Annie Lennox huszonöt éves pályafutása alatt négy Grammy-díjjal, harminchárom topslágerrel és hetvennyolcmillió eladott lemezzel büszkélkedhet. Az ötvenhárom éves popdíva tizenöt éve készítette el első szólóalbumát; a tavaly októberben megjelent Songs of Mass Destruction a negyedik a sorban. Az énekesnő a tizenegy dalt tartalmazó korongon olyan témákat érint, mint a globális felmelegedés, az iraki háború, az AIDS terjedése Afrikában, vallási konfliktusok, politikai korrupció, üzleti kapzsiság, globális szegénység és kíméletlen egyenlőtlenség. A Eurythmics stílusú popos, ritmusos dalok mellett gyönyörű, érzelmes balladák is helyet kaptak.
A négy év szünet után visszatérő Lennox új anyagának produceri munkálatait nem a korábbi produkciók levezénylője, Steve Lipson végezete, hanem Glen Ballard. Az ötvennégy éves szakember elsősorban Alanis Morissette Jagged Little Pill című albumának producereként ismert, de olyan előadókat is segített már, mint Celine Dion, Anastacia, Shakira, Aretha Franklin, The Corrs, Natalie Cole, Michael Jackson, Quincy Jones, Christina Aguilera, Barbra Streisand. A kifejezetten személyes hangvételűre sikeredett Songs of Mass Destruction egyik érdekessége, hogy a Sing című dalban huszonhárom szupersztár énekel Lennox mellett. Hallható benne Madonna, Joss Stone, Celine Dion, Dido, Gladys Knight, kd Lang, Angelique Kidjo, Bonnie Raitt, Shakira, Melissa Etheridge, Sarah McLachlan, Fergie, Anastacia, Beverley Knight, Faith Hill, Pink, a Sugababes, Martha Wainwright, Isobel Campbell, Beth Gibbons, KT Tunstall, Shingai Shoniwa és Beth Orton.
A Billboard 200-as listájának kilencedik helyén indított lemezből az első héten több mint hetvennyolcezer darabot adtak el. Igaz, a fantasztikus kezdés után csökkent az eladás (a tavaly novemberi adatok alapján kétszázezernél áll a Songs of Mass Destruction). A Spinner.com interjújában az énekesnő elárulja, hogy mit gondol a Radiohead forradalminak titulált lépéséről, hogyan viszonyul a kiadókhoz, elmeséli, hogy milyen volt együtt dolgozni Glen Ballard producerrel, de szóba kerül az afrikai AIDS helyzet és Amy Winehouse neve is felbukkan.
- Az egész album Londonban készült?
- Igen, a korong az elejétől a végéig a brit fővárosban lett rögzítve. De amikor az ember zenét szerez vagy szöveget ír, nem nagyon számít, hogy éppen hol van. Maga akar lenni, esetleg azokkal, akik közreműködnek a szövegírásban. Ebben az esetben még rájuk sem volt szükség, mert a Songs of Mass Destruction szerzeményei tőlem származnak.
- Sok előadónál azért számít, hogy milyen környezetben születnek a dalok.
- A karib-tengeri Montserrat-szigeten volt valaha egy kiváló stúdió, az AIR. A Beatles albumain dolgozó George Martin építtette, rengeteg banda rögzítette itt a korongjait. Mi is megfordultunk a falai között még a The Touristsszal a hetvenes években. Csodálatos szépségű hely volt, aminek a nagy részét ma vulkáni hamu borítja be, de ez már egy másik történet. Nem igazán kedveltem az AIR-ben zajló munkát, na nem azért, mintha nem lett volna mindennel felszerelve, csak hát tudja hogy van az, ha egy fantasztikus szigeten vagyunk. Inkább a napon sütkéreznénk, mint a négy fal között kuksolnánk. Pláne akkor, ha az ember Skóciából származik, ahol örökké esik. Ezért igazi kínszenvedésnek tűnt a lemezfelvétel.
- Glen Ballard produceri felügyelete mellett készítette a Songs of Mass Destructiont. Mit köszönhet neki?
- Óriási hatással volt rám Glen, akivel kapcsolatban már a munka kezdetén éreztem, hogy azzal a fajta intellektuális erővel bír, amit igazán kedvelek. Nagyon szeretem, ha olyan emberek vesznek körül, akikkel azonos hullámhosszon vagyok, akik hasonlóan gondolkoznak a világról - Glen pedig pont ilyen. A maga nemében egy zseni, hihetetlen tudással rendelkezik, ráadásul ezek az ismeretek nem elavultak. Együtt dolgozni egy ekkora mesterrel hallatlanul ösztönzően hat. Ennél a munkánál elengedhetetlen az egymásra hangolódás mind intellektuálisan, mind érzelmileg.
- A Songs of Mass Destruction meglehetősen politikus hangvételű album. Olyan előadók, mint Bruce Springsteen vagy a Dixie Chicks sokat tettek hozzá a zenéjükhöz azzal, hogy ennyire szókimondóak, őszinték. Gondoljunk például az előbbi esetében a Vote for Change turnéra. Új anyaga mégsem hasonlítható össze a hatvanas évek zenéjével (vegyük mondjuk Bob Dylant, vagy Buffalo Springfieldet.) Azt remélték, hogy majd reflektál az éledező társadalmi tudatra.
- Hát igen, változnak az idők. Mostanság olyan állapotban vagyok, hogy kezd nem érdekelni, bizonyos zenészek hogyan és miről énekelnek. Talán azért van ez, mert olyan életszakaszba léptem, amikor nem ez az elsődleges kérdés, vagy mert a gyerekeimmel való együttlét kitölti a mindennapokat. De egészen biztos vagyok abban, hogy vannak azért olyan előadók is, akik valami egyedit alkotnak, akiknek kompozícióiból eredetiség árad, akiket nem érdekelnek a korlátok, mert számunkra azok nem is léteznek. Individuumok. Persze nem azt mondom, hogy ezek a személyek mindenen kívül állnak, ők is kapcsolatban kerülnek majd valamilyen formában a "hatalom birtokosaival, bizonyos erőközpontokkal". Ahogy öregszem, egyre inkább úgy látom, hogy nincs is más módja a zenekészítésnek, minthogy azt mondja az ember: "Ez az, amit én zenének nevezek, amit ki akarok ezzel fejezni, a különböző vállalatok, értve ez alatt főleg a kiadókat, tartsák magukat távol." Karrierem során mindig is arra törekedtem, hogy sakkba tartsam őket.
- Ez egy nagyon érdekes és aktuális témát vet fel. Ha jól tudom, jelenleg nincsen szerződése egyetlen lemezkiadóval sem.
- Ahogy mondja, de csak nemrég alakult így. Jelenleg azt érzem, hogy nem akarok együttműködni egyetlen kiadóval sem, inkább az önálló utat választom. Manapság ezen a téren úgyis olyan képlékeny minden. És mostanában amúgy sem ez a dolog az, ami leginkább foglalkoztat.
- Akkor ez azt is jelenti, hogy csatlakozik a Radioheadhez vagy a Nine Inch Nailshez, végelegesen mellőzi a kiadókat?
- Minden a feje tetejére állt, rendkívül radikálisan változnak a dolgok. Fél év sem kell és már valami egészen mást fogunk látni. Egy új jelenséggel szembesülünk majd, melynek ugyanúgy nem lesz ideje meggyökeresedni. Ki tudja ma biztosra megmondani, hogy mit hoz a holnap a zenevilágban? Én például nem tudom megválaszolni. A zeneletöltés lehet az egyik opció, de lehet, hogy tévedek. Ha össze akarok rakni egy albumot, nincs másra szükségem, csak egy jó bandára, egy hangmérnökre és egy producerre. Ez természetesen pénzbe kerül, de ha azt akarom, hogy minden úgy menjen, ahogy én szeretném, akkor erre áldozni kell. Viszont ha az emberek nem hajlandók érte fizetni (vagy csak nagyon ímmel-ámmal), csak töltögetnek, akkor ez részemről egy elég drága hobbi. Mi akkor ennek az egésznek az értelme? Hiszen én sem megyek be a Starbucksba és csapok az asztalra ingyen kávét követelve. Kapitalizmusban élünk, ahol semmi sincs ingyen, kivéve a zenét. Fel nem foghatom, ez hogyan lehetséges. Ha már így áll a dolog, azt is választhatnánk, hogy kiállunk az utcasarokra játszani a járókelőknek.
- Kit/kiket hallgatnak mostanában a gyermekei, akikkel aztán az anyukát is megörvendeztetik?
- Egy ideje senkivel sem nyaggatnak, aminek az az oka, hogy sokat turnéztam az elmúlt időben. Olykor-olykor odajönnek, hogy "anyu ezt hallanod kéne" vagy, hogy "ez meg az mennyire jó". Természetesen Amy Winehouse az egyik nyerő. Mindenki szereti az ő zenéjét. Ez alól én sem vagyok kivétel. Amy egy istenáldotta tehetség. Egyszer láttam egy koncertjét, amikor még csak tizennyolc éves volt. Már akkor hallottam az első lemezét, amikor az még csak demóban volt meg. Nem jutottam szóhoz és azt kérdeztem magamtól, hogy egy ilyen fiatal lány hogyan tud ennyire érett módon énekelni, úgy, mint egy sokat látott jazzénekes, aki eddig még nem jutott bemutatkozási lehetőséghez. Felejtsük el a zűrjeit, amit a bulvármédia naponta szállít. Van benne valami, ami megérint mindenkit.
- Beszéljünk kicsit a Sing című dalról, ami huszonhárom neves énekes közreműködésével készült. Miként került kapcsolatba az AIDS ellen küzdő Treatment Action Campaign nevű szervezettel és hogyan érintette az afrikai helyzet?
- Tizennyolc-húsz éves lehettem, amikor elkezdett foglalkozatni, hogyan létezhet egy olyan rendszer, amelynek a faji megkülönböztetés képezi az alapját. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy van ilyen. A hetvenes-nyolcvanas években számtalan olyan művésszel találkoztam, aki visszautasította, hogy Dél-Afrikában játsszon. A Little Steven kezdeményezte "I ain't gonna go to Sun City" nevű mozgalomhoz nagyon sokan csatlakoztak. A Eurythmicsszel koncerteztünk a Wembley-ben 1998. júniusában, Nelson Mandela pedig még mindig egy dél-afrikai börtönben sínylődött. Fantasztikus este volt, a közönség egy emberként állt ki a tolerancia mellett és utasította el a rasszizmust, az apartheid rezsimet. Rá két évvel Mandelát szabadon bocsátották, majd az afrikai ország első fekete elnöke lett. Emlékszem, csodaként éltük meg. Mandela már jó ideje az AIDS ellen harcol. Azt tapasztalni, hogy az emberek millióit elpusztító vírussal nem tudja felvenni a küzdelmet a dél-afrikai vezetés. Elmondhatatlanul nehéz és kétségbeejtő volt tapasztalni azt az anomáliát, ami az országot jellemzi, hogy embereket magukra hagynak, mondván, oldják meg maguk a problémáit, ahogy tudják. Azzal szembenézni, hogy egészségügyi rendszer, támogatás, szakképzett ápolók, orvosok híján az ország nem tud mit kezdeni az AIDS-szel. Az elmúlt négy évben mindennap ezzel szembesültem és hogy a Nyugat sem találja a megfelelő gyógymódot. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy ahol tudok, segítek. A Treatment Action Campaign nevű szervezetnek dolgozom. Sajnos nem tudom azt mondani, hogy megtaláltuk az AIDS járványszerű terjedésének ellenszerét, hiszen nagyon összetett dologról van szó, melynek minden egyes eleme (megelőzés, kezelés, támogatás, oktatás) szükséges a harchoz.
