek, vagy most terebélyesedtek sorozattá. Sokkal több kép készült el, mint amennyit elbírt ez a kiállítás, kemény munka volt válogatni közülük. Egy kiállítás akkor ér valamit, ha a benne szereplő alkotások együtt többet képesek mondani, mint külön-külön, önmagukban. Ennek szellemében válogattunk a fotók közül is.
Különleges tere van ennek a kiállításnak: a palotasor egyik átjárójába belépve találkozunk ezekkel a munkákkal. Ez a félig nyitott tér jól passzol a két életműhöz magához is, valamint lehetővé teszi, hogy a látogató gondolatai is szabadon áramolhassanak.
Ahogy alakult ez a kiállítás, egyre jobban örültem ennek a térnek. Úgy érzem: máshol nem lenne ennyire hatásos. Ezeknek a fotóknak és képverseknek nagyon jót tesz a szép, áttetsző tetővilágítás, a természetes fény. Egyszerre nyitott ez a tárlat és szerves része a Károlyi-palotának, de lelkileg mégiscsak egy intim és bensőséges teret rajzol maga köré. Ebben a térben életre keltek ezek az alkotások, megtalálták a helyüket.
Szilágyi Lenke absztrakt fotóin farajzok, vízrajzok, lepkerajzok, különféle mintázatok tűnnek elő. Úgy érezzük, mintha Tandori képverseinek mintázatai, keresztülfolyva a fotográfus szemén, új rajzolatokká álltak volna össze.
Igen, pontosan ez történik. Sokat küzdöttünk ezért a kiállításért, de most én is úgy látom, hogy beért a befektetett energia. Ez a tárlat jó példa arra is, hogy tehetséges és kreatív alkotók együtt szerepeltetése mindkettejük munkássága szempontjából szabad és kreatív megnyilvánulás tud lenni.
Tandori képversei és Szilágyi Lenke fotói egymást szolgálják, de ebben a viszonyban egyik részről sincs semmiféle alárendeltség.
Milyen párhuzamok fedezhetők fel a képversek és a fotók között?
Sok új, korábban nem ismert dolgot mutat meg ez a kiállítás. A képversek és a fényképek egyaránt absztrakt kompozíciók, azonban mindegyiknek az érzéki valóság az alapja. Ott van bennük az élet sava-borsa, valamint egyfajta matematikai rend is.
Hogyan válogattak Tandori képversei közül?
Tandori nagyon sok vizuális művet hagyott hátra. Erre a kiállításra mi most rengeteget átnéztünk, és olyanokat válogattunk be, amelyek Szilágyi Lenke számára izgalmasnak és továbbgondolhatónak látszottak. Ugyanakkor fontos látni, hogy ezek a képversek nem Szilágyi Lenke apropói, hanem önmagukban is érvényes munkák. Ezt igazolja, hogy még az utolsó pillanatban is változtattunk az anyagon. Például a végén találtuk ki, hogy színes rajzok is szerepeljenek a falakon.
Hogyan szólítják meg önt ezek a képversek?
Felszabadítónak érzem ezeket nézni: bennük van mindaz, amit annyira szeretünk Tandori Dezsőben. Rengeteg játékosság, szellemesség és a gyorsan alkotás, ami hozzám nagyon közel áll. Úgy gondolom, hogy ezek a képversek sokkal jelentősebbek annál, mint ahogy ma még az irodalomtörténet értékelni tudja őket. Feladja a leckét a befogadónak: ahogyan Szilágyi Lenke fotóiban, úgy ezekben a képversekben is egyszerre lehet nagyon különböző rétegeket megtalálni. Maximálisan élvezhetők a primér vizuális gyönyör szintjén is, de lehet ennél mélyebbre, létfilozófiai rétegekig is hatolni. De minden szint érvényes, mindenki megtalálja ezekben az örömet.
Melyek azok a munkák, amelyek önre a legnagyobb hatást gyakorolják?
Tandori képversei mindegyikében látok valamit, ami megfog, és hasonlóan vagyok Szilágyi Lenke fotóival is, épp ezért nehéz bármit is kiemelni. Ma talán a viharban mozgó fák képe hat rám leginkább, ezek nagyon belehasítanak a lelkembe, és mindig újabb és újabb dolgokat látok meg bennük. De lehet, hogy egy hét múlva egészen mást emelnék ki.
Kiemelt kép: Szilágyi Lenke fotója
A teljes interjú a PIM blogján olvasható.
